August Burns Red @ Dürer Kert

A keményzene keresztény oldalágának van egy elvitathatatlan erénye: féltő apukák nyugodtan elengedhetik kislányaikat olyan bandák koncertjeire, mint teszem azt az August Burns Red, nem kell attól tartaniuk, hogy szexéhes zenészek martalékává válnak (bár az I Killed The Prom Queen, és vele a férfiállat Jona Weinhofen tegnapi ittléte talán megcáfolja az elméletemet). Az aktuális buli ezen túlmenően is rettentő családbarátra sikeredett: a backstage-ből ki-be rohangáló, majd Matt Greiner gigászi dobcájgja mögé is befészkelődő kiskölykök (gondolom valamelyik zenekartag csemetéi) ottléte egészen elvarázsolt. De vajon a pozitív kisugárzáson túl mi egyebet nyújtott rajongóinak az ABR, a másik két, a headlinerhez hasonlóan békét árasztó nevű együttesről nem is beszélve?

THE SHARON TATE

A bejutást és némi pénzmagnak a kirakodóvásárnál történő elszórását követően bevettem magam a fényesek mellé, hogy megnézzem magamnak a budapesti The Sharon Tate-et. Ez volt a harmadik alkalom, hogy tényleg ott volt szemem és fülem, amikor a srácok játszottak, és boldogan jelenthetem, hogy bizony most teljesítettek a legjobban. Két fontos dolgot kell leszögezni már rögtön az elején: az egyik, hogy hiába „haldoklik” a metalcore, csak a TST-en többen voltak, mint a múlt heti Ill Ninón teljes egészében, a másik pedig, hogy a megjelent jelentős embertömeg egyáltalán nem volt rest megmozdulni. Ugyan nagyobb mozgolódás csak a legismertebb dalok (Hotel Fear, Candy, Black Sheep Wall, utóbbi alatt kipréseltek a közönségből egy bájos wall of death-et is) alatt alakult ki, de a pitben már az első perctől fogva trenírozták magukat Mr. Miyagi tanítványai. A zenekarról annyit, hogy kiállásuk és színpadi jelenlétük semmiben sem marad alul az est nagyobb nevű fellépőihez képest, pontosan, nagyobb hibák nélkül játszottak, és ennyire jól még sosem hallottam szólni őket. Ugyan a dalaik lemezen még mindig nem kötnek le, de bízom benne, hogy ez a jövőben nem így lesz, mert vadiúj szerzeményük (Who You Are?) elég meggyőzőre sikeredett.

I KILLED THE PROM QUEEN

Borbás Robiék produkciója vigyort rajzolt az arcomra, de az ausztrál metalcore egyik alapcsapata kis híján le is radírozta azt róla. Nem mintha nem készültem volna fel lelkiekben, hogy rossz lesz, amit látok: úgy indultam el otthonról, hogy az I Killed The Prom Queen vagy nagyon jó lesz, vagy rettenetes. Előbbi akkor jöhetett volna össze, ha keverőig ugráló, önfeledten szórakozó közönséget kaptak volna a svédelt témákról és szigorúan csak PG-13 belezést toleráló dalszövegekről elhíresült zenészek, utóbbi pedig azért volt valószínű, mert azért koncertfelvételek tükrében tudhattuk, hogy Jonáék nem igazán tudják eljátszani saját számaikat. Ehhez képest az arany középút érvényesült: a közönség az ABR-hez képest csak kicsivel volt gátlásosabb, és, bár a BMTH gitároscsillaga továbbra is hadilábon áll az énekléssel, azért kínos szétcsúszásokat és egyéb bakikat nem tapasztalhattunk, a színpadi rutin pedig magával ragadónak bizonyult (gondolok itt Jamie Hope bodysurfölésére, és tök jó volt nézni az ugrabugráló, gitárpörgető Kevin Cameront is). Ami mégis sokat rontott az élményen, az a hangosítás ügyetlensége (meg ismét bebizonyosodott, hogy a koncertlátogató legjobb barátja a füldugó, most fordult elő utoljára, hogy otthon hagytam), a rengeteg mély tónus és lábdob ugyan a breakdownok megszólalásának jót tett, viszont a gitártémák sokszor elsüllyedtek a kásában, és az egyébként is tök felesleges szólók is végképp értelmüket vesztették a konstans döngölés közepette. Ami örömhír, hogy fény derült a rejtélyes Mementos mibenlétére: ez a dal bizony a 2013-ban esedékes, új nagylemezen fog megjelenni, és a várakozás bizony indokolt, mert a szám (a The Sharon Tate friss szerzeményéhez hasonlóan) a koncert egyik legjobbjának bizonyult.

AUGUST BURNS RED

Az ember legfőbb ellensége a kánikulában nem az aránytalan hangosítás vagy a zenekar játéka (bár tény, hogy durva bandákat hallgatni három órán keresztül önmagában is megterhelő tud lenni), sokkal inkább maga az időjárás. Hál’ istennek nem voltam papírkutya, és nem futamodtam meg a Dürer katlanszerűen izzó gyomrából, ez esetben ugyanis remek koncertről maradtam volna le. A setlist nem sok meglepetést tartogatott, a pennsylvaniai srácok berobbantak az Empire riffjével, és ezzel megkezdődött az önfeledt ugrabugra, lökdösődés és együtténeklés. Jake elképesztő lendülettel vezényelte a bulit, bár azért a második felére ő is érezhetően megfáradt, de ezért aligha kárhoztatható, a többiek pedig a szokásos allűrmentes visszafogottsággal adták elő magukat. A Leveler nyitódalát a heavy metal wannabe Truth of a Liar követte, aminél az este során első ízben kúszott el a mozgolódás a keverőig, utána pedig az élőben veszettül jól működő Internal Cannon zúdult rá a hallgatóságra. A legnagyobb húzás persze a kétszámos Constellations blokk volt, talán a Mariana’s Trench és a White Washed alatt vették legjobban a lapot az egybegyűltek, utóbbi groove-os szakasza alatt összejött az este második féktelen egymásnak rohanása is. A szenvedély is e dalok során mardosta legjobban a falakat, no meg a remek dalszöveggel bíró Meddler alatt (azt sajnáltam, hogy a Meridian végül kimaradt a szórásból, picit megpihenhetett volna a közönség két eszeveszett témahalmaz közt). Kicsit furcsa is volt, hogy a Messengers olyan, lassan klasszikussá nemesedő dalai, mint a Back Burner vagy a bulit lezáró Composure alatt sokkal elszórtabbnak és finomabbnak tűnt az őrület a küzdőtéren, bár tény, hogy a végére mindenki elfáradt kicsit (a duracellel működő Greineren kívül persze), de persze ez sem akadályozta meg, hogy a finálé alatt is zengjen az épület a singalongtól. A hangzás sokkal jobbnak tűnt, mint az IKTPQ alatt, bár elsőre ez sem tűnt egyértelműnek: az Internal Cannon alatt szívtam a fogamat, hogy kimaradunk JB wahos csodaszólójából, de szerencsére működött a kiemelés (már ha volt), így aztán meghallgathattuk az este egyetlen valamirevaló gitárszólóját. A koncert vége is tartogatott meglepetéseket: kis híján ápolónőset kellett játszanom, amitől jobban meg voltam ijedve, mint az ominózus „damsel in distress” (aki remélem, megúszta az este hátralévő részét), úgyhogy srácok, vigyázzatok magatokra és egymásra, de tényleg! A lehetőségért köszönet a Skalar Music Hungary-nek.