A rombolás és a visszacsinálás – Ilyen volt a Weedeater és a Darkest Hour a Dürerben

Kellemetlen dolog az, amikor az embernek két kedvenc zenekara egy nap, de két külön helyen játszik. Múlt vasárnap pontosan ez történt, ezen az estén zajlott a Barba Negra Trackben a Papa Roach első önálló hazai bulija, miközben a Dürer Kertben meg a Darkest Hour ünnepelte huszadik, és egyben az Undoing Ruin című lemezük tizedik születésnapját, ráadásul azt teljes egészében végigjátszva. Előbbi tinédzserkorom meghatározó zenekara, utóbbi meg néhány évvel később hagyott bennem elég mély nyomokat. Végül a bal vállamon nosztalgiát kiabáló kisördög helyett a jobb oldalon metálvillázóra hallgattam, és a Városliget felé vettem az irányt, ahol a Rockmaraton Bemelegítő névre keresztelt esten Mike Schleibaumék mellett a Weedeater, a HAW és a One Reason to Kiss húzták a talpalávalót. És milyen jól tettem!

A fellépők sorát a fővárosi One Reason to Kiss nyitotta, akik bár hazánk metalcore színterének régi motorosai, ezen az estén sem a hangzás, sem a közönség nem állt igazán mellettük. Pedig a srácok kellő elánnal játszották végig bő fél órás programjukat, amit a magyar nyelvű energiabomba Kiáltás nyitott, majd terítékre került a teljes új Decadence EP, zárásnak pedig a klipes Friday Night Boozin’ Cruzin’ is, de a nézőtéren mindezt még csak kevesen követték figyelemmel, aktivitásról pedig szinte egyáltalán nem beszélhettünk. Ebben persze valószínűleg a hangosítás is jócskán közrejátszott, lévén a húros hangszereket sehol a teremben nem lehetett rendesen hallani, így pedig eléggé összefolytak a jóformán vokálokra meg dobpörgetésekre és kínai cines breakdownokra lecsupaszodó dalok. Biztos volt már a srácoknak ennél jobb bulijuk, és biztos lesz is még.

A HAW kezdésére aztán egy csapásra elkezdett működni a buli: immáron a mázsás riffek is kellő súllyal szólaltak meg a hangfalakból, és a lelkesedés is megérkezett az első sorokba, ahol keményen dolgoztak a nyakak, a torkok és az izzadságmirigyek is. A program vegyesen szemezgetett a 2009-es demó és a tavalyi Soundtrack to Our Friendship tételei közül, és muszáj kiemelni, Makó Dávid mekkora átéléssel (és hanggal!) énekelte végig az egészet. A befejezéshez közeledve néhány rövid, de annál hangulatosabb téma erejéig előkerült a bendzsója is, hogy aztán két perccel később már megint derékból bólogassunk, meg az üres sörösüvegen léggitározzunk, majd pedig megállapítsuk, hogy az ilyen befelezett témákért érdemes élni. Meg úgy egyáltalán az ilyen megindító koncertekért – és mondtuk mindezt úgy, hogy a Weedeatert még nem is láttuk.

Márpedig amit a Weedeater lerendezett a színpadon, az felülmúlt mindenféle mércét, elvárást vagy reményt – már ha voltak az embernek ilyenjei egyáltalán. Én például úgy mentem be a terembe, hogy a bandára vonatkozó ismereteim kimerültek a „valami sztóner” meghatározásban, ehhez képest kifelé jövet meg már csak azt nem tudtam, miféle jelző érhet fel a bent átéltekhez. Kolosszális? Monumentális? Eget rengetően zseniális? Na, utóbbi mondjuk biztosan nem, ebben a buliban ugyanis semmi okoskodás nem volt, csak nyers, vidéki tuskóság. Eleve az, hogy a zenekar úgy vonult színpadra nagy erősítőzúgás közepette, hogy Travis Owen dobos egy fél üveg ásványvizet köpködött a színpad legszélére előretolt cuccára, amiről aztán a folyadék minden egyes rácsapásra gejzírként lövellt méteres magasságokba… Eközben „Dixie” Dave Collins énekes/basszer, aki egyébként szakasztott úgy nézett ki, mint aki épp most jött meg a Blaháról egy kiadós apró- és cigitarháló műszak után, koncert után pedig valamelyik éjszakai BKV-járaton remél aludni – szóval az emberünk felsétált, első dolga volt alaposan meghúzni egy üveg Jim Beam-et, aztán a második is, majd az üveget a középső ujjára húzva mutogatott körbe mindenkinek. Végül aztán csak elkezdett pengetni is, és ahogy a többiek beszálltak mellé, valami olyan őserő szabadult el a teremben, amilyennek a feltámasztására még a legnagyobbak is csak elvétve képesek. Az énekből, meg a felkonfokból ugyan nemigen lehetett érteni semmit a nagy zúgásban, de igazából nem is hiányoztak, a riffek meg a hangzás simán elvitték a hátukon a produkciót. Pár szám után aztán valahogy elment az áram a színpadon, Dave pedig fennhangon káromkodva próbálta kideríteni a probléma miértjét és megoldását – még egy kis Blaha-utánérzés. Majd a gond ahogy jött, úgy el is múlt, és mintha mi sem történt volna, a trió úgy döngölt tovább még jó fél órán át. Vagy háromnegyed? Igazából az időérzékemet teljesen elvesztettem, az viszont biztos, hogy életre szóló élménnyel gazdagodtam.

Ezek után pedig elképzelni nem tudtam, vajon hogyan tudja majd a Darkest Hour megütni a Weedeater által rekordmagasságba állított mércét, és ha nagyon szőrösszívű vagyok, nem is tudta. Persze ők igazából nem is ebben a sportágban játszanak, náluk a nyers erő mellett a sebesség meg a precizitás is fontos, és a saját pályájukon így is remekül teljesítettek. Mondjuk egy olyan tökéletes lemezzel, amilyen az Undoing Ruin, nehéz is lett volna különösebben mellélőni, a műsor első fele néhány hangzásbeli apróságot leszámítva (a ritmusgitár náluk is elmerült néhol, a szólók viszont gyönyörűen szóltak) gyakorlatilag hibátlan volt. Talán azt lehetne még felróni, hogy hiába tátongott tekintélyes méretű pit a nézőtér közepén, azt mégis csak kb. féltucat ember mozogta be, és sem a circle pit-, sem a stagedive-kísérleteket nem koronázta különösebb siker – de bármilyen furcsán is hasson mindez egy Darkest Hour-koncerten, azért én személy szerint még mindig inkább ezt választom, mintsemhogy folyamatosan kapjam a könyököket és a lábakat az arcomba. A záró Tranquilre a 15. születésnapon elkövetett dobcuccbontás és össznépi színpadmászás már tényleg hiányzott egy kicsit, de persze az akkor már a buli fináléja volt, most meg még hátra volt egy egész felvonás.

A második szett viszont már nem igazán ért fel az elsőhöz, ennek az oka pedig valószínűleg a dalválasztásban keresendő. Mert jóllehet az Undoing dalai között már jó néhány örökérvényű sláger elhangzott, de pont ezért is hatott kissé lelombozóan, hogy innentől olyan, John bevallása szerint is deep cut-ok következtek, mint a Devolution of the Flesh vagy a Violent by Nature, miközben a Deliver Us vagy a tavalyi self-titled album húzódalai meg a turnébuszban maradtak. Az új lemez tételmondatát hordozó Rapture in Exile azért csak előkerült a végére, a zárásként elhangzó The Sadist Nation pedig bármilyen számösszeállításnak az egyik csúcspontját adja, szóval végül elégedetten jöttünk ki a teremből, de ha őszintén meggondoljuk, azért üthetett volna ez a koncert ennél még nagyobbat is. Ettől függetlenül viszont továbbra is a Darkest Hour az egyik legkreatívabb, legszerethetőbb és legközvetlenebb zenekar a színtéren, szóval srácok, még legalább 20 évet!