2009. június 24.
Bő egy évvel ezelőtt egy világ omlott össze sokakban, amikor kiderült, hogy mégsem érinti a Misery Signals, August Burns Red, Emmure turné Magyarországot... Aztán most elérkezett a kárpótlás ideje, ugyan egy korántsem olyan impozáns társaságban, mint tavaly, de végre megtört a jég és a magyar rajongók is részesei lehettek annak a csodálatos élménynek, amit egy August Burns Red koncert tud okozni. Én pedig mivel kedvenc zenekarról van szó, semmiképp sem akartam kihagyni a hazai bulit, így aztán egy röpke kis vizit erejéig Budapest felé vettem az irányt. A további külföldi support hiánya, a meglehetősen sűrű koncertidőszak és a fesztiválok közelsége nyilván egyaránt éreztette hatását, hiszen meglehetősen családias hangulatban vártuk a kapunyitást 19:00 magasságában. Az már csak egy külön bónusz volt, hogy az időjárás az évszaknak nem éppen a legmegfelelőbb módon köszöntötte az eseményt. Külön örömömre szolgált azonban, hogy elég sok mindenkivel megismerkedhettem, akik eddig csupán virtuális ismerősnek számítottak...
A pólós pultnál Jake, az August Burns Red frontembere a kezdetektől fogva ott állt, így aztán nem is teketóriáztam sokat, egy cd dedikálást némi csevejjel kötöttem egybe. Ahogy korábban, most is rendkívül kedves és jófej volt. Majd egy gyorsan kialakult NSK társaskörben elejtett témázást követően a budapesti Unsent Letters kezdte el a koncertjét. Korábban nem ismertem a csapatot, de természetesen a koncert előtt lecsekkoltam a nótáikat a myspace-en. Most azon lehet vitatkozni, hogy ki lett volna esetleg érdemesebb az előzenekari poszt betöltésére, de én nem fogok ezzel foglalkozni. Zenéjük, nem meglepő módon a metalcore zászlaja alatt fogant, amivel nekem elsőre leginkább a két énekes alkalmazása miatt volt problémám. De ők legalább, a dobossal egyetemben vittek egy kis színt a színpadi életbe, mert sajnos jól látható módon eléggé le volt dermedve, meg volt rettenve a csapat többi tagja. A műsoruk vége felé mintha kicsit oldódtak volna a srácok, de nekem még így sem sikerült maradandó élményt szerezniük… Ezt követően már én is egyre jobban kezdtem felpörgetni magam azt est fő attrakciójára, az új album borítójára hajazó megújult külsővel jelentkező dobszerkó pedig igen impozáns látványt nyújtott mindehhez. Egy, az első sorokban már többek által előrejelzett intróra (a német Aquagen által újraértelmezett Everybody’s Free című műremek) vonultak ki a srácok a színpadra, amitől mondjuk én annyira nem dobtam hátast, főleg hogy amúgy sem vagyok nagy intro rajongó. De aztán a The Truth of a Liar-rel nyakunkba szakadt az ÁLDÁS! Innentől kezdve pedig nem volt megállás, a pennysilvániai ötös és a közönség is a lehető legmagasabb fordulatszámon pörgött. A mázsás himnuszok pedig meggyőző erővel dübörögtek a hangszóróból, folytatásként az Up Against The Ropes:
Na igen, nem tartozik épp a leghálásabb feladatok közé a kamerázás egy August Burns Red koncerten, de én azért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy maradjon egy kis emlék az utókornak eme jeles eseményről. A korábbi honi koncertbeszámolókat olvasva fel voltam készülve a legrosszabbra, de azt kell hogy mondjam, én nem találkoztam kiemelkedően negatív egyénekkel, illetve volt annál jobb dolgom, mint hogy ezzel foglalkozzak. A teljes áhítat a legelső hangtól a legutolsóig kitartott, hiszen olyan kihagyhatatlan örökzöldek alkották a program gerincét mint a Your Little Suburbia is in Ruins, a Barbarian vagy épp az A Shot Below the Belt a Thrill Seeker lemezről, de természetesen nem maradtunk The Eleventh Hour, Back Burner, An American Dream nélkül sem. Jake, szokásához híven többször is átengedte a mikrofont a legelöl zúzó keménymagnak, de néhány csordavokálnak is részese lehetett bárki. Ami rögtön feltűnt, az Dustin vokálmikrofonjának erőssége, érthetősége, ami dicséretes ugyan, de néha mintha a fő mikrofon egy kicsit el lett volna dugva valahol hátul hangerő téren. De igazából égbekiáltó negatívumot nem tudnék felhozni a hangzással kapcsolatban. Ahogy az várható volt, a július 14-én megjelenő Constellations című új lemezről is kaptunk már ízelítőt. Előbb a már korábban nyilvánosságra hozott Thirty and Seven…
…majd a myspace-re napokban kitett Existence is eldördült az este folyamán. Ennek viszont az Endorphins itta meg a levét, mivel sajnos nem játszották. Ezt leszámítva az összes dal ott volt, amiben reménykedtem. Viszont ami miatt ki voltam bukva, az a tirpák biztonsági személyzet, akik munkáját nehezen tudnám nyomdafestéket tűrő szavakkal méltatni. Hiszen bárki, aki felment a színpadra, annak néhány másodperc után egy jól megtermett egyén lépett a közelébe, hogy egy jól irányzott mozdulattal nemes egyszerűséggel lelökje onnan. Ez gáz… Mert az még oké, hogy én megúsztam egy fájós bal oldallal, de például szegény burnsred egész konkrétan tőlem egy méterrel landolt a csupasz földön. Meg is ijedtem rögtön, hiszen nem mozdult, majd gyorsan felkaparva onnan a kábaság jól látható jeleit mutatta. Ez igen kérem. Csak gratulálni tudok. A koncertek topikban már megindult a stagediving ügyben a harc, de szerintem jelen esetben ez nem volt annyira vészes. Bevallom, néhány alkalommal én is hódoltam eme szenvedélynek (amit egyébként nem szokásom túl sűrűn űzni), és szeretném ezúttal meg is köszönni mindenkinek, aki akár egy másodpercig is megtartott. (Amúgy nekem a legelső ABR koncertélményem egy negyed ekkora helyen volt, negyed ekkora színpadon, amire folyamatosan mentek fel az emberek és ugráltak befelé…) Én nem sírok. De sírhatnék is. Hiszen az egyik ugró srác olyan szinten fejbe rúgott, hogy most (kis túlzással) úgy nézek ki mint egy boxoló, aki a leléptetés szélén áll… Így jártam. Én nem kívánok ebbe nagyon belemenni. Persze, lehet ezt normálisan, kulturáltan is csinálni, de a sérülés az mindig benne van. De addig, amíg a klubokban olyan emberek működnek, akik kíméletlenül ledobálják az embereket, nem törődve azok testi épségével, szerintem ne is várjuk, hogy a tánctéren rend legyen… De igyekeztem nem hagyni, hogy ez esetlegesen megfertőzze a jó hangulatot és a katarzis közeli állapotot, ami számomra végig jellemezte az estét. Az mondjuk egy kicsit tényleg gyenge volt, amikor Jake azt mondta, hogy mi vagyunk az eddigi legjobb közönség, na de hát azt mégsem mondhatta, hogy na srácok, tegnap jobbak voltak a szomszédok… (Ez most csak egy hülye példa volt.) Az elégedettségi skálán továbbra is tartják a srácok a 10-es pontszámot, csalódásra ezúttal sem adtak okot. Pontosan azt kaptam, amiért jöttem. Egy húzós, vérprofi ABR koncertet, tele élettel / energiával és egy Composure-rel zárásként. Aztán egy kis kántálást követően természetesen még visszajöttek, hogy eljátsszák az atom lúdbőrképző The Seventh Trumpet-et. Ó igen! Némi vízpótlást és gyors élménymegbeszélést követően pedig útjára is indult a gigantikus fotó- és aláírásvadászat, aminek készségesen tett eleget mind az öt ABR tag. Én Brent-et találtam valamivel kevésbé bratyizósnak, de a többiekkel kivétel nélkül elcsevegtem rövidebb/hosszabb ideig. JB például maximális jókedvvel tudatta velem, hogy milyen jól érezték magukat és hogy bőven elvárás felett teljesített a magyar publikum! Ennél tökéletesebb végszót pedig nem is találhatnék azt hiszem.
