2020. február 21.
Gondoljon az ember bármit a Five Finger Death Punchról, azt nem igazán lehet tőlük elvitatni, hogy a tengerentúlon metalban ők voltak a 2010-es évek legnagyobb sikersztorija, a zsebükben egy kisebb zsáknyi aranylemezzel meg dobogós hellyel a Billboard-listán. Európában ennyire azért nem megy a szekerük, de itt Magyarországon – főleg ugye az innen elszármazott Báthory Zoltán gitáros révén – szintén nagyon betalált a banda, és régóta borítékolható volt, hogy ha egyszer lesz magyar koncert, az óriási ünnep lesz. De csak nem akart lenni hosszú évekig. 2020 elején viszont végre megtört a jég, és megérkezett a banda – Báthory állítólag 25 éve nem járt az országban, a hazatérését pedig tízezer ember ünnepelte önfeledten a Budapest Arénában, mintha csak egy nagy család lennénk mindannyian. Ez az érzés határozta meg az egész buli hangulatát, az meg innentől pedig már csak hab volt a tortán, hogy mindehhez az előzenekari szerepekben olyan nevek asszisztáltak, mint az élő legenda Megadeth és az utóbbi évek egyik leggyorsabban felfutó csapata, a Bad Wolves.
Utóbbi, ez a volt God Forbid-, DevilDriver– és Divine Heresy-tagokból összeállt szupergrupp zeneileg gyakorlatilag a Death Punch kisöccse, egyszerre izmozós és érzelmes rádiómetál, néhol némi plusz djentes hatással, ami amúgy tök jól áll nekik, és lehetne is belőle több, de persze azzal a saját közérthetőségüket és eladhatóságukat csorbítanák. Ilyet meg nyilván nem fognak csinálni, hiszen tök egyértelműen arra játszanak, hogy egy napon belőlük is arénazenekar legyen. Ez az este viszont itt még nem róluk szólt, ami a keverés tisztaságára is rányomta a bélyegét, ezt leszámítva viszont tök korrekt, szimpatikus produkciót toltak.
Eleve megvan mindenük, ami a sikerhez kell (egy sokat látott dalszerző/gitáros, egy kiváló adottságú énekes, meg egy igazi erőmű dobos), jól be is mozogták a srácok a színpadot, láthatólag élték az egész bulit. Főleg Tommy Vext frontemberről sütött a lelkesedés, annak ellenére, hogy influenzával dacolva tolta le a turné utolsó napjait, ami a rekedtes konferálásain eléggé meg is hallatszott, és ha rosszmájú lennék, meg is jegyezném, hogy ehhez képest gyanúsan tisztán és tökéletesen énekelt ki mindent. De nem leszek, mert tényleg kimondottan jó arcnak tűnt a srác. Azt viszont szóvá kell tennem, hogy dalszerzésben a Bad Wolves egyelőre még nincs a nagyok szintjén – vannak nagyon ragadós témák, de szerintem túl élesek a dalokon belüli hangnemváltások, amitől néhol kicsit összefércelt, nyögvenyelős az összhatás. A banda kb. fél órát játszott az eddigi két albumról, nyilván a legvégére hagyva a Cranberries-féle Zombie feldolgozását, ami papíron hiába volt az utóbbi idők egyik legolcsóbb és legízléstelenebb slágervadász húzása, élőben a sokezres kórussal meg a rengeteg telefonvakuval miatt mégis működött, sőt, akár még meghatónak is mondhatnám.
Ahhoz képest, hogy Dave Mustaine azzal az ominózus rockmaratonos balhéval mennyire elvágta magát a magyaroknál, most alig hallottam pár kósza avokádózást a közönségben, ehelyett inkább mindenki őszintén örült annak, hogy a Megadeth 58 éves főnöke jól van, legyőzte a torokrákot, és egyáltalán színpadra tudott itt állni. Egyébként ha nem olvasnék híreket, meg nem mondtam volna, hogy a vörösnek bármi baja volt, magabiztosan vezényelte le a bulit, folyamatosan járta a színpadot föl-alá, ahogy szárnysegédei, David Ellefson basszer és Kiko Loureiro gitáros is. A látvány nagyjából ki is merült ennyiben meg pár kisebb kivetítőben, de az arcok közötti zenei összhang így is elvitte a bulit a hátán. Egyetlen dolgot nem értek csak, most már évek óta: hogy mégis minek kellett ebbe a zenekarba az a Dirk Verbeuren a Soilworkből, aki szerintem konkrétan világ legjobb metáldobosa, egy fergetegesen intenzív és fifikás játékos, ahhoz képest itt meg alig volt lehetősége többet ütni a bézik kettőnégyeknél. Persze a Megadeth mindig is elsősorban a vagány gitármunkáról szólt, és szerencsére a hangkép is ehhez méltón lett belőve, tisztán és erősen kijöttek mind a harapós riffek, mind a tekerős szólók.
A setlist látszólag random módon szemezgetett az életmű minden korszakából, nagyjából egy órán keresztül, és már az elején is voltak elég erős pillanatok, mint a nyitó Hangar 18, a Sweating Bullets, vagy az instrumentális, akusztikus gitáron felvezetett, majd szanaszét virgázott Conquer or Die. A végére, a Symphony of Destruction / Peace Sells / Holy Wars trióra meg már egészen ünnepi hangulat kerekedett még a nézőtér hátsóbb fertályán is, főleg az idősebb arcok körében. Nem tudom, 5-10-20 éve milyen lehetett egy “igazi” Megadeth-koncert, de én itt most tök jól szórakoztam, és simán elnéztem volna még pár számot ebből.
Ami pedig a Death Punchot illeti, én vártam a legkevésbé, hogy ezt fogom mondani, de amennyire neccnek, butának és unalmasnak tartom a zenekart lemezen jó tíz éve, ez pont akkora 10/10-es show volt. Hiába full egykaptafa drop B rádiómetál az összes szám, élőben mégis tökre működik mind a bólogatós tempókkal meg a nagy refrénekkel, pláne ha tízezer ember egyként énekli végig kivétel nélkül az összeset. Nekem leginkább az első 3 lemez dalai estek jól, azok közül is főleg a Bad Company és az übernosztalgikus Never Enough, de ez nyilván szubjektív, és azt is tökre megértem, ha egy fiatalabb vagy újabb hallgatónak meg mondjuk a Wash It All Away meg a Jekyll & Hyde ment ugyanekkorát. A hangosítás az első perctől végig patika (lehet ezt így is, kedves Slipknot!), és a látvány is full extrás: a böszme nagy lebegő koponyán túl voltak itt lángszórók, lézerek meg konfettiesők is (bár egy pár kivetítő azért még elkélt volna, mert hátulról a zenészekből pont alig lehetett látni bármit).
De a produkciós oldalon túl a zenekar legnagyobb erőssége mégis Ivan Moody, aki nem csak óriásiakat énekel (aranyból van a torka, ez sem vitatéma), de lépten-nyomon eteti a közönséget. Magyarul köszön be, már két szám után rákezd egy ria-ria-hungária rigmusra, aztán piros-fehér-zöld göncökbe öltözik, és még a poénjai is ülnek (“anyám ki van akadva, hogy otthon Ájvön vagyok, itt meg Iván”). Egyáltalán nem egy kőagyú jenki junkie benyomását keltette, hanem vérbeli showman, rendesen szórakoztató volt kb. minden mozdulata. Persze az este legfőbb sztárja így is Báthory volt, akinek elég volt pár magyar szót szólnia, hogy máris hatalmas üdvrivalgás törjön ki – tényleg olyan volt a hangulat, mint amikor a rég nem látott haverunk hazalátogat a squadhoz, csak sokkal, sokkal nagyobb léptékben. Az meg külön jópofa epizód volt, mikor a koncert közepén az akusztik blokkot Ivan és Zoli egy kanapén ülve tolta le kettesben, vagyis hát persze óriási énekeltetésekkel fűszerezve (a Wrong Side of Heaven refrénje, na az valami egészen hidegrázós volt így).
Két ekkora karakter mellett a többi bandatagnak már jóval kevesebb rivaldafény jut, de azért rájuk is érdemes odafigyelni, főleg a metálos Davy Jonesnak is beillő Chris Kael basszerre, a banda kettes számú örökmozgójára, aki ráadásul a vokálokba is gazdagon besegít. Eközben a Jason Hook helyett beugró angol gitárguru, Andy James hibátlanul hozta a gitárszólókat, és ha már itt tartunk, Charlie Engen dobos magánszáma is bőven több volt felesleges időhúzásnál. A dobszóló után a bő egyórás népünnepélyt az este legbunkóbb dala, a Burn MF zárta, amit a címéhez illően jól szét is lángszóróztak, messziről érezni lehetett a hőséget a színpadról. És ennyi mutatvány után még a ráadást sem aprózták el az arcok: belefért még a jövő héten érkező új lemezről az Inside Out, rögtön rá az Under and Over It (mekkora dal, mekkora refrén!), még egy utolsó acapella éneklősdi Ivánnal a Far From Home-ra, zárásnak meg nyilván a banda legrégebbi slágere, a The Bleeding is. Aztán kilépőnek a House of the Rising Sun feldolgozása (valahol egyszerre örülök és bánom is, hogy ezt nem élőben tolták), meg hosszas pengetődobálás, integetés, meghajlás és fürdés a közönség szeretetében.
Őszintén szólva semmit nem vártam ettől a koncerttől, ahhoz képest pedig egy tök király, egyenesen felemelő estét láttam, ahol mindegyik zenekar hozzátett a pozitív összhatáshoz, a Five Finger felé meg még némi újonnan talált respektem is támadt. Persze valószínűleg ez is csak addig fog tartani, amíg el nem unom a felénél az új albumot is – mindenesetre ez egy minden ízében hibátlan buli volt, ami alighanem a zenekar számára is sokáig emlékezetes marad. Kíváncsi leszek, ezek után mikor érzik szükségét az újrázásnak.
