Akik nem kértek semmit – az Apey & the Pea és az AWS a Budapest Parkban

Az utóbbi pár hétben-hónapban nem csak a hazai (rock)zenei sajtó pörgött azon, hogy az AWS meg az Apey & the Pea mekkorát ment a Dalban, a Nagy-szín-pad!-on meg kinn az Eurovízión, hanem a mainstream média is látványosan felkapta a fejét a két metálbandára. Éppen ezért is jött ki remekül az időzítése a közös nyárindító bulijuknak, amit múlt pénteken tartottak a Budapest Parkban. Mindkét csapatnak ez volt az eddigi legnagyobb önálló fellépése, ami jól láthatóan sokkal nagyobb, nagyjából háromszor akkora közönséget vonzott be, mint bármelyikük korábbi saját koncertjei. Adná magát tehát az a kijelentés, hogy “a hazai metálszíntér új generációja végre felemelkedett a föld alól” – de a helyzet inkább az, hogy csak egy kicsit kijött a felszínre, körbenézett, aztán megállapította, hogy köszöni szépen a felhajtást, de nagyon is jó lesz neki odalent, a saját szintjén, az undergroundban. A Siklósi Örssel és Apey-val a helyszínen készült TV-interjúból például kapásból szinte ordít ez a hozzáállás, de ugyanezt a képet festették fel maguk a koncertek is. Ezentúl is pontosan ugyanolyan lesz minden, legfeljebb több ember előtt. De ez így is van jól.

Az estét az AWS állandó tavaszi turnékísérője, a mindig lobbanékony Kies zenekar nyitotta, akik élőben semekkora színpadon nem szoktak csalódást okozni. A kezdetektől fogva példás lendülettel nyomják a maguk sodró, motiváló grunge-punk-rockját, és mostanra, a második albumon és az ország ki tudja hányszor körbeturnézásán túl, ha lehet, csak még magával ragadóbb lett a produkciójuk. Kaldenekker Feri karaktere eleve bármilyen zenekar hatásfokára rádob egy kétszeres szorzót, de a többiek részéről is folyamatos a pörgés a színpadon, arról nem is beszélve, amikor a srácok mögött egyszer csak megjelenik egy föl-alá rollerező lila dinoszaurusz, aki strandlabdákat dobál le a közönségbe.  Hát lehet ezt nem imádni? Magukhoz képest egész sok, jó pár száz embert be is vonzott a műsoruk, jól működtek a közönségénekeltetős részek is, például a Tűz, víz, repülőben, a záró Tönkretenni mindent meg még mindig az utóbbi évek egyik legfelvillanyozóbb hazai dala. Szóval összességében kellően erősen indult a buli.

Annak ellenére, hogy az AWS nem végzett valami előkelő helyen Lisszabonban, az Eurovízió után mégis hősként jöttek haza, érezhetően óriási várakozás előzte meg a koncertet a korábbi és az újonnan felsorakozott rajongók részéről is. Fél 8 körül kezdődő szettjük rögtön magas fordulatszámon indult Siklósi Örs “Na mi a fasz van?!” belépőjével és a jól bevált Budapest / Nem kértünk semmit dalpárossal. A srácok abszolút elemükben voltak a nagy színpadon, a szokás szerint mezítláb nyomuló Örs eleve régóta az egyik legtalpraesettebb hazai frontember, ha a közönség tenyérből etetéséről van szó. Most is elég volt egyetlen középső ujj a Dalban és az Eurovízión is kötelezővé tett playbackelés intézménye felé ahhoz, hogy azzal zsebre tegyen mindenkit. Innentől pedig a közönség jó részénél gyakorlatilag helyből nyert ügye volt a csapatnak, amire csak még jobban ráerősítettek az olyan népszerű dalokkal, mint a Nem fáj, a Sorsforgató, a Takard el vagy a Temetetlen halott.

Aztán ahogy haladtunk előre a szettben, mégis egyre inkább az az érzésem támadt, hogy a srácoknak nem igazán sikerült kitölteniük a rendelkezésre álló kereteket. Persze mint mondtam, a színpadi kiállásuk kikezdhetetlen. Ugyanakkor egyrészt még mindig azt vallom, hogy a dalaik zeneileg alapvetően túl egyszerűek és egyformák ahhoz, hogy több mint egy órán keresztül is végig egyenletesen izgalmasak tudjanak maradni. (Viszont hallom bennük a fejlődést is, és könnyen lehet, hogy a következő lemez után már nem is merül majd fel ilyen probléma.) Másrészt pedig vizuális szempontból sem volt különösebben szórakoztató az előadás. A korai időpont miatt a fényeknek is minimál szerep jutott a látványvilágban, a kivetítőkön meg végig csak a banda logója vibrált bármilyen egyéb vizuális anyag, vagy mondjuk a színpad körül történő események mutatása helyett. Így aztán a hatalmas helyen az olyan bevett epizódok sem mindig tudtak érvényesülni, mint mondjuk a szokásos söritatós játék az Esti részegség előtt, amiből az első pár soron kívül jóformán senki semmit nem látott. Szerencsére a leguggoltatással meg a wall of death-ezéssel már nem volt ilyen gond, ahogy a műsor végére tartogatott Viszlát nyár kórus részével sem, ezeket abszolút kimaxolta a bő kétezer fős közönség.

És hogy a buli végére végképp pozitív legyen a mérleg, mindezt a srácok a ráadásban még megfejelték a két kedvenc AWS-számommal (Mindent a semmiértHajnali járat), majd jött az este legnagyobb meglepetése. Örs és Kökényes Dani belekezdtek az akusztikus Édes, mint a sóba, a színpad előtt megjelent a hatalmas rózsaszín lufirengeteg, innen pedig hamar ki is lehetett találni, hogy mi fog következni. Az is következett: Örs több ezer ember előtt, a színpadon kérte meg a barátnője kezét, ő pedig igent mondott. Összeborulás, örömkönnyek. És habár az ilyen jelenetekkel elég könnyű elmenni kellemetlenül érzelgős csöpögésbe, most erről szó sem volt, simán őszintén együtt lehetett örülni a srácokkal, szóval ennél hatásosabb finálét tényleg ki sem lehetett volna találni a koncertnek.

Aztán újra megnyílt a pokol kapuja és elnyelt mindenkit. Az Apey & the Pea megint csuklóból hozta a tőlük megszokott vérprofi show-t, és megint csak azt tudom mondani, hogy a srácok bőven nemzetközi szinten nyomulnak. Betonkemény, betyárosan húzós összjátékukkal hárman is maradéktalanul betöltik a teret, a dohos pincébe lehangolt smirgli riffelés leradírozza az ember arcát, és sokat tesz hozzá az elborult összhatáshoz a főleg horror tematikájú háttérvetítés is, nagyon jó, hogy ezt rendszeresítették az utóbbi időben. Persze egy kisebb klubban enélkül is tarol a produkció, de egy ekkora helyen azért jól jön némi vizuális erősítés a dalokra, bármilyen combosak is legyenek önmagukban.

A koncertprogram most is a tavalyi Hex lemez bemutatására koncentrált, de a többi albumról is előkerültek a kötelezők, és az őszi-téli Rats turné végeztével a srácok most a sorrenden is csavartak egyet. A klasszikus Nazareth vitte be az első ütést, ami után gyors egymásutánban jött a többi is, jóformán szünetek nélkül, a rég jól ismert nyaktornáztató daraboktól (Leprechaun Skin, The Four Horsemen, Abraham) az új lemez “slágereiig” (Slaves, Hex, Belphegor, Golden Goat, Death). Azt mondjuk továbbra is nehezemre esik feldolgozni, hogy a Black November miért nem kötelező kelléke minden egyes koncertnek, mikor simán a legrohadékabb módon arcba taposó dal az egész Hexről, de ott, a buli hevében nyilván eszébe sem jut az embernek ilyesmiken elégedetlenkedni. Észrevétlenül szállt el a bő egyórás műsor, aminek a végén megint az örökzöld Pothead és a földrengés erejű Judas párosa rakta fel az i-re a pontot.

Apey szokás szerint ezúttal sem fecsérelt sok időt konferálgatásra vagy bármilyen kapcsolattartásra, az első “sziasztok” is nagyjából a tizedik dal környékén hagyta el a száját. Sosem volt igazán a szavak embere, de éppen ettől is lesz annyira hatásos, amikor a műsor végén azért mégis intéz egy alapos köszönetnyilvánítást mindenkinek, aki az elmúlt tíz évben odaállt a banda mellé. Arra is kitért, hogy annak idején a banda épp a Park szomszédságából, a Vágóhídról indult el, ehhez illően pedig a ráadás dal is a legelső EP úthengere, az I, the Rope Eater lett – tökéletes lenyomata annak, hogy az Apey & the Pea a mai napig nem felejtette el, honnan jött.

Hiába lettek az ország “trendi” metálzenekara, ennek a három arcnak még mindig a riff, a stenk meg a cigifüst a legfontosabb, függetlenül attól, hogy 20 vagy 2000 ember hallgatja őket. És ezen alighanem semmilyen nagyszínpados meghívás vagy hirtelen médiafigyelem nem fog változtatni.

Fotók: Bodnár Dávid