Amitől még a levegővétel is jobban esik - Egy spirituális, felszabadító este az Amenrával
A magyar zenekarok már rég javában koncerteznek itthon, amikor csak tehetik, egy ideje pedig már a nemzetközi színtér is mozgolódik, egymás után érkeznek a turnébejelentések és a halasztott koncertek pótlása, így az Amenra régóta várt visszatérése is. Számomra a De Doorn a tavalyi év legjobb lemeze lett, a belgák pedig különleges helyet kaptak a kedvenc együtteseim listáján, pedig nem vagyok ősrajongó, csak pár éve ismertem meg őket, de szinte azonnal beszippantott a sajátos atmoszféra, amit pedig 2019-ben a Hajón adtak a rajongóknak, arra azóta is élénken emlékszem és részemről nem is fog egyhamar feledésbe merülni. A mostani koncert eredetileg a Dürer Kert falai között került volna megrendezésre, aztán nagy örömömre újfent az A38 hajó lett a helyszín, így április 8-án elindultunk, hogy végre ismét átéljünk egy utánozhatatlan hangulatú estét.
Kezdés előtt fél órával érkezés, merchpult-látogatás, ahol gazdagodtam még egy Amenra pólóval és egy kitűzővel, majd irány a pult, hogy legyen mi felett beszélgetni rég nem látott ismerősökkel. Mire végeztünk minden előzetes körrel, már fel is lépett a színpadra Jo Quail, akivel a történetem elég rövid, párszor ajánlották ismerősök és otthon kellemes volt hallgatni a csellóval és loop pedállal varázsoló hölgyet. Élőben is kétségkívül megalapozta a hangulatot a cselló szomorkás hangja, viszont bennünk ott feszült több élmény, amit szerettünk volna megosztani egymással, így felkapaszkodtunk az orrbárba, és ott vártuk be a headlinert. Azonban a fenti monitoron keresztül figyelemmel kísértem a művésznő előadását és láthatóan elég sokan voltak rá kíváncsiak.
Bár az előttünk játszó zenészek mozgáskultúrája kimerül az egy helyben állás és a lendületes headbangelés váltakozásában, mégis hihetetlenül csúcsra tudják járatni a légkört a zenén kívül a megvilágítással, ami csak fehér fényekből, villogásokból áll, vagy a háttérben levetített rövidke videóbejátszásokkal is, és persze a dalok közötti csenddel. Nincs semmilyen átvezető beszéd, bölcselkedés, köszönetnyilvánítás, ez egy másik világ, ahová egyáltalán nem illik az ilyen jellegű kommunikáció, mindent a zene ural. A Plus Prés De Toi és a Ter Ziele is hasonló érzelmi állapotokban telt, aztán jött az Am Kreuz, ami az egyik legkiemelkedőbb Amenra-dal, nagyon sokunk kedvence, és öröm volt látni, ahogy ennyi ember ugyanarra a ritmusra mozog, mint egy metronóm. Számomra ez volt a koncert csúcsa. Colin rátett még egy lapáttal az amúgy is felemelő hangulatra azzal, hogy levette a pólóját és láthatóvá vált a hátára tetovált hatalmas szimbólum, az úgynevezett todesrune, vagyis a halál rúnája és egy fordított akasztófa elegye, később pedig ismét felénk fordult, úgy üvöltött. Két külön szegmense volt minden dalnak: a visszafogott, néhol már andalító, halk dallamok, lassan lélegezve szinte kiürítettük a tudatunkat és hirtelen a monumentális riffek hatására megtisztultunk a pszichés mérgektől, amit naponta halmozunk magunkban. Felszabadító élmény volt. A számok között egyre könnyebbnek éreztem magam, pusztán a levegővétel is jobban esett, más volt, mint azelőtt. Tényleg olyan egy Amenra-koncert, mint egy rituálé - gondoltam.
Először élőben hallani a De Evenmenst nagyon különleges volt. Már felvételen is kuriózumnak számított a zenekar életében, hogy Colin szaval, így élőben egészen más volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Az A Solitary Reignt szintén nagy örömmel fogadtuk, az Am Kreuzhoz hasonlóan szintén az egyik leghíresebb és legkedveltebb daluk, érezni lehetett a levegőben az örömmel vegyes elragadtatást, én pedig végképp meggyőződhettem arról, hogy Tim volt a legjobb választás Levy pótlására, mert valami kegyetlen érdes és magas sivalkodásra képes. Végül pedig, mint legutóbb is és szinte mindig, a Diaken zárta az estét. Tökéletes választás zárótételnek ez a dal, mert a végső szelete egy dallamos torzított riffmenet, majd az utolsó akkorddal nagyon hirtelen ér véget, ekkor lekapcsolnak minden fényt, csak a csend és a sötétség marad, de csak egy másodpercre, a közönség ugyanis orkán erejű ovációval hálálta meg a műsort, hosszan tapsolva és ujjongva, miközben a vászon nagy betűkkel hirdette: "liefde en licht", vagyis "szeretet és fény". Ráadás persze nem volt, nem is vártuk. Az szintén nem illik az Amenra univerzumába.
Egy ilyen koncert után nem tudsz azonnal magadhoz térni. Nyilván mindenki ismeri ezt az érzést, az egyik legjobb a világon, számomra legalábbis biztosan. Lassan, kissé kábán az élménytől a tömeggel mozogva ismét felhágtunk az orrbárba, egy ideig csak bámultunk egymásra és ráztuk a fejünket, hogy ez már megint mi volt, nem találtuk a szavakat. Nagyon vártuk már ezt az estét, kíváncsiak is voltunk, übereli-e az első koncertet, és igazából nehéz megmondani, így volt-e. Az első alkalom mindig kiemelkedő lesz, pusztán azért, mert az az első. Még most sem tudom, jobban tetszett-e ez a műsor, az viszont biztos, hogy felért az előzőhöz. Igazából mindegy is. Lényeg, hogy ott lehettünk és átélhettük, barátokkal, idegenekkel, együtt rezgett sejtszinten mindenki, együtt szabadultunk meg egy órára minden kínunktól, bajunktól, így jóval könnyebb szívvel szívhattunk újra friss levegőt a Dunán.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens