2024. november 15.
Van az az eset, amikor egy nagy zenekar bejelenti a feloszlását, és igazából senki nem lepődik meg, hiszen a srácok rég túl vannak a csúcson, sokszor az alapító tagok is egymás után elszivárogtak a bandából, neadjisten a lemezeik is egyre gyengébbek és megúszósabbak… Meg van az a sokkal ritkább forgatókönyv, amikor egy banda bármi előjel nélkül azt mondja, hogy
a csúcson kell abbahagyni, és mi most annyira csúcsformában érezzük magunkat, hogy annál jobb már úgysem lesz, úgyhogy kár is lenne próbálkozni, kiszállunk, csá!
Ez utóbbit lépte meg lassan másfél éve a Sum 41, a legmetalosabb pop punk-banda, akik nagyjából 25 évvel ezelőtt jóformán egyedül rajzolták fel Kanadát a műfaj térképére (utat törve ezzel olyan csapatoknak is, mint a Simple Plan vagy a Billy Talent). A srácok – na jó, a francokat srácok, hát negyvenes családapák – akkor bejelentették, hogy van még bennük egy (dupla) búcsúlemez és egy búcsúturné, aztán ennyi, és miután idén tavasszal kihozták a Heaven :x: Hell című anyagot, most kedden még egy utolsó budapesti bulira is visszanéztek hozzánk.
A kilencvenes évek második felének útkeresése és szárnypróbálgatásai után a Sum 41 a 2000-es évek elején robbant be a köztudatba, és röpke három-négy év alatt le is rakta az asztalra a legfontosabb, legnépszerűbb, azóta is megkerülhetetlen műveit. A csúcsok megjárása után viszont jött a lejtmenet, majd egy elég mély gödör: ekkoriban Dave Baksh szólógitáros jó pár évre ki is szállt, később Steve Jocz dobos is lécelt, Deryck Whibley frontember meg a porckorongsérve miatt eléggé belecsúszott a piálásba, ami a zenekarra is rányomta a bélyegét. Ugyanakkor rossz cuccokat igazából sosem adtak ki a kezeik közül, és a 2010-es évek második felére elég szépen össze is szedték magukat, még Baksh is visszatért, és az egész társaság elég látványosan új erőre kapott – éppen ezért volt merőben váratlan fordulat, mikor ennek ellenére tavaly bejelentették, hogy feloszlanak. És hiába tűnt nagyjából három és fél percig egészen szimpatikus és életszerű konteónak, de nem, nem azért, mert Deryck elment volna a Linkin Parkba énekelni. Egyszerűen csak beteljesítettek mindent, amit el akartak érni, és ez a búcsúkoncert a Budapest Arénában tökéletes lenyomata volt ennek. (Völgyesi)
Az előzenekar, a tipikus pop punkot művelő, számomra érthetetlenül egyre nagyobb népszerűségnek örvendő walesi Neck Deep egy tízdalos szettel melegített be a Sum 41-nak. Az eddig megjelent öt albumukból háromról vegyesen játszottak, az elsőről és a negyedikről pedig semmit sem. A srácok egészen szépen betöltötték a színpadot, főleg a gitárosok ugráltak és pörögtek, viszont túlságosan a két szélén álltak, és ez furán nézett ki. A közönség is aktív volt: középen ment a pogó, sőt egy kimondottan korrekt circle pitet és egy családias wall of deathet is sikerült összehozni, utóbbi alatt Ben Barlow énekes karatézott is kicsit a pódiumon. Energikus koncertet adtak, de a zenéjükből semmi sem maradt meg. Az utolsó dal előtt a frontember köszönetet mondott mindenkinek, és hozzátette, hogy nagyon örülnek, hogy végre eljutottak Magyarországra, majd hosszasan hálát adott Deryck Whibley csapatának, mindez szép és őszinte gesztus volt tőlük. Összességében tetszett a fellépésük, de ez számomra kevés ahhoz, hogy magamtól is elővegyem és hallgassam őket. (Kiss)
Bármennyire is azt gondolnád, hogy “jó-jó, pop punk meg minden, de azért a Sum 41 mégsem egy igazi punkbanda”, az azért mégis a legsuttyóbb kisvárosi punkbulikat idézte, amikor közvetlenül a Neck Deep leköszönése után egy nem különösebben rosszcsontnak kinéző, de láthatóan csontra berosszult fiatalember úgy lődörgött el a hátsó kijárat felé, hogy közben két méterenként elejtett egy szolid rókatócsát, mintha csak amolyan becőcézett Jancsi és Juliska módjára próbálta volna megjelölni, hogy milyen úton talál majd vissza a kordonhoz… Nem volt egy szép látvány, na, arról meg inkább ne is beszéljünk, hogy utána a sötétben a tócsákba belelépni milyen szar lehetett!
Ha már lúd, legyen kövér – szól a mondás, ami búcsúturnék nyelvére lefordítva nagyjából úgy szól, hogy ha már utolsó koncert, legyen kurva hosszú, a Sum 41 pedig elég alaposan meg is adta a módját az elköszönésnek. Több mint két órát zenéltek a színpadon, nagyjából 30 dalt vettek elő (még ha némelyiket csak egy-egy részlet erejéig is), és habár sosem voltam a legnagyobb Sum-rajongó, de még így is végig lekötött, sőt rendesen le is nyűgözött a buli. Persze hogy is ne nyűgözött volna, mikor
konkrétan a koncert ötödik percében már akkora arconpörgés volt, mint más zenekaroknál maximum a ráadásban.
Nyilván ehhez az is kellett, hogy egy olyan bomba sorozattal induljon a szett, amilyen a Motivation + The Hell Song + Over My Head triója, egyenesen az aranykorból. Ezután pedig tényleg minden korszakát és műfaji kilengését megidézte a banda, a legkorábbi éveiktől az idei dupla albumig, a nettó punk rocktól a totális metal zúzdákon át a lassú, balladázgatós pillanatokig. Valamint azt is hamar megállapítottam, hogy ha nem ez lenne a zenekar utolsó turnéja, vagy ha valaki még valahol máshol is megnézné őket, akkor ahhoz
meglenne a tökéletes ivós játék: ahányszor Deryck a family szóval referál a közönségre = 1 feles,
és a koncert felénél garantáltan ugyanott fogsz tartani, mint a fentebb említett útjelző nyomokat hagyó delikvens.
Mivel punk rock buliról van szó, a banda a színpadképet is ehhez illően velősre vette: az első egy órában egy nagy sárga, majd egy piros háttérvászon, pár lámpa meg lézer, tömérdek konfetti, na meg az öt csávó, akik folyamat rohangálnak fel-alá a színpadon, és ennyi igazából elég is volt. Persze azért a végén az a nagy felfújható, fakkot mutogató csonti is elég menőn nézett ki, még ha egyébként a kelleténél talán kicsit jobban is hajazott az Iron Maiden ikonikus Eddie figurájára – bár igazából a Sum 41 pont az a zenekar, amelyik sosem titkolta, sőt mindig büszkén hirdette is, hogy mennyire imádja a klasszikus metalt, szóval ezt amolyan kikacsintásnak is felfoghatjuk, ahogy az egymás mellé bepózolva kipengetett ikerszólókat is. Pláne azt, mikor a műsor felénél simán elreszeltek egy-egy témát a Raining Bloodból meg a Master of Puppetsből is, ráadásul utóbbiból pont a nagy tekerős szólót, amit amúgy Baksh olyan pacekul hozott le, hogy azt nem sok pop punk-banda gitárosa tudná utánacsinálni.
Szintén erős pillanat volt Whibley azon sztorija, amikor előhúzta a kedvenc tinikori gitárját, amiről elmesélte, hogy ezen írta és játszotta fel a Sum 41 összes korai lemezét, ezen játszott az akkori klipekben és turnékon is, amíg 2003-ban valami seggfej el nem lopta a házából, de végül sok évnyi kutakodás után idén ősszel sikerült visszaszereznie, még pont időben ahhoz, hogy a búcsúturnén megint el tudjon játszani rajta olyan számokat, mint a Walking Disaster – ami egyébként az énekes szintén pár hete megjelent önéletrajzának is a címe, és persze ez az egész a könyv promózásához is remek ürügyül szolgált.
Ahogy azt sejteni lehetett, a bő kétórás program célegyenesére lettek meghagyva a legnagyobb alap slágerek, tehát a Fat Lip, a Still Waiting meg az In Too Deep, és ezután jött az egész este legpimaszabb és egyben legzsenibb húzása: berakni a kivonulós musical nótát, felkapcsolni a lámpákat és fullra beetetni a népet azzal, hogy itt a vége, fuss el véle, majd pár perccel később, amikor a nézőtér már félig kiürült, akkor visszajönni és eljátszani még plusz egy ráadás dalt is. Ez volt a 2007-es Underclass Hero zongorakíséretes fináléja, a So Long Goodbye, aminél szebb és stílusosabb kiköszönést aztán tényleg ki sem találhattak volna a srácok, jár az utolsó kalapemelés! (Völgyesi)
Durva, de eddig csak osztrák fesztiválokon láttam élőben (háromszor is) tinikorom egyik jelentős pop punk-zenekarát, így keserédes érzéssel töltött el, hogy végre és valószínűleg utoljára magyar koncertjükre is eljutok. Bár az utóbbi évek reunion-hullámait látva semmi sincs kizárva. A kanadai ötös szinte hibátlan műsort állított össze, még a Slayer + Metallica-feldolgozás is belefért, pedig nem szeretem az ilyen hakniszerűségeket. Örültem volna, hogyha a Welcome to Hell-lel zárnak, ahogy több turnéállomáson is tették, és összejön egy velős megmozdulás a végére, de így is kerek volt. Az is tetszett, hogy mellőzték az oldalsó kivetítőket, így mindenki egyenesen a színpadra figyelt. Viszont sajnos volt egy elég nagy hátulütője is az estének: a többszöri(!) konfetti. 2024-ben tényleg szükség van még ilyen szintű szemetelésre és bármit is hozzá tud adni ez egy produkcióhoz? Hiába a búcsú, ez akkor is felesleges. Ettől eltekintve tényleg méltó lezárás volt. Bízom abban, hogy a tagok, a közös alkotás és koncertezés hiányozni fognak egymásnak, és 5-10 év múlva összeállnak. (Kiss)
A fotók nem a budapesti turnéállomáson készültek.
