2013. október 6.
Aki megunta az otthonülést, és október ötödikén a Dürer kertet választotta, az aligha csalódott, függetlenül attól, melyik szegmensét szereti a keményebb zenéknek. A sajnos két feloszlás (marionette ID, The Sharon Tate) és egy szünetelés (The Banished) miatt némileg megfogyatkozott Ascension 46 csoportosulás tagjai mellett más zenekarok is szerepet kaptak a második showcase összejövetelen (a tavalyi hasonló buliról itt olvashattok), akik abszolút meghálálták a beléjük vetett bizalmat, az este egyik fő attrakciójának számító The Idoru reunionről nem is beszélve. Ami így utólag nyilvánvaló, hogy az összes fellépő fantasztikusan magas szinten zenél, és a sok feloszlás és kifáradás ellenére a magyar underground metalszíntér (melyről remek látleletet adott ez a sokszínű esemény) hihetetlenül életképes, sőt, a helyzet egyre csak javul.
Bármennyire is sokan táplálnak ellenérzéseket a pop-punkkal, illetve annak metalcore-ral színezett változatával szemben, az egész biztos, hogy sok embert megmozgató jelenségről van szó, elég csak a dallamosabb, pop-punkkal rokon magyar őskövületekre vagy az ő nyomukba szegődött Nonverse-re gondolni, no meg arra a fiatal színtérre, aminek az estét megnyitó Show Your Otherside is tagja. Az estét a kisteremben megnyitó banda koncertje (már amennyit sikerült elcsípni belőle) nagyon energikus volt, a dalok pedig elég jók, és ezt a rendkívül aktív közönségük is így gondolta. Alig hallgatott el a SYO, egy gyors kabátleadást követően már szaladni is kellett a nagyterembe, hogy le ne késsük a Shell Beach-et (az elképesztően minőségi zenei teljesítmények mellett az este másik nagy erősségének a gördülékeny szervezés bizonyult, persze ez alapkövetelmény egy összesen nyolc, illetve, ha a The Idoru-t duplán számoljuk, kilenc bandát felvonultató minifesztivál esetén). Totik Zoliékról annyit lehet elmondani, hogy számukra nem volt akkora tétje ennek az estének, mint mások számára (pl. az EP-t bemutató Till We Drop vagy az új dalokra épülő számlistával nagyot kockáztató The Southern Oracle), így aztán egy rutinból lenyomott, valódi színpadmelegítő koncertet láthattunk, de azért az új lemezük dalaival (Hoverboards Don’t Work On Water; Ghost Node; Vital Signs; The Greatest Skeptic; Sit Down Navigator; This Arm, These Vessels) nehéz lett volna túl nagyot tévedni.
Az idén debütáló nagylemezzel előrukkolt One Reason To Kiss a kocsival érkezők ellenségévé is válhatott volna akkor, amikor Szemán Dávid megérdeklődte a nagyérdeműtől, hogy be szándékoznak-e baszni. Hogy ez végül nem következett be, leginkább a zenekar vérprofi előadásmódjának és határtalan lelkesedésének, illetve a Friday Night Boozin’ Crousin’ és Ice Queen szintű riffbombáknak köszönhető, valószínűleg az ő fellépésükről készült koncertvideó (is) remekül sikerült, hála az összes(!) produkciót rögzítő GoPro stábjának. Az utánuk a deszkákra lépő The Southern Oracle koncertje pedig az egész rendezvény egyik legnagyobb durranásának ígérkezett, köszönhetően a múlt héten bemutatott, és roppant megosztóra sikeredett új TSO dalnak. A jól sikerült buli setlist-jének köszönhetően átfogó képet alkothattunk az új dalokról is, amik a Hellawakening érdekesebb, a sztenderd metalcore/deathcore sablonoktól kicsit jobban elrugaszkodó számainak (pl. a koncerten el is játszott, és az estét már önmagában eladó Scarlet & Gold illetve Monument) a The Banished dalok groove-osabb világának és némi sludge/doom mocsoknak a keverékeként írhatóak le. Elhangzott, hogy az év vége felé érkezik is a [HTH/LTH], a pontos dátumot sajnos nem jegyeztem meg, túlságosan lefoglalt a megdöbbenés Barninak a „jaj, nem lesz metalcore az új TSO, mi lesz most?!” típusú zseniális kommentek szerzőivel kapcsolatos verbális dühkitörései miatt, amik furán hatottak ugyan, de nem teljességgel érthetetlenek.
A TSO-val és a Shell Beach-csel turnéző Stubborn viszont rútul ellopta a show-t. Nem csak Barniék, de mindenki orra elől, az ugyanis, amit Halák Árpiék előadtak tegnap este, valami egészen elképesztő. Ugyan kicsit szívtam a fogam, hogy milyen lesz a koncert, hiszen szeptember közepe óta még nem sikerült új basszusgitárost találni Pillinger Tomi helyére, ezért kicsit vékonyka is volt a hangzás, de végül ez bizonyult az egész koncert egyedüli hibájának. A számlistán sok új dal is helyet kapott a novemberben érkező debütalbumról, ami ezek után az év egyik leginkább várt magyar kiadványává lépett elő, de igazából a lényeg a közönség és a zenekar közötti döbbenetes energiamozgásokon volt, aminek hatására egyszer csak átszakadt valami gát mindkét oldalon, és onnantól kezdve egymást érték a hihetetlen pillanatok: az egész este legjobb énekeltetése, hangfalramászás, spontán vetkőzés, fejenállás és az utolsó dalban az énekes és az egyik gitáros posztot is cserélt. Le a kalappal, Stubborn!
A ketrecből szabadult vadállatra emlékeztető Stubborn után elég hálátlan feladat volt Till We Dropnak lenni a nagyszínpadon. Ettől függetlenül Pete-ék is kihozták a maximumot magukból, és igazából nüansznyi hibák (ezt az Adele covert például marhára nem kellene erőltetni) mellett tényleg inkább az előttük játszó két zenekar (no meg későbbiekben a The Idoru) elképesztő teljesítménye miatt érződött gyengébbnek az új dalok mellett a legnagyobb slágereket is felvonultató buli. Arra viszont egész biztos jó volt, hogy a kevésbé elvakult kétkedőket meggyőzze a zenekar nyilvánvaló létjogosultságáról, az EP dalai ugyanis a legkevésbé sem tűntek vállalhatatlannak élőben, sőt! Az egyébként tök jó, hogy Pete ilyen szépen megtanult magyarul káromkodni, reméljük, ezután már tényleg nem fogja senki hiányolni az ékes anyanyelvünkön elhangzó konferálásokat. Az este másik haloványabb szereplőjének bélyegét az ezek után a kisteremben játszó The Last Charge nyerte el, de ez kizárólag e sorok írójának suttyó metalcore-ral szembeni alacsonyabb toleranciaszintjéből fakad, a TLC is ugyanolyan tökéletesen játszott, mint mindenki más, annak ellenére, hogy náluk a beugró bőgős mellett a dobos is vadiúj szereplő, aki ennek ellenére pazarul eljátszotta a dalokat.
A The Idoru-ról nem igazán mondható el, hogy rosszul menne a szekér, Szolga Józsi létezéséről például az X-Faktornak köszönhetően itthon jóval többen szereztek tudomást, mint Bödecs Andriséról. Mindez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a Szalkai Tibor, mint kulcsszereplő nevével fémjelzett zenekar újabb korszaka felsőbbrendű lenne a korábbi felállás(ok)hoz képest, ennek pedig remek bizonyítéka volt ez a duplakoncert. De ne siessünk ennyire előre: Józsiék a színpadra lépésük első percétől kezdve a közönségre zúdították mindazt, ami miatt szerethetőek. Olyan remek dalok hangzottak el, mint a „Friends”, a Time vagy a The Idoru Must be Destroyed, jött vendégszerepelni Pete és Barni a megfelelő nótákban és Józsi sem átallott egy szál gitárral is eljátszani egy dalt, illetve beharangoztak egy tagcserét is (Pásztóy Balázs helyét Varga Gergely vette át).
De igazából mindenkit a reunion buli érdekelt, és abból a szempontból volt is meglepetés, hogy Szabó Laci helyett Fellegi Ádám csüccsent be a dobok mögé, amivel lényegében valóban a legelső, 2003-2004-es The Idoru felállás került megidézésre (a basszusgitár természetesen a Shell Beach-ből is jól ismert Mohácsi Matyi nyakában kötött ki). Személy szerint ezzel a garnitúrával még soha nem találkoztam (először a The Idorut valamikor hét-nyolc évvel ezelőtt láthattam, akkor meg már a Blind Myself ex-dobosa játszott náluk), úgyhogy ez nagyon durván felfokozta az izgalmakat. Aztán begyújtották a rakétákat, és jöttek is a jobbnál jobb dalok az első EP-ről és a Brand New Way, Brand New Situation nagylemezről, Fellegi Ádám a Bridge To Solace-ből jól ismert lendülettel diktálta a tempót, Bödecs András pedig bebizonyította, nem hiába volt hat éven keresztül Magyarország egyik legexportképesebb bandájának énekese. És bármennyire is szétszedett az „Oldoru”, rajtunk kívül álló okokból nem tudtuk végignézni a bulit, aki viszont megtette, ne legyen rest megírni a kommentek között, mi volt a benyomása a The Idoru tízéves újjáalakuló bulijáról, és úgy általában az egész Ascension 46 showcase-ről!
A lehetőséget köszönjük az Ascension 46-nek!
