2022. október 25.
Már egy évvel ezelőtt, a Vikings & Lionhearts turné bejelentésekor sejthető volt, hogy a budapesti állomás 2022 egyik nagy dobása lesz a hazai metal közeg számára, de az utolsó hetekben a buli kapott egy újfajta jelentőséget, mondhatni mérföldkő jelleget is. Mindezt úgy, hogy a fellépők névsora már eleve magáért beszélt: az Amon Amarth és a Machine Head régóta csúcskategóriás nevek a mainstream metalban (és hát személy szerint úgy másfél évtizede rajongom is mindkettőt), az In Flames extagjait tömörítő The Halo Effect meg 2022 egyik legnagyobb sikersztorija, legalábbis elég ritkán kerekedik ilyen rövid idő alatt ilyen szintű hype egy újonnan induló zenekar körül. Ráadásul mindhárom banda augusztusban jelentkezett új albummal, amik egyaránt elég erősre sikerültek, újabb garanciákat nyújtva arra, hogy jó lesz a buli.
A mérföldkő jelleg pedig onnan eredt, hogy végül ez a koncert lett az egyik “házavató” bulija a Barba Negra pár nappal korábban megnyitott új helyszínének, a csepeli Red Stage-nek. Sokakhoz hasonlóan nekem is ez volt az első találkozásom a létesítménnyel, és kár lenne tagadni, hogy az előző napokban olvasott horrorkommentek miatt volt bennem némi para a hely kapcsán, de ez végül nagyrészt alaptalannak bizonyult. Ami a legfontosabb:
Budapestnek egyszerűen égető szüksége volt már egy ilyen méretű zárt koncerthelyszínre.
Hivatalosan 3000 fő feletti a kapacitás, ami kicsivel több, mint a néhai Petőfi Csarnoké volt, ennélfogva sikeresen hidalja át a kb. harmadekkora Akvárium NagyHall és a háromszor ekkora Budapest Aréna között eddig tátongó nagyságrendi szakadékot.
Maga a hely mondjuk egyelőre kicsit demóverziós hatást kelt,
de ha orvosolják a gyermekbetegségeket, a célnak simán megfelel majd. Vegyük sorra a főbb dolgokat:
Ahhoz képest, hogy az este nyitóbandája, a The Halo Effect már pár perccel fél 7 előtt színpadra állt, már őket is egészen tekintélyes tömeg fogadta, és az is biztos, hogy sokaknak egyenesen az este legfőbb húzónevei voltak a svédek. A koncertjük meg olyan volt, mint egy dimenziókapu egy alternatív valóságba, ahol 2002 van, még bőven a melodeath fénykora, csak épp a göteborgi színtér kicsit más felállásban dobta össze a legjobb zenészeit egy brigádba. Ezt az érzést hozta maga a zene, az atmoszféra, a közönség lelkesedése, na meg az is, hogy a lassan 50-et taposó zenészek milyen feszesen és stabilan nyomták a metált.
Ahogy a Dark Tranquillityben, úgy Mikael Stanne frontember itt is egy imádnivaló forma, a szögelős nótákban vérszigorral köpködi a sorokat, közöttük meg gyermeki lelkesedéssel sztorizgat és mutatja be a zenekari felállást. Ahonnan egyébként Jesper Strömblad sajnos (megint) hiányzott, ami annyira talán nem is meglepő, hiszen egy közismerten alkoholproblémákkal küzdő arcnak egy két hónapos metalturné nem feltétlenül a legegészségesebb közeg. Így helyette Patrik Jensen ugrott be a The Hauntedból, csak hogy még erősebb legyen a göteborgi szupergrupp-jelleg (érdekesség, hogy nyáron ő volt az At the Gates kisegítő gitárosa is, hát nem unatkozik a koma, az biztos).
A félórás programba összesen 7 szám fért bele a Days of the Lost című debütlemezről, és hát ennyi erővel akkor már simán lemehetett volna a maradék is további tíz percben, csak a rend kedvéért, mert a nép nagyon élte volna, meg legalább Stanne is megcsillogtathatta volna a rendes énekhangját is, amire így nem nagyon nyílt alkalma. De mindegy, így is méregerős volt a műsor, és így is az jött le belőle (na meg az elsöprő fogadtatásból), hogy jócskán van még puskapor ebben a formációban, szóval egyáltalán nem fogok meglepődni, ha előbb-utóbb headlineri pozícióban is viszontlátjuk majd itt az urakat.
Biztos, hogy nem mindenki ért velem egyet, de a Machine Headnek szerintem kifejezetten jól álltak azok a bizonyos több órás gigakoncertek, amiket a 2010-es évek második felében rendíthetetlenül toltak, sőt annyira meg is szoktam azokat, hogy ez a mostani eresztésük rendesen kevésnek érződött. Pedig ugyanolyan masszívan nyomták a nyakfájdítós thrash/groove himnuszokat, mint mindig, tényleg remekül összeszokott mostanra az “új” lineup. Az hagyján, hogy Robb Flynn élőben még mindig egy metálisten, de legalábbis napjaink egyik legnagyobb formátumú frontembere és énekes-gitárosa (a közösségi médiás túlkapásait most inkább ne firtassuk), aki még olyankor is szórakoztató tud lenni, amikor már negyedszer próbál meg bedobni egy pohár sört a közönségbe, hátha végre sikerül valakinek elkapnia. Mellette meg a szárnysegédei, a balján Jared MacEachern, a jobbján meg a Decapitatedből ismerős Vogg is kellőképp erős karakterek, és mögötte Matt Alston is betonbiztosan üti le, amit kell (még ha annyira nem is vonzza a tekinteteket, mint anno Dave McClain), szóval a zenekari kiállás, az sziklaszilárd.
Robbék úgy 80 percet töltöttek a színpadon, ami alapesetben elég tisztes játékidő, de mivel náluk kimondottan hosszúak a számok, így mindössze 10 tétel fért bele a műsorba az ugyanennyi albumról. Ebből következik, hogy mindegyik lemezről/korszakból szinte csak a legnagyobb alapvetések kerültek elő (Davidian, From This Day, Imperium, Now We Die stb.), és az új anyagról is csak a Become the Firestormot sütötték el, rögtön kezdésnek, pedig az Of Kingdom and Crown (nem vagyøk hajlandø áthúzøtt magáhangzøkat írni) azért bőven van olyan penge anyag, hogy megérdemelne egy alaposabb bemutatást is. Illetve tegyük még hozzá, hogy a kötelezők mellett azért kaptunk pár meglepetést is, amiket nemigen lehetett megjósolni a turné korábbi setlistjei alapján (Blood for Blood, Locust).
Érdekes amúgy, hogy utóbbi két dal például teljesen más generáció szülötte (egész pontosan 18 év van köztük), és mégis egyformán jól működnek élőben, ami remekül szemlélteti, hogy a Machine Head manapság ugyanúgy bevonzza a lassan ötven körüli oldschool arcokat is, mint a huszonéves fiatalokat, erre pedig elég kevés banda képes. És baromi aktív is a közönség, pörög a buli, megy a pumpálás, vég nélkül fortyognak a circle pitek, amikor meg a banda rögtön a Davidian után belekezd a Slayertől a South of Heavenbe, mert miért is ne, akkor aztán végképp elszabadul a pokol. Persze a csúcs így is megint a legvégén a konfettiesővel megfejelt Halo volt, ami a maga kilenc percével egyértelműen az új évezred egyik legjobban megírt metal eposza.
Mindent összevetve bőven nem ez volt a legerősebb ‘Head-buli, amit eddig láttam, se hangzásban, se show-ban, de hát ugye a gigászi “An Evening With” koncertekhez nem is érdemes hasonlítani, helyiértéken kezelve pedig azért nagyon is működött.
Ha előzetesen bárki kérdésesnek találta, hogy miért az Amon Amarth a záróbanda, és nem a Machine Head, hát pillanatok alatt határozott választ kaphatott erre: azért, mert Flynnék puritán gyalulásához képest a svédek produkciója nagyságrendekkel teátrálisabb. Egy kicsit talán cheesy is, de ők pont az a ritka death metal-banda, akiknek ez kimondottan jól áll, és csak még tovább fokozza a menőségi faktorukat. Náluk még az sem béna, hogy a dobemelvény egy bazi nagy kétszarvú sisak, sőt az sem, mikor a dalok közben viking harcosoknak vagy épp isteneknek öltözött statiszták flangálnak fel-alá a színpadon. Mindez szerves része a show-nak. Ahogy a lángszórók is. Nagyon sok lángszóró.
Eközben a zenekar rendületlenül játssza az úthenger melodeathet, rengeteg törtetős-csörtetős kétlábgépes riffel, néha megszórva valami stílusos gitárszólóval (azok a harmonizált leadek azért fület gyönyörködtetőek, na!), de igazából nincs is értelme kiemelni bármelyik zenészt, itt a lehengerlő összhatás a lényeg. Johan Hegg pedig szintén egy félisten kaliberű frontember, akire ránézel és simán el is hiszed, hogy nemcsak a wikipédián olvasott a régmúlt csatáiról, hanem át is élte, sőt fél kézzel meg is nyerte őket. Bömböl, mint egy medve, a számok között meg többnyire csak minimális felszólalásokat intéz, de így is rendkívül hatásosak a dumái. A közönség is abszolút partner a vikingeskedésben, megy a konstans kürtfújás, a pitben harci sisakokban és köpenyekben nyomulnak az arcok (hogy nem pusztulnak meg a melegben?!), és igazából több az ököllóbálás, mint a pogó, de ez nem is baj.
A koncertprogram főleg a legújabb (2015 utáni) lemezekre lett felépítve, azelőttről csak pár alapdal lett előhúzva, de ez sem feltétlen baj, mert az új számok se rosszabbak semmivel, csak ha az ember régóta hallgatja az Amon Amarthot, akkor valószínű, hogy az ötödik majdnem ugyanolyan album már kevésbé fogja megbabonázni, mint annak idején az első kedvence. Én is pont így vagyok ezzel, ennek ellenére az összes érából találtam csúcspontokat a buliban: a The Pursuit of Vikings a végtelenül furkó, csatába vonulós riffjével nyilván ősalap, de baromi hatásos a Destroyer of the Universe tornádószerű pusztítása, vagy a Deciever of the Gods maidenes népénekeltetése is (kicsit sok lesz az “X of Y” dalcím, nem?). A legújabb lemezről a Heidrun epikus hangvétele is nagyon átjött élőben, illetve ott van még a szintén idei (de az új albumon mégsem szereplő) Put Your Back Into the Oar, amit valószínűleg csak azért írtak meg, hogy ha már az emberek sok éve állandóan csoportos evezést imitálnak a koncerteken meg a fesztiválokon, akkor legyen végre egy olyan szám is, aminek direkt ez a koreográfiája. „Row!!!”
Nem meglepő módon a másfél órás műsor legvégére maradtak a legismertebb számok: a komótos tempójú Raise Your Horns például az egyik legjobb piálós nóta, tényleg tökéletes aláfestés ahhoz, hogy az ember négy percig önfeledten hadonásszon a söröskorsójával (bocs, ivókürtjével), meg közben kivételesen énekeljen is egy kicsit. A ráadásnak hagyott Twilight of the Thunder God meg simán generációs melodeath-himnusz, amit még magasabb szintre emel az, mikor a tekerős gitárszóló alatt Johan egy otromba nagy kalapáccsal (a Mjölnirrel) esik neki a világot, de legalábbis az egész színpadot körülölelő, tényleg gigantikus tengeri kígyó (Jörmungandr) fejének. Ez így önmagában tökéletes keresztmetszete, betetőzése az Amon Amarth-koncertélménynek, tényleg nincs hova tovább fokozni, köszönjük, jó éjszakát, viszonlátás’.
Szóval remek egy este volt ez, három remekül teljesítő zenekarral, egy remeknek ugyan még nem feltétlenül nevezhető, de ígéretes, és még simán tuningolható helyen. Érdekes lesz megfigyelni, hogy hogyan fejlődik tovább a Barba Negra, pláne ha 2023 elején a kisebbik sátorszínpad is átköltözik ide Csepelre. A törzsközönség nagy része valószínűleg úgysem pártol el a helytől, a komoly fellépők is meglesznek, szóval nagy baj már nem lehet.
Fotók: Barba Negra Facebook
