2010. augusztus 1.
Egy koncert után általában több napot várok a beszámoló megírásával, gondolom azért, hogy összeszedjem a gondolataimat, vagy valami hasonló. Még nem is volt vége a tegnapi bulinak, de már akkor tudtam, hogy most nem így kéne csinálni. Félő, hogy emiatt túl nyálas lesz ez az írás, friss még a sok pozitív élmény meg minden, mindenesetre megpróbálom visszafogni magam, még a végén nem leszek elég szakmai.
Na de térjünk a lényegre, úgyse voltam vicces soha, meg ez az irónia dolog se megy kifejezetten. Mint azt már jeleztük a múlt hét folyamán, a messzi portugáliából érkező Adorno zenekart és a folkpank haverjukat, Eric Ayotte-ot nem sikerült egyik budapesti csúcsklubban sem elhelyezni, ezzel előrevetítve egy kis nézőszámú, de annál közvetlenebb bulit a Fényes Adolf utcai próbatermek egyikében. A spekuláció félig helyesnek bizonyult, de hálistennek nem a kis nézőszámhoz kapcsolódó része, 34 fizető jelent meg a főváros egyik legeldugottabb próbahely-komplexumában, ami a magyar viszonyokat tekintve nagyon szép számnak tekinthető. Egy nagyon rövid morgást azért kiváltott belőlem, hogy a meghirdetett kezdést még egy próbatermes bulin se tartják be, de aztán már kezdett is a Fuseism, mielőtt még komolyabban megsértődtem volna.
Kiváncsi voltam mit fognak összehozni, a demójuk a mostanában kiadott egyik legérdekesebb matéria a magyar színtérről, ráadásul csak egyszer láttam őket, akkor is egy gitárral és több improvizációs betéttel, Believers of Fuseism néven. Az énekkel kapcsolatban itt voltak kisebb problémák, a beállásnál szinte semmit nem lehetett hallani belőle, aztán az állítgatás után olyan hangos lett, hogy megállás nélkül sípolt az egész koncert alatt. Ez egy kicsit zavaró volt, de mindenesetre nem volt rossz a koncert, főleg ha hozzávesszük, hogy az énekes Rádi Gabi aznap délután érkezett vissza egy kéthetes európai stoppos-körutazásból, mégis elég jól odatette magát. Biztos a saját hangulatom miatt tetszettek múltkor kicsit jobban, de ettől függetlenül teljesen rendben volt így is, kiváncsian várom a következő anyagukat, ráadásul úgy tűnik, hogy nem csak én igénylem ezt a zenét, sok dicsérő szót látni róluk a neten.
Pakolászás következett, kiürült a kis kocka-terem, a közönség az előtérben nézegette a merch-et, (egyébként nagyon igényes volt a felhozattal Eric és a portugálok részéről is) vagy lecsusszant a csigalépcsőn egy kis oxigén/sör reményében. Ezalatt a Libido Wins összeszedte magát, Ádi meg a frusztrációit, pár perc múlva pedig már a húrokba is csaptak ezek az alföldi vagányok. Érdekesség egyébként, hogy már hónapok óta próbálunk egy interjút összehozni Ádámmal, hogy kicsit megismertessük az oldal olvasóival a zenekart, de nem nagyon haladunk vele, mert elképesztően szerencsétlenek vagyunk (vagyis főleg én). Mindegy, talán így is rájukkerestek majd páran, az „új” lemezük végre már fizikai formában is megjelent, az Orange Moustache Records első kiadványaként. A lemez két gitárral lett rögzítve, amiből mára sajnos csak egy lett, ezért játszottak csak két dalt az outcasts’-ről, amik viszonylag korrektül visszaadhatók voltak így, „megcsonkítva” is. Nagyon kíváncsi voltam a magukat „Magyarország leggyűlöltebb zenekara”-ként konferáló srácokra, végülis nem kellett csalódnom, energikus buli volt, összevissza rohangáló frontemberrel, aki egyre több ruhadarabtól szabadult meg, a portugál srácok nagy örömére. A két feldolgozásból csak a Charles Bronson-nal voltam tisztában, de a saját nóták is jól megszólaltak, itt már az énekkel se voltak gondok. Itt a közönség egy része már aktívabbnak bizonyult, futkosás és egymásra ugrálás is volt. Ha nem hisztiznének ennyit amiatt, hogy mindenki utálja őket, sokkal jobbak lehetnének, de ilyen ez a fránya imidzs, nincs mit tenni. (csak viccelek)
Most rövidebb pakolás következett, valamelyik szünetben Eric elmondta, hogy az akusztikus gitárja még a repülőtéren eltört, így egy elektromossal kell játszania, de viszonylag jól fog szólni így is, úgyhogy mi hittünk neki. Az ő koncertjébe nagyon nehezemre esik belekötni, az egyetlen problémám csak a fentebb említett gitár hiánya, valamint a mikrofon jelenléte lehet, egyébként megindító volt. Nehéz ilyenkor megfogalmazni azt az érzést, amit az emberből kiváltott ez a zene, meg a dalok között elejtett mondatok, de tényleg. Az biztos, hogy Mr. Ayotte az egyik legszimpatikusabb előadóművész, akit valaha láthattam, elképesztően közvetlen és barátságos volt a koncert előtt, közben és után is. A szövegeket százszor jobban át tudtam érezni így, konferálással együtt, harminc centire ettől a kiabáló szakálas sráctól, aki az egész közönséget meginvitálta Bloomington-ba egy kidobós játékra, ha éppen arra járnánk. Egy biztos: a Fallujah dallama pár hétig még biztos, hogy nem fog kimenni a fejemből, de az is lehet, hogy soha többé. Remélem a második.
A most következő szünetben már feladtam a pénztárcám zárvatartására vonatkozó törekvéseim, a Said and Unsaid 7″ annyira vonzotta a táskámat, hogy egyszerűen nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Közben váltottam pár szót Joao-val, (remélem jól írom) az Adorno vastagbajszú gitárosával, akivel ledumáltuk, hogy ad egyet egy barátja zinéből az enyémért cserébe, ezt persze elfelejtettük később, emiatt vagyok egyedül szomorú az estével kapcsolatban. Ők se tökötlek sokat, rövid szerelgetés meg pakolászás, aztán már színpadon is voltak. A Presser Gábor-kaliberű dobos (aki egyébként a zseniális I Had Plans-ben is üt) már az első szám alatt is feltűnően nem volt normális, a koncert végéig pedig nem is óhajtott az lenni, elképesztően játszott. Nem mellesleg az is elég meglepő volt, hogy a zenekar három gitárral állt színpadra, a legújabb lemezt is csak két gitárral rögzítették ugyanis, viszont ez egyáltalán nem ment a dalok kárára, sőt. A gitárok egy masszív, egybefüggő masszát alkottak, miközben mégis kihallható volt minden dallam külön-külön, a temérdek pedál nem ölte meg a zeneiséget. Külön csodáltam, hogy az éneket szinte teljesen az albumon hallható minőségben kaptuk vissza, pedig szinte biztos voltam, hogy koncerten nem fogja tudni ezeket az énektémákat kifacsarni magából, szerencsére tévedtem. Főleg az újabb dalokból szemezgettek a srácok, közben többen a levegőbe kerültek, többek között Eric is, bár ő nem tűnt annyira boldognak a fejek fölött. A szett végére elhelyezett Theoretically Driven pedig meghozta az est csúcspontját, a fejemről leesett a szemüveg (ezúttal is átkot szórok arra, aki ezután rálépett és elhajlította!) a mikrofonba pedig több torok is ordította a „waiting for regret”-et, a dal befejező sorait.
A buli után elkísértük a srácokat a városnézésre is, sajnos túl sok zárt kapuval kellett találkoznunk, túl sok lépcsőmászás után, de mindenképpen megérte ez az egész. Íme egy fityisz az egész magyar „klubéletnek”, köpünk rátok, az év egyik legjobb hangulatú bulija egy próbateremben volt, ami ráadásul az összes pesti koncerthelynél menőbb. Ahogy zötykölődtem hazafelé a vonaton, a fülemben a két fantasztikus zenekar splitlemezét hallgatva, a Déli Pályaudvaron vásárolt méregdrága és ráadásul borzasztóan rossz hamburgert rágcsálva jöttem rá, hogy megéri ez az egész. Hajnali négy órakor egyedül ülni egy éjszakai járaton, aztán éppen elérni a vonatot, fáradtan, kialvatlanul, sajogó lábakkal. Csak remélni tudom, hogy ennek soha nem lesz vége.
