2018. június 2.
Régi közhely, hogy Magyarország vízfejű ország, és hogy Budapest meg az ország többi része között elég erős ellentét, jóformán egy kulturális szakadék van. Komoly különbségek lehetőségekben, szokásokban, mentalitásban. Ahogy az élet minden területén, úgy a szórakoztatóiparban, a művészetekben, még közelebbről a keményzenei undergroundban is. Ugyanakkor ebből nem feltétlenül következik az, hogy a fővárosban minden jobb, mint vidéken – mindkét szintnek vannak komoly elmaradásai a másikhoz képest. Ez pedig azután fogalmazódott meg bennem, hogy májusban kétszer is elmentem megnézni a Stubborn lemezbemutató turnéját.
Székesfehérváron nevelkedett arcként lassan egy évtizede ingázok rendszeresen föl-alá a főváros és a királyok városa között: annak idején onnan jártam fel indokolatlanul sokat a Dürerbe, a Zöld Pardonba meg a Hajóra a kedvenc bandáimért, mostanában meg már innen megyek vissza a régi törzshelyeimre, ha valaki épp otthon játszik. A sok év és számolatlan mennyiségű koncert alatt aztán lassan összeállt bennem, hogy hiába nyújt a pesti nyüzsgés sokkal több lehetőséget, ennek nem csak rengeteg előnye van, hanem elég komoly hátránya is magukra a bulikra nézve. Mivel jóformán a hét minden napján akár 3-4 rendezvény közül is lehet válogatni, egyrészt el is aprózódik a közönség – bár mivel eleve sokkal kiterjedtebb a színtér, nem is a nézőszámokkal van a nagy gond. Hanem azzal, hogy
a túlkínálat miatt a fővárosi közönség elkényelmesedett.
Sokszor még a belvárosból nyílegyenesen megközelíthető Barba Negra és a Kvlt is megkapja a „kinn a világ végén” stigmát, hogy az olyan helyekről, mint mondjuk a legendás gödöllői Trafó, már ne is beszéljünk. Ha pedig mégis lejönnek valahova az emberek, akkor is alig történik valami a bulikon. Egyszerűen olyan magasra szökött az ingerküszöb, hogy alig lehet valamivel beindítani a nézőket, így sokszor eseménytelenül, döcögős hangulatban telnek el a koncertek. Akkor is, ha az előadó szívét-lelkét kiköpi a színpadon. Ehhez képest vidéken a mai napig eseménynek számít egy-egy koncert, mert nem lehet a jövő hónapban is megnézni a fellépő bandát, meg amúgy holnap még két náluk jobbat is. Jobban értékelik az emberek a bulikat, jobban odateszik magukat, több a lelkesedés, erősebb a hangulat. És mindegy, hogy egy teltházas győri Apey & the Pea-szeánszról van szó, vagy épp a Sleepless és az As Karma Brings közös duhajkodásáról 20 ember előtt Kecskeméten:
mostanában a vidéki klubbulik egyszerűen jobban működnek.
A Stubborn példájára visszatérve: hiába rakták tele a srácok a Dürer középső termét, hiába tolták olyan lehengerlő kiállással és energiával, ami akár a Counterpartsnak vagy a Stray From the Pathnek is becsületére válna, hiába cirkált Kaldenekker Feri folyamatosan a nézőtéren, hiába akasztotta egy random srác nyakába a basszgitárját, hiába hívták fel énekelni Kókai Barnit is a TSO-ból, a közönségtől alig kaptak vissza valamit. Szolid bólogatás, szórványos lelkesedés, jóformán csak a Black Batsre és a záró Failure-re mozdult meg tisztességesen a terem. Ehhez képest egy héttel később Fehérváron egy feleakkora helyen, negyedannyi emberrel vagy nyolcszor keményebb bulit csináltak. Rajtuk kívül egyébként az Orion Dawn, a Wishes, a Headstock és a Berriloom and the Doom is erősítette az este lineupját, és habár egyik csapatnak sem voltam soha a legnagyobb rajongója, így együtt mégis az utóbbi idők legkomolyabb koncertélményét vágták az arcomba a helyi underground szentélyben, a Nyolcas Műhelyben.
Ezzel pedig térjünk is rá a konkrét koncertbeszámolóra.
Az estét a Berriloom and the Doom triója nyitotta, akik több szempontból is kilógtak egy kicsit a felhozatalból. Egyrészt elszállós, merengős dalaik eléggé elütöttek a többiek energikusabb szettjeitől, ráadásul nem is szóltak különösebben tisztán, és hát nézők sem nagyon voltak még rajtuk, csak pár érdeklődő szállingózott be az előadásukra. Hiába, legelső zenekarnak lenni vidéken is hálátlan dolog. Pedig alapvetően nagyon hangulatos dolgokat játszanak, elég megnézni mondjuk a legutóbbi Vibes live sessionjüket is, de ezen az estén mégsem igazán tudtak érvényesülni. Utánuk a Headstock poppunkjára viszont már kezdett beindulni a buli. A dorogi srácok nagyon elemükben voltak, sokkal otthonosabban mozogtak a színpadon, mint mikor legutóbb láttam őket a Trackben – mondjuk amilyen nagy az a hely, nem is csoda, ha ott kicsit elveszettek voltak. Most viszont nagy lendülettel tolták a nemrég megjelent debütlemezük dalait, volt a Felhő, a Cipősdoboz, a Zápor, meg a Mentőöv, amiben a petofis Bence sorait az Orion Dawn-os Kovács Gábor vette magára. A bandának a közönségben is megvolt a maga kis keménymagja, akik nyilvánvalóan leginkább miattuk jöttek le, vágták a szövegeket, csinálták a bulit.
Az Orion Dawn aztán még egy fokozattal feljebb kapcsolta az estét. Eleve a fél zenekar (Gábor és Barabás Levi basszer) a színpad helyett egész végig a nézőtéren nyomult, kifogyhatatlan lendülettel. Pedig a nyíregyházi csapat zenéje, ez az alternatív beütésű metalcore nem kimondottan vidám vagy pozitív hangulatú cucc, de olyan intenzitással adják elő, hogy az egyszerűen magával ránt és nem enged. Hangszeres húzásban és a sokrétű vokálokban is erősek a srácok, de a banda legfőbb ütőkártyája most egyértelműen a Dryviából tavaly átigazolt Levi, aki nemhogy végig a közönségben aprított, de az egyik dal közben még a hely udvarára is kicsörtetett, hogy ott egy asztal tetejére felállva tolja tovább a témát. Na ez már show! A banda műsora főleg a friss Poles Apart album dalaira épült, de a csúcspont számomra – és ahogy elnéztem, még sokaknak – a vége felé a legutóbbi EP-ről előhúzott Leszek volt, ami az egyik legkiválóbb példa arra a jelenségre, hogy mennyivel hatásosabb tud lenni egy erős dal, ha az angol sorok helyett egy jól belőtt magyar szöveget kap. Nem meglepő, hogy az egész este egyik legnagyobb beindulását váltotta ki a dal – persze a java még csak ezután jött.
A Stubborn ugyanis akkora fergeteges arconpörgés volt, hogy arra azóta is alig találom a szavakat. Már az első pár számmal lepipálták a düreres lemezbemutató hangulatát, hiába voltunk csak negyedannyian. A kerekegyháziak gyökerestül felforgatták a helyet, Halák Árpi frontember folyamatosan lenn verette a tánctéren, meg persze Kaldenekker Feri is hozta a formáját és meglátogatta párszor a szomszéd teremben lévő pultot a bőgővel a nyakában, és itt most szerencsére a közönség is vette a lapot. Sőt. Megállás nélkül pattogtak fel-alá az arcok, össznépi hömbölödés, teljes gőzzel lucsányizás és völgyesizés az első sorokban, tényleg nehéz leírni, hogy mennyire ezer fokon izzott a buli a legelső hangtól az legutolsóig, nagyjából 45 percen keresztül. Valószínűleg azért is működhetett ennyire az egész, mert az újabb dalokban több a letisztultabb, grúvosabb, táncolhatóbb téma, márpedig a program nagyjából egy az egyben a friss Let’s Start a Fire album dallistáját követte. Nálam egyébként a Dead End című tétel ütött be a legjobban, hiába tűnik elsőre egy visszafogottabb darabnak, irtózatos kitörésekkel van teletömve. Meg persze megint hatalmasat tarolt a Failure és a Black Bats is, utóbbi tényleg az országban bárhol az elmúlt évek egyik legkomolyabb hazai underground slágere. Végül ráadásnak előkerült még a Positive is, pedig nem volt betervezve, de hát ha a bulivonat egyszer elszabadul, azt nem lehet csak úgy megállítani. Összességében magasan a legkirályabb buli volt ez, amit az utóbbi pár évben láttam a Stubborntól.
Az este bevégzésének feladata pedig a Wishesnek jutott. A budapesti dallamos hardcore-banda szettjére egy kicsit már megfogyatkozott a közönség a Stubihoz képest, de a lelkesedés és az intenzitás ugyanúgy megmaradt. Itt is a fél zenekar folyamatosan a nézőtéren űzte az ipart, vagy épp kinn a pultnál, vagy az udvaron – tényleg nehéz lenne eldönteni, hogy Major Szabi, Kaldiferi vagy Barabás Levi érdemelné-e meg leginkább „az este legvadállatabb zenésze” címet, az viszont mindenképp baromi jó, hogy több ilyen hiperaktív karakterünk is van a hazai színtéren, akiktől még azt sem veszed zokon, ha a nagy pörgésben véletlenül lezúzzák a bőgővel térded. Vagy épp az arcod. (Az este folyamán mindkettőt megkaptam…) Ahogy a fellépők többsége, úgy a Wishes is az év elején jelentkezett egy új albummal, ennek a dalait dobálták ránk bőszen, szintén forró fogadtatás mellett – az indulásuk óta eltelt egy év alatt nagyjából hetedszer láttam most a bandát, de ez volt az első olyan eset, amikor úgy éreztem, hogy sikerült megcsinálniuk egy olyan szintű bulit, ami minden egyes alkalommal ki akar belőlük jönni. Hálából tőlük is futotta még egy ráadásra is, ami egy kiadatlan új szám lett.
Tényleg rég láttam olyan hazai klubbulit, ami ennyire egyenletesen erős színvonalat hozott volna, amit meg az Orion Dawn, a Stubborn és a Wishes leműveltek így egymás után, az valami elképesztően intenzív és tömény élmény volt. Nagyon jó lenne, ha Budapesten is ez lenne a kisebb koncertek sztenderd szintje – ez viszont jelen pillanatban sokkal inkább múlik a közönségen, mint az eszelős alakításokat nyújtó bandákon. Szóval a konklúzió legyen mondjuk az a pátoszos felhívás, hogy járjatok le a koncertekre, éljétek meg őket, tegyétek oda magatokat, és ne várjátok azt, hogy majd egyszer csak magától jó lesz a buli. Ahhoz ti is kelletek.
Fotók: Bodnár Dávid
