A sörben landolt pengető legendája – Rockmaraton 2019, első rész

A Rockmaraton az a hazai fesztivál, ahol minden évben fellép jó pár olyan legendás banda, amikre érdemes kimenni, még akkor is, ha valamilyen szinten kényelmetlenül érzed magad az ott megjelent társaság és ebből adódó állapotok miatt. Azonban ezek a – némileg érthető – előítéletek számomra minden évben enyhülnek, ahogy megérkezek. És nem azért, mert már nem látok acélbetétes bakancsból sört ivó punkokat, 0-24-ben Akelát üvöltő hajnövesztőket, vagy azt, hogy az egy négyzetméterre jutó fekete ruhások száma utoljára Mátyás király idejében volt ekkora hazánkban.

Hanem mert évről évre rá kell jönnöm, hogy más zenei fesztiválokhoz képest mennyivel kedvesebbek az emberek (a fesztiválozók és a dolgozók egyaránt), és mennyivel emberibbek a körülmények, mind az infrastruktúrát, mind az árakat tekintve. Az elcsépelt “családias” kifejezés itt tényleg megállja a helyét, és látni lehet, hogy a szervezők évről évre egyre jobban odafigyelnek az igényekre. Persze, itt is vannak még hiányosságok, például a szappan hiánya, bár ha azt vesszük figyelembe, hogy a Gutalax lassan hazajár Dunaújvárosba, egyszerűbb lenne megkérni őket, hogy legközelebb wc papír helyett szappant dobáljanak a közönségbe, és ez a probléma is meg lenne oldva.

Kedd

A fesztivál első napját rögtön a friss Wacken Metal Battle-győztes Archaic fellépésével indítottam, és hát az itt látott műsorukat elnézve nem voltam meglepve, hogy idén ők viszik hazánk jó hírét Németországba. Teljesen megérdemelt az az elismerés, amit a srácok kapnak: kiváló hangszerismeret, jól összerakott dalok, velőtrázó lendület, és ami talán leginkább megfogott, az az összeszokottság. Viszonylag kevés itthoni thrash-bandáról lehet elmondani, hogy tudják hozni a nemzetközi szintet, de az Archaic ebbe a szűk elitbe tartozik. A korai kezdés ellenére elég sokan megjelentek az Aréna sátorban és ezt a zenekar meg is hálálta. A 2017-es bivalyerős How Much Blood Would You Shed to Stay Alive? dalai tökéletesen működtek, és a nap folyamán ingadozó minőséget hozó hangosítás itt viszonylag jól szerepelt.

Az Archaic után jött az Infest, de mivel ez nem az igazi Infest, és már a névazonosság is vérlázító, így inkább tettem egy egészségügyi túrát, majd az itthoni death metal egyik legjobb bandája következett számomra. Már több zenekarnak kiosztottuk a hazai xy-színtér Toolja jelzőt, de ezt ünnepélyesen most már a Kill With Hate is megkapja, akik a 2012-es Voices of Obliteration című anyagukat követően még mindig nem adták ki a már évek óta ígérgetett …Into Oblivion nagylemezt. Ami már csak azért is szomorú, mert a zenekar élőben még mindig rátoppol a legtöbb magyar zenekarra, csak hát egy kis frissítés náluk sem ártana, már ami a setlistet illeti. A srácok idén megfogyatkozva álltak színpadra, mert a banda basszere, Patrik nem tudott ott lenni a koncerten (sok boldogságot a gyermeke születéséhez!), ám a zenekar így is tarolt. A két gitáros (akik közül az egyik épp bőgőt fogott) egymást überelve tekerte a hullarabló dalokat, Krisztián pedig a mikrofonnál hozta, amit ilyenkor illik. A dalok csonka felállásban is működtek, a kémia is megvolt a közönséggel, még a hangosítás is élvezhető kategóriában volt. Csak az a fránya új lemez jönne már, hajrá!

Már annyira ráhangolódtam a death metalra, hogy némileg magamat is meglepve a The Casualties buliján találtam magam. Utólag belegondolva nem is akkora rejtély, hogy kerültem oda, mert amikor már benne van a boogie az ember lábában, a punkokra mindig lehet számítani, hogy megcsinálják a házibulit. Hát ez most sem volt máshogy. A zenekar munkásságával csak felületesen voltam tisztában, de ez nem okozott akadályt abban, hogy kiválóan élvezzem a koncertet. Az összegyűlt tarajosok végig pörgették a bulit, a zenekar pedig adta alájuk a lovat. A folyamatos circle pit és body surf minden számra ment, a közös tesiórának pedig talán ott értünk a csúcsára, amikor az énekes és a biztonsági őrök közti nézeteltérésnek az lett a következménye, hogy a frontember is bejött a közönségbe, és onnan vezényelte le a wall of death-et. Messziről hallgatva a bandát az újkori Casualties majd minden száma egy kicsit olyan, mintha a We Are All We Have daluk szólna, ami egy király szám, és itt inkább a bulin volt a hangsúly, mint a kifinomult dalszerkezeteken (ez a punkkoncertek nagy részére igaz), ezért is működött az egész, és ezért változtatták népünnepéllyé a fesztivált. Meglepően intenzív és érzelmes bulit toltak le a New York-iak, ám ez ugyanúgy volt köszönhető a közönségnek, mint a zenekarnak.

Ezután újra a death metalé volt a főszerep, ugyanis jött az est fénypontja: a csodálatos Dying Fetus. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy csupán három ember hogyan képes ennyire összetett és technikás zenét csinálni, és hibátlanul előadni élőben. Eszelős röfögések, darabolós ütemek, végeláthatatlan lendület lengte be az Aréna sátort. Viszonylag ritkán lát az ember ennyi mosolygós és vidám embert egy helyen, miközben John Gallagherék anyagyilkosságokról és kutyák megerőszakolásáról dalolnak. Egy, a közönségben itt-ott felvillanó hawaii inges jóember látványa pedig egyre inkább azt az érzést keltette bennem, hogy Jim Carrey már nem csak Cannibal Corpse-koncerteken nyomoz.

A zenekar bőven mazsolázgatott több korszakából is, bár ez a Fetus esetében nem meglepő, lévén, hogy a banda ’91-től tapossa a halál ösvényét. A Grotesque Impalement, a Wrong One to Fuck With, a One Shot, One Kill és további klasszikusokra úgy rotyogott Sean Beasley basszere, mint Németh Szilárd fúziós pacalja az iszapszentmotorosi falunapon. Aztán az egész lendületet sajnos egy jó tízperces áramszünet szakította meg, ám még így sem tudta a fülledt, agresszióval töltött légkört megölni a technika ördöge. A banda visszatért még egy méltó befejezésre, melynek végén kisebb tülekedés alakult ki az első sorokban – mint később kiderült, Gallagher bedobta a pengetőjét a közönségbe, ám a megvadult rajongók sehol sem találták a behajított műanyagdarabot. Fülig érő mosollyal mentem ki a sátorból, miközben kortyoltam egyet a sörömből, ám legnagyobb meglepetésemre nem folyékony, hanem szilárd halmazállapotú anyag ropogott a fogam alatt. Ebben a pillanatban köptem ki Gallagher pengetőjét. Kissé olyan érzésem volt, mint mikor kisgyerekként találtam plusz egy pokémonos tazót a csipszes zacskó alján: idén kétszer van Karácsony.

Az este további részében ismét a punké volt a főszerep, a már szintén hazajáró The Exploited közreműködésével. A punklegenda Wattie-n szinte nyoma sem látszott a hosszas betegeskedésnek, csuklóból levezényelte a nap egyik legátmozgatóbb buliját. A közönség itt is beleadott mindent, a színpadmászástól a folyamatos pogózásig, annak ellenére, hogy igen gyengére sikerült a banda hangosítása. A sok klasszikus mellett számomra az egyik legnagyobb öröm volt, hogy végre élőben is hallhattam az Alternative-ot, és ebben az élménybe csak az zavart be némileg, hogy az énekes mordori dialektusából jóformán egy szót sem értettem. Ez a zenekar még mindig tökéletes bulit csinál, bármilyen időpontban.

…és amikor már azt hittem, hogy mindent láttam, teljesen véletlenül belecsöppentem a Hétköznapi Csalódások egyáltalán nem hétköznapi koncertjébe. Magát a bulit nem is érdemes ragozni: a szokásos Picsa-koncert egy kis retro érzéssel nyakonöntve. Ám amit Tibor, a basszeros leművelt, az maga volt a művészet. Bevallom férfiasan, én is mint megfáradt vándor érkeztem meg a bulira, de Tibi egy teljesen új dimenzióját tárta fel az alkoholos befolyásoltságnak. Az agyrészegség olyan szintje volt ez, hogy először azt hittem, sztrókot kapott a muzsikus, majd már inkább a rendőrséget akartam tárcsázni, bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt. Olyan szürreális kép tárult elém, ami néha már reneszánsz festménnyé alakult, mikor hősünket külön erre a célra bevetett tartóemberek próbálták egyenesbe rakni, ám a gravitáció aznap sem volt szabadnapos. Ott és akkor megtörtént a rock ‘n roll, veled vagyunk, Tibi!

Folyt. köv.
Fotók: facebook (Rockmaraton, Archaic, Dying Fetus)