A Primus különcségének megérdemelt helye van a közkultúrában

Hogyan lehet elkezdeni egy Primus-koncert megemlékezését? 

Vázoljuk fel a helyszínt: oltári hőség, Csepel, Barba Negra, ipari környezet, tipikus sátorjelleg. Szögezzük le a fanyalgóknak: kurva jól szólt ez a buli - de erre még később kitérünk, csak azért említem meg most, mert ha hibát keresünk, akkor bárhol máshol megtalálhatjuk, csak a keverésben nem. Iszonyat sorok, tömött/megtelt parkoló, méltatlan mosdó, hangulattalan betonplacc és lehangoló sátorfless. Ha a Barba Negra hiányosságait egy gondolatban kellene összefoglalni, akkor azt mondanám: átmeneti maradt. Minden úgy van megcsinálva, mintha másnap össze lehetne pakolni, ha felszabadul egy jobb terület. Félreértés ne essék, nem szeretném bántani az ott dolgozó embereket, mert látszik, hogy javulni és fejleszteni képes közegről van szó. Ez abban mindenképp észrevehető, hogy értő és halló fülekre találtak a hangzást kritizáló visszajelzések. Hátha lehet valamit kezdeni azzal, hogy bármilyen hangulatot, egyéniséget kapjon az egyelőre még objektumként leírható koncerthelyszín. 

Na de erről ennyi bőven elég, haladjunk tovább, mi ez a banda?

A Primus egy műfaji meghatározásokon túl létező entitás (műfajuk maguk szerint: primus), Kaliforniában alakultak Les Claypool basszgitár-zseni által a nyolcvanas években, és egy teljes bekezdést tele lehetne írni azoknak a stílusoknak az említésével, amit fel lehet ismerni a banda zenéjében. Ebbe viszont nem lépnék bele, maradjunk a basszusgitárközpontú, experimentálisan pszichedelikus funk-rock country metálnál… ami még mindig csak a felszínt súrolja. Jómagam tini koromban ismerkedtem össze a Brown Album lemezükkel pár MTV2 klip (Wynona’s Big Brown Beaver, Jerry Was a Race Car Driver) után, és most visszatekintve annyit tudok róla mondani, hogy érdekes volt és élveztem a furaságát. Jólesik a lelkemnek, hogy egy ilyen megfoghatatlan, a konvenciókat messziről kerülő zenekar világhírnévnek örvend, mert ez azt jelenti, hogy nem uralt le még mindent a konformitás. Hogy a különc egyéniségeknek és az ő zenéjüknek is van helye a közkultúrában…

Bár ne áltassuk magunkat, a Primus a zenészek zenekara.

Ezt igazolja ez a tikkasztó kedd esti összeröffenés is: a muzsikuskollégák, pontosabban a basszusgitárosok egy négyzetméterre eső sűrűsége valószínűleg sosem volt még ilyen nagy Budapesten. Továbbá meglepően széles volt a demográfiai szórás - egész kicsi gyerekeket is láttam, tinik és fiatalok is bőven előfordultak a középkorú fanok és az idősebb rajongók/érdeklődők közt.

Így el is érkeztünk a koncert pillanatához - mi történt bő két és fél óra alatt?

Fél nyolc után valamivel el is indult a “buli”, némileg komótosan… Nyitóbanda híján önmaguk előzenekaraként funkcionált a hármas: közepes-lassú tempóban kezdték az első felvonást. A felvezető két dalt 20 perc körülire nyújtották, randomnak tűnő jammelések, ki-be úszó gitárszólók és témaváltások jellemezték az első fél órát, meglehetősen szabadon kezelték saját dalaikat. A legfrissebben megjelent The Ol’ Grizzig kellett várni, hogy összeérjen a közönség és a zenekar hullámhossza, itt a dal is jobban adta magát egy kis megmozduláshoz, a 40 fok ellenére. Az egész koncert alatt sziluettben lévő tagokra sajnos nehéz volt rákapcsolódni, szívesen láttam volna messzebbről is Claypool egyébként látványos játékát, így egy pici hiányérzet maradt bennem e téren. Az első fél óra után megtörtént az első kapcsolatteremtés is a közönséggel, Borlai Gergő is kapott egy említést, a koncertet neki ajánljották. A “Primus sucks” közönségkiabálásra (ez a kántálás terjedt el az évek során, amit magáévá tett a zenekar) rögtönzött zenei alap is született.

A két etapból álló koncertet fél óra szünet választotta szét, a szabados felfogást és jam jellegű előadást alátámasztandó, hogy az első óra 6 darab dal témáiból és azok szanaszét tekeréséből állt. 

A hangzás nyomán én annyit tennék hozzá, hogy ez a koncert csodálatosan Primusul szólt, ritkán hallottam ilyen részletgazdagon és hangosan szólni basszusgitárt koncertkörnyezetben, valamint hatalmas élményként könyvelem el, hogy életem első élőhangszeres sub dropját is most élhettem át. Bővebb és szakmaibb vélemény reményében átadom a szót egy hírhedten zabolátlan hangtechnikus és zenész kollégának, Lugosi Daninak: 

A Primus hangzásához hozzátartozik, hogy lemezen hallani, hogy nagyon el akarnak határolódni mindenféle "normális és standard" dologtól, a korai lemezek izgalmasan és érdekesen szólnak, de kifejezetten jól nem. Például a Brown Album soundja szerintem egy tökéletes fricska és imádom a groteszk hangzását, de azt senki nem fogja mondani, hogy jól szól. Na a koncerten ez a különleges és megismételhetetlen megszólalás és a bizarr soundok megtörténtek, viszont jól is szólt az egész, a bassnek volt rendes mélye, rengeteg közepe, azzal a tipikus "mintha fa húrokon szólna a basszer" érzettel, traktor jellegű torzításokkal, és minden a helyén volt teljes spektrumban. A dob nem csattogott, paraszt és oldschool volt a lábdob, a gitár direkt kissé halk volt helyenként, mint az albumon, viszont érthető és átütő volt, nem beszélve a keverésről, és a hangszerek effektjei az albumhangzásokhoz képest is többdimenziósan szóltak. Pszichedelikus utazás volt így a hangzás, a játékról és a hangszerhasználatokról nem is beszélve.

A második rész már egy kicsit koncentráltabban indult, a Too Many Puppies (a Korn innen nyúlta a Blind intróját?) újra közelebb rántotta a kint cigiző közönséget a színpadhoz, és innentől némiképp szorosabban kezelték a dalok szerkezeteit - további 8 tétel hangzott el. Jó nagy szórás volt az életmű dalaiból, de fél óra elteltével itt is elindult egy pszichedelikus jam, ami akár az Ozora fesztiválon is megállná a helyét. Az egész koncertre vonatkozóan azt éreztem, hogy nincs különösebb ív vagy átgondolt dinamika, abszolút megfelelési kényszer nélkül, teljesen impulzívnak tűnt a dalválasztás. Ugyanakkor a jammelések megtévesztően szabadok -

mindig amikor azt hinnéd, hogy a Primus vonata éppen elhagyná a sínt egy elborult szóló vagy szétfolyó zajeffekt után, az egész banda összezár egy témára, ami újra mederbe tereli a folyamatot.

Sir Claypool többször megragadta az alkalmat, hogy túlzóan redneck/hillbilly akcentussal szórakoztassa a közönséget, amibe zenésztarsait is bevonta. Az egyik ilyen kiszólás nyomán Larry LaLonde gitáros például gitárszólóba kezdett, de “csak rossz hangokat játszva”. John Hoffman dobos egyébként robotszerűen pontos, tökéletesen hozza az alapot Les és Ler témáihoz, bár néha egy kis “vadulás” elférne. A második felvonást záró, a koncertettiketnek megfelelően előkerülő My Name Is Mud és Jerry Was a Race Car Driver slágerek hatására az egész közönség elégedetten bólogatott és légslappelt. Vaskos visszataps után pedig a Southbound Pachyderm nem mindennapi témái zárták az estet. 

Egyedi és velős élmény volt végre élőben látni ezt a formációt, teljesen önazonos koncert keretében, az összes vonatkozó jellegzetességével. A falamra kerülő plakát emlékeztet majd rá, hogy legközelebb se hagyjam ki, ha a közelben járnak.

Zárásképpen egy Primus-szüzet is megkértem, hogy foglalja össze a gondolatait, mely egy friss, laikusabb szemszögből színezheti a beszámolót:

A koncert első feléhez nem igazán tudtam kapcsolódni. Mivel nem ismertem a dalokat, számomra kevés volt a vizuális kapaszkodó a teljes sötétségbe burkolózott alakokkal és minimál fényekkel, mert nem értettem, mi történik a színpadon, és őszintén az első blokk zeneileg sem kapott el. Bíztam benne, hogy a szünet után azért változni fog a helyzet. Szerencsére így is lett, a második blokk számomra olyan volt, mintha akkor kezdődött volna a koncert. Sokkal pörgősebb dalok, színesebb és élesebb vizuál, és körülöttem is beindult a boogie. Így könnyebben vonódtam be a közönség szövetébe, akik láthatóan nagyon jól szórakoztak és imádták az egészet, immár velem együtt. A koncert végére teljesen megnyertek engem is, egy jó kis bulis este kerekedett ebből a váratlan meghívásból.

Fotók: Bende Csaba / Barba Negra