2024. augusztus 17.
Vannak koncertek, amikre hónapokkal előre rápörgök fejben, hogy milyen király lesz, aztán ez vagy bejön és tényleg imádom, vagy nem, és csalódottan kullogok haza a végén. Meg vannak olyan koncertek is, amikre csak úgy potyára megyek le, bármi különösebb elvárás nélkül, és ott helyben kerít hatalmába az a felemelő érzés, hogy
úristen, hát ez mekkora királyság!
Talán már sejted is, hogy a Rise Against harmadik Budapest Park-os koncertje az utóbbi kategóriát erősítette. A chicagói punk rockereket mindig is kedveltem (kösz, Need for Speed Underground 2!), de csak egyszer láttam őket, még 12 éve, a megboldogult Petőfi Csarnokban, azóta meg hideget-meleget is lehetett hallani az újabb koncertjeikről, úgyhogy ideje volt végre megnéznem, hányadán is állunk.
Meg persze az estét nyitó Ignite fellépése körül is sorakozott néhány érdekes kérdés:
Az hamar kiderült, hogy az énekescsere nemigen fogott ki az Ignite-on, a zenészek ugyanolyan feszesen és stabilan hozzák a dallamos hardcore-slágereket, mint eddig is, a frontemberkérdést meg úgy oldották meg, hogy gyakorlatilag a bandából hárman is felvették ezt a szerepet. Az újonc Santana elég rátermett arc, tök jól mutat ki a színpadon a hosszú sörényével, bár nyilván nem akkora karakter, mint Téglás, meg azért nem is akkora hang, néhol elég hamiskás is volt, főleg a műsor elején. De többnyire azért megállta a helyét és korrektül kiénekelte, amit kell, meg a közönséggel is elég szépen tartotta a kontaktot, sőt a kordonhoz is simán lejött pacsizni. Viszont nem ő, hanem Nik Hill gitáros hozta a konferálások nagy részét, a dalok felvezetését, a lelkesítő beszédeket a színtér összetartásáról meg ilyesmikről. Brett Rasmussen basszer meg leginkább a magyar kifejezések durrogtatásában élte ki magát, rengeteg “Köszönöm szépen!”, “Csókolom, Magyarország!”, meg hasonló frázisokkal. Az egyetlen mínuszpont, hogy a fél zenekar Ignite pólóban játszotta végig a bulit, amit ugyebár az Iron Maiden tagjain kívül maximum Philip Anselmónak nézünk el.
A narancsvidéki arcokon tehát nem múlott semmi, de maga a buli mégsem működött igazán. Egyrészt nagyon úgy fest, hogy itthon az emberek nagy része Téglás miatt követte az Ignite-ot, és nélküle észrevehetően megcsappant az érdeklődés meg lelkesedés a banda iránt. Másrészt meg az se segített a helyzeten, hogy ahogy a Parkban sajnos oly sokszor, úgy most sem kapott elég kakaót a hangosítás – ahogy Kiss Tomink meg is jegyezte a koncert közben:
Ez olyan halk, hogy be se kell raknom a füldugót.
Valószínűleg ebből is adódott (a korai kezdésen meg a hőségen felül), hogy a jelenlévő közönség se lovalta bele magát igazán a buliba, hiába érződött, hogy azért van egy szűkebb keménymag, aki eléggé megment bizonyos dalokra. Igazán komolyan vehető beindulásokat mégis nagyjából csak a Bleeding meg az A Place Called Home váltott ki, mondjuk utóbbinál meg kicsit megmosolyogtató volt, ahogy a színpadon hárman éneklik az angol verziót, előttük meg többszáz ember „a csitári hegyek”-et meg az „éljen a magyar szabadság”-ot zengi kórusban. Az viszont újabb jófejségi pont a bandának, hogy vették a lapot (vagy eleve így terveztek, mindegyik rajság), és az utolsó refrént már ők is magyar szöveggel nyomták, sőt Eli még le is jött szörfölni egyet a népbe, és ezen a ponton majdnem újra megvolt az az ünnepélyes hangulat is, ami a Téglás-korszak Ignite-koncertjeit jellemezte. Összességében viszont azért szólhatott volna kicsit nagyobbat is a buli.
Ami pedig a főzenekart illeti, jó előre le kell szögezni, hogy ezt a koncertet bizony rohadtul bemákoltuk. Méghozzá két dolog miatt:
Nem gondoltam volna, hogy a Rise Against 2024-ben bevállal egy olyan old school műsort, amiben csak és kizárólag a 2003-2011 közötti lemezekről játszanak, azok közül is legfőképp a The Sufferer & The Witnessről, aminek konkrétan a fele lement, és hát ennél jobb leosztást kívánni se nagyon lehetett volna. Az Endgame utáni albumokat teljesen mellőzve mindössze egyetlen zsír új, még kiadatlan tétel figyelt be a 90 perces műsor vége felé (Want It All), ami nem volt rossz, de igazából nem is sok vizet zavart az olyan klasszikusok között, mint a Ready to Fall, a Like the Angel vagy a Prayer of the Refugee.
Az elég puritánra vett látványvilág nagyjából kimerült egy óriási RISE feliratban meg némi pont jókor elsütött lángcsóvázásban, de hát mégiscsak egy punk rock bulin voltunk, innen most tényleg nem is hiányzott semmi cicoma. Főleg hogy Tim McIlrath frontember így is simán elvitte a hátán a show-t: pattogott, pózolt, megafonozott, na meg ő is többször lejött a kordonhoz énekeltetni, pacsizni, vagy épp csak megkérdezni, hogy valaki melyik országból jött ide a koncertre. Meg amúgy egész végig tök jókat mondott, felszólalt sok fontos ügy mellett (LGBTQ közösség, kulturális sokszínűség), de egyszer sem kezdett bele semmi hosszas, szájbarágós, fárasztó prédikálásba. Érdekes módon inkább zeneileg lett elég feleslegesen túlnyújtva némelyik dal, ugyanakkor az meg kifejezetten nagy húzás volt a srácoktól, hogy pont a legnagyobb slágereket megtoldották egy-egy plusz tekerős gitárszólóval. Erre a legjobb példa a koncert legvégén a Savior, aminek a középrésze egy akkora Iron Maiden-es gitárhősködésben csúcsosodott ki, hogy esküszöm, konkrétan megkönnyeztem. Na meg nyilván nem maradhatott el a kötelező akusztikus blokk sem, benne a Hero of Warral meg Swing Life Awayjel, és ugyebár ezek is olyan dalok, amiket ha többezer ember énekel együtt kórusban, az minden alkalommal garantált libabőr.
Amit még érdemes megjegyezni, hogy sok másik, a 2000-es évek elején felfutott bandával ellentétben a Timéknek nem öregedett el a közönsége, nemcsak 30+-os formákat lehetett látni, hanem egy csomó fiatalabb arcot is, akik lelkesen tolták a pogót a legutóbbi koncerteken zsákmányolt turnépólóikban, szóval az utánpótlás kérdése is megoldottnak tűnik. Innentől kezdve pedig nagyjából nyugtázhatjuk is, hogy a Rise Against valószínűleg még egy jó darabig meghatározó zenekara maradhat ennek a punk rocknak hívott dolognak, méltán és megérdemelten.
Múlt héten is volt szerencsém a Rise Againsthez Szlovéniában, a Punk Rock Holidayen, egy jóval undergroundabb környezetben, kisebb és kordonmentes(!) színpadon, így voltak fenntartásaim a hazai bulival szemben. A dallistán szerencsére csak kicsit variáltak, nyilván populárisabb lett, de még így is kiváló – sok hasonló kaliberű zenekar példát vehetne róluk! Tim McIlrath remek formában volt, jól és pont eleget beszélt, az egygitáros számoknál bejárta a színpadot, többször is lejött a hallgatósághoz, a Give It All végén még a mikrofont is elengedte, miközben mosolyogva szórakozott a felé tartó szörfölőkön. A legtöbb dal hidegrázós volt, főleg mikor a közönség is teljes hangerőn énekelt. Az egyetlen hátulütő a felesleges lángcsóvák voltak – amelyek hőjét, még a színpadhoz legközelebbi skyboxok előtt is lehetett érezni -, főleg úgy, hogy ez a zenekar mindig is kiállt a környezetvédelem mellett. Ettől eltekintve csodálatos koncert volt, úgyhogy a mihamarabbi viszontlátásra! (Kiss Tamás)
A Budapest Park egyébként a teljes koncertet élőben streamelte, és a felvételt vissza is lehet nézni:
Fotók: Pucher Adrienn
