2011. május 28.
Az idei év eddig is durva volt koncertek terén, és még bőven várnak ránk húzós pillanatok, de szerda este volt talán az év egyik legkeményebb estéje. Első alkalommal láthattuk az Anaal Nathrakh legénységét Budapesten. Tűkön ülve vártam a bulit, a Passion megjelenése után pedig kétségem sem volt afelől, hogy ez az este bizony emlékezetes marad. Kíváncsian vártam, hogyan lesznek képesek a Passion dalait visszaadni, meglesz-e a produkcióban az a szenvedélyes düh, ami az egész albumot, és a zenekar munkásságát is végigkíséri. Korai kezdés lett beharangozva, ezért már nyolckor a Dürerben nézegettem a szegényes merch-öt.
Az este nyitóbandája, a hazai mókagrind Harvester volt. Csala Berci és a srácok nem első alkalommal váltottak ki bárgyú röhögést belőlem, és a közönségben lévők közül gondolom ezzel nem is voltam egyedül. Bár tény, hogy náluk inkább a humoron van a hangsúly, nem pedig a zenei sokrétűségen, de ennek ellenére a srácok így is tudnak kellemes pillanatokat nyújtani. Agyamentségükkel sokszor az Anal Cuntot juttatják eszembe, és stílusban sem állnak messze a hasonmástól. A koncert fél kilenc tájékán kicsit döcögősen indult, Berciből jóformán alig lehetett valamit hallani, és a gitár is nehezen volt kivehető, de hamar javult a helyzet, viszont közel sem lett tökéletes. Egymás után kaptuk a rövid grind/stoner/sludge és pop elemekben gazdag számokat, amiket a zenekar igyekezett tarkítani egy jó nagy adag hülyeségfaktorral. Én bírom a srácok humorát, mindig jókat röhögök a bulijaikon, viszont nem értem ezen az estén mit kerestek itt, nem igazán illettek bele a képbe.
Az átszerelést követően szintén egy hazai zenekar, a Limb for a Limb legénysége lépett a színpadra. A pesti goregrind fogat kilenc óra után valamivel kezdte el durva szettjét. Náluk már csökkent a humorfaktor, és inkább az aprításra került a hangsúly. A megszólalás most sem volt tökéletes, de még az elviselhető tartományon belül volt. A terem is lassacskán feltöltődött emberekkel, és mozgolódás is látszott a sorok között. Az igazat megvallva nem tudtam túlzottan élvezni a koncertjüket, mert semmi érdekességgel nem tudtak szolgálni, a dalok javarészt összemosódtak, sok különbséget nem hallottam, és be kell vallanom, hogy monotonsága miatt, a stílus sem az egyik kedvencem, ezért inkább a folytatásra koncentráltam, és vártam az Anaal Nathrakh legénységét a színpadra.
A szett elejét jelző baljós zörejek hamarosan fel is csendültek, mintegy csatába hívva az egybegyűlteket. Majd a Drug-Fucking Abomination löktető nyitóakkordjai meg is töltötték a termet. Annak ellenére, hogy a zenekar saját embert hozott a hangosításhoz, ritka rosszul szólaltak meg. A gitárok jóformán kivehetetlenek voltak, az ének is alig hallatszott, egyedül a basszusgitár röfögése volt jól kivehető. Látszott is a hangosító srácon, hogy erősen dolgozik a probléma elhárításán, ez nagyjából a harmadik számra sikerült is neki, de a gitárokra még így is erősen figyelni kellett. Az ezt követő Submission Is For The Weak kezdő Die on your knees felkiáltása szintén megindította a fejeket, és a folytatásban sem maradt el a konstans bólogatás, hiszen a Passion nyitója a Volenti Non Fit Inuria is hasonló erővel képes berobbani, a feljavított hangzás meg már csak hab volt a tortán. Szerencsére meglepően sokrétű setlistet kaptunk a srácoktól, tényleg mindegyik album terítékre került, így egymás után: Der Hölle Rache Kocht In Meinem Herzen, Paragon Pariah, The Final Absolution, Bellum Omnia Contra Omnes, The Lucifer Effect, Do Not Speak, Pandemonic Hyperblast, More Of Fire Than Blood. A nem túl jó hangosítást szerencsére abszolút felejtetni tudta a koncert hangulata, rég láttam ennyire „családias„, jó hangulatú bulit, a zenekar is javarészt megállás nélkül mosolygott, és a közönségen is látszott az elégedettség. Ez a meghitt hangulat pedig minden kétséget kizáróan a Do Not Speak végén érte el tetőpontját, mikor Dave Hunt a közönség tagjait igyekezett a színpadra csalogatni az utolsó előtti tételhez, a Pandemonic Hyperblasthez. Ez annyira jól sült el, hogy hősünk mikrofonkábele nem is élte túl a színpadról lefelé száguldó emberek ostromát, és a másik gitáros, Dan Rose is az hangfalak tetejére kényszerült, másképp nem fért el. Miután Dave-nek sikerült megoldania a mikrofon problémát a Pandemonic Hyperblast végét már ő is a hangfalak tetejéről énekelte.
Örültem neki, hogy végre őket is láthattam Budapesten, és a nem túl fényes hangosítás ellenére is emlékezetes marad az Anaal Nathrakh első honi fellépése, hála a remek hangulatnak, ami az egész koncert alatt uralkodott. Talán még az előzenekarokat tudnám felhozni negatívumként, de igazából nem is a zenekarokkal volt baj, szimplán csak nem illettek az Anaal Nathrakh produkciója elé.
