2013. december 8.
A portugál More Than a Thousand már számtalanszor játszott hazánkban, legutóbb tavaly novemberben, a Dürer Kistermében, a legújabb nagylemezük megjelenése pedig már nagyon régóta húzódik, így sajnáltos módon nem beszélhetünk dupla lemezbemutató turnéról. Velük ellentétben a svéd Adept márciusi friss kiadványa viszont épp elegendő apropó volt, hogy a Silence The World elnevezési turné headlinereként térjenek vissza hazánkba. Külön érdekesség, hogy a két banda szinte napra pontosan két évvel ezelőtt már játszott együtt Budapesten, a Dürerben. Ezúttal az előadás a Kék Yukba került, lássuk, milyen Mikulás napi parti kerekedett ki mindebből!
Nem siettem el az érkezést, mivel azt már tudtam előzetesen, hogy nem lesz előzenekar. Sajnos a koncert hetén derült ki, hogy mégsem hoznak magukkal semmilyen supportot, hazai részről pedig végül senki nem került képbe, hogy bemelegítse a színpadot. Érkezésemkor egy kissé családias hangulat fogadott, ám a percre pontosan 21:00-kor színpadra lépő More Than a Thousand és az elős hangok felcsendülésével egy időben egész szépen betömörültek a rajongók. Igen, ebből a szempontból mindenképpen pozitív élmény volt az este, mivel erre a koncertre tényleg csak azok jöttek el, akiknek szívügye valamelyik zenekar. A Fight Your Demons nyitánya elég vegyes érzéseket keltett bennem, mivel kegyetlen szarul szólt az egész, viszont legalább fülsértően hangos volt. Vasco se igazán találta még a tiszta hangokat, de szerencsére a koncert előrehaladtával, minden fronton egyre erősebb lett az összhatás. A nagyobbnál nagyobb slágerek pedig ömlöttek az arcunkba a már jól megszokott jó kedvvel és energiával nyakonöntve: It’s Alive, First Bite, Feed The Casket, Heist, Lost at Home. A setlist lényegében ugyanaz volt mint egy éve, és kicsit megmosolyogtató is volt hallgatni, hogy még mindig új számként konferált fel Vasco egy-egy olyan tételt ami már több, mint egy éve a koncertjeik része. Mindettől függetlenül a jó hangulat végig kitartott, a Nothing But Mistakes, Roadsick, és No Bad Blood hármasa tökéletesen zárta programjukat, ami ugyan egy kissé rutinszagú volt, de ettől függetlenül még mindig baromi szórakoztató. A koncert után Sérgio Sousa gitárossal dumáltam egy csomót, akivel a múltkori koncert után barátkoztam össze. Nem hagyhattam ki a kérdést, hogy mégis mi a francért nem jelent még mindig meg a lemez, amire azt mondta, hogy ez már sajnos régen nem rajtuk múlik, de ha minden jól megy, akkor februárban végre napvilágot lát a nagy mű. Új basszusgitárosuk is van, ugyanis Ricardo Cabrita úgy gondolta, hogy inkább gyökeret ereszt Londonban. Az utódja jól tette a dolgát, ráadásul igen aktívan kivette a részét a vokálokból is.
Az Adept idáig nem igazán tudott élőben meggyőzni, leginkább a tiszta énektémáknál rezgett a léc többnyire, úgyhogy igazából kissé fékezett habzású érdeklődéssel vártam a koncertjüket, mivel az idei albumuk sem igazán vett le a lábamról, miközben az előző két anyagukat már rongyosra hallgattam. Stílusosan az új album nyitó tételével, a Forever and a Day-jel kezdtek, és náluk is katasztrofális volt a hangzás, pedig végig saját ember tekergette a potikat. Egyébként az a helyzet, hogy úgymond füldugósra lett keverve mindkét koncert, mert bedugva a fülemet egész élvezhető volt a muzsika, de szabad füllel nem csak hogy rossz, de helyenként fülsértően hangos volt az egész. Elég erősen bekezdett az Adept, mivel a Secrets után már egyből a gigasláger nagyágyú, az Ivory Towers következett a sorban, amibe ráadásul Vasco Ramos is besegített énekileg. A folytatásban a The Ocean Grave, a Sound The Alarm, az An Era of Treachery és a Shark! Shark! Shark! következett, tehát a régebbi számok sem voltak elhanyagolva. Az a helyzet, hogy nekem picit pozitív csalódás volt a koncert, Robert Ljung énekes is mintha ráfeküdt volna a gyakorlásra, bár mindig nem CD-minőség az ügy, de az eddigi három hazai koncertjük közül nekem messze ez a mostani produkciójuk tetszett a legjobban. Az egyetlen igazi negatívumot egy karlengető faszfej jelentette az este során, aki már a MTAT alatt is szemet szúrt nekem. Ráadásul többször is odajött hozzám bróskodni, mintha ismernénk egymást, majd valahol az Adept koncert közepén nem bírtam már tovább magammal és finoman közöltem vele, hogy jó lenne ha elhúzná innen a belét, mert ez nem igazán illik ide, amit csinál. Lényegében teljesen random módon mindkét koncert alatt végig karlengetett, iszonyatosan zavaró, irritáló jelenség volt. Na de visszatérve az Adeptre, a friss korongról elhangzott még a Dead Planet és a The Toughest Kids, hogy aztán a The Lost Boys himnusszal zárják a sort. Azért még egy ráadás is belefért az At Least Give Me My Dreams Back, You Negligent Whore! képében. Összességében egy jó hangulatú kis este volt ez, a jelenlevők pedig mindent megtettek a fordulatszám maximálisra pörgetéséért a színpadon és előtte egyaránt. Azért egy-két valamirevaló support banda jót tett volna az összképnek, illetve a nézőszámnak, de hát most ennyi jutott.
A lehetőségért köszönet Horváth Máténak és a Shortscore-nak.
