2020. február 16.
Február közepén az egész évre vonatkozó kinyilatkoztatásokat tenni elég merész dolog, de az így is biztos, hogy 2020 egyik legsúlyosabb lineupja érkezett a héten a Barba Negrába a Thy Art Is Murder vezetésével. Az ausztrál deathcore-ikon elég veretes társaságot szedett össze maga mellé a lemezbemutató turnéjára: kapásból itt volt a műfaj másik alapvetése, a Carnifex, plusz további három amerikai banda, a Fit for an Autopsy, a Rivers of Nihil és az I Am is. Elég szép, átfogó merítés a modern death metal-színtérről, ami óriásit szólhatott volna, ha – és ez egy hatalmas HA – nem kapott volna mindenki nyomatékosan alárendelt szerepet. Azonban sajnos az összes nyitóbanda kvázi be lett csicskítva, nem csak a játékidő, hanem a hangzás terén is, ez pedig csúnyán rá is nyomta a bélyegét mindenre, ami a Thy Art színpadra lépése előtt történt…
Az estét a texasi I Am ötöse nyitotta fél hétkor. Ránézésre meglepően fiatal, huszonéves srácok, az énekesük meg egészen ijesztő mértékig hasonlít Tim Lambesisre az As I Lay Dyingból. Zeneileg viszont egész más terepen járnak: hol középtempós, hol még annál is komótosabb, de mindig kimondottan kőbunkó death metalt játszanak, néhol némi slayeres ízzel megszórva, de persze tőlük sem a szélvész thrashelést, hanem a kimért, gonosz hangulatokat veszik át. Ők voltak az este egyetlen zenekara, akiknek kimondottan jól állt a koszos hangzás, amitől csak még türhőbbnek hatottak a két évvel ezelőtti Hard 2 Kill lemez dalai. Összesen szűk fél órát játszottak, elég ritkás közönség előtt, de ahhoz képest jó reakciókat kaptak. Kellemes meglepetés.
A Rivers of Nihil kezdésére hirtelen jóval több lett az érdeklődő a színpad előtt (a nézőszám egyébként bandáról bandára folyamatosan nőtt egész este). A pennsylvaniai zenekar kisebb kuriózum a színtéren, akikre sokan akkor kapták fel a fejüket, amikor a legújabb lemezükön elkezdték a sűrű, tömény progresszív death metaljukat szaxofonos betétekkel díszíteni. Ezek nem meglepő módon itt csak felvételről mentek, pedig jó fless lett volna, ha élőben tolja őket valaki, de nem ez volt a legnagyobb baj. Hanem a hangzás, ami teljesen kásává deformálódott, így aztán hiába műveltek óriási zenélést az arcok, se a hidegrázós gitárszólókat, se a basszusfutamokat nemigen lehetett kivenni. Pedig Adam Biggs simán egy félisten, nem csak a hathúros bőgőjén játszik eszelős dolgokat, de közben még masszívan vokálozik is. Persze a legtöbb figyelmet így is a banda frontembere, Jake Dieffenbach követeli meg magának, aki ránézésre olyan, mintha Makó Dávidot beöltöztetnénk David Draiman színpadi hacukájába, és egészen para nézéseket és hangokat bír elereszteni. A banda összesen 5 dalt játszott, ebből négyet a legutóbbi Where Owls Know My Name albumról, plusz zárásnak a Soil and Seedet a 2013-as debütről. Az látszott, hogy jó pár embert így is teljesen megvitt az előadásuk, de azért az lenne az igazi, ha minél hamarabb visszajönnének egy rendes, jól megdörrenő bulival.
Mire a Fit for an Autopsy színpadra állt, megint valamivel többen lettünk, maradt viszont a csapnivaló hangzás, ami ráadásul zavaróan halk is lett, szóval sajnos itt sem ütöttek akkorát se a szögelős, se a groove-os témák, mint kellett volna. Az azért így is lejött, rögtön a nyitó The Sea of Tragic Beastsnél, hogy Joe Badolato élőben is gond nélkül hozza mindazt, amit a stúdióban felénekel, tehát egyetlen gyenge pont sincs a bandában. A jersey-iek összesen fél órát játszottak, három számot az új lemezről, plusz az első hármat a The Great Collapse-ről, és bármily meglepő, a szett végére mocskosul beindult a buli, a Heads Will Hang meg a Black Mammoth alatt már konkrét háború dúlt a pitben… miközben az emberek feje fölött szívecske formájú lufik szállingóztak, amikből még Joe-nak is jutott. Igazi szívmelengető pillanatok. Szerintem a Fit for’ volt az a banda, akik a legjobban megérdemelték volna a hosszabb játékidőt (meg persze a jobb soundot), ment is utánuk a visszázás, de hiába, haladni kellett a menetrenddel.
Azt hinné az ember, hogy a Carnifex már elég nagy név ahhoz, hogy méltó körülmények között játszhasson… de nem. A hangosítás még mindig épp hogy csak kettes alá, és itt már tényleg az a kifogás sem valid, hogy egy félig teli nézőtérnek egész más az akusztikája, mivel ekkor már rendesen heringparti volt a színpad és a keverőpult között. És mégis alig lehetett kivenni valamit a nyolchúros dara riffekből. De legalább a színpadkép rendben volt – a banda kiállásával sosem volt gond, a fények meg viszont konkrétan zseniálisak voltak, főleg az a pillanat, amikor a mélyvörösen parázsló háttér előtt Scottéknak meg csak a sziluettje látszott. A frontember egyébként elég nagyot ment, bár néha már kicsit túlzásokba esik, legyen szó akár a corpse paint-szerű arcfestésről, akár arról, hogy a 8 dal alatt legalább tizenkétszer akart circle pitet csinálni a nézőtéren. A setlist amilyen rövid volt, olyan tömény is, szerencsére a srácok nem tolták túl az új lemezt, hanem elég kiegyensúlyozott műsort hoztak: a két World War X-es dal mellett volt még Slow Death, Hatred and Slaughter, Drown Me in Blood, Die Without Hope, finálénak meg a klasszik Lie to My Face és Hell Chose Me. Főleg utóbbi kettővel aztán tényleg nem lehet mellélőni, rendesen fel is forrósodott a buli a végére – csak hát ez is lehetett volna még sokkal jobb, ha rendesen van hangosítva.
Mielőtt a Thy Art Is Murder színpadra lépett volna, először egyre indokolatlanabb átszerelő zenék kezdtek szólni (Queen, Eminem, sőt, kibaszott Vengaboys, legrosszabb neccpartis rémálmainkat idézve), aztán légvédelmi sziréna, és bumm, robbant is a Death Squad Anthem. A legfontosabb dolog, hogy a hangzás varázscsettintésre felugrott a tízpertízes szintre, egyszerűen gyönyörűen szólt minden egyes riff és bleszt és hörgés. (A francért nem lehetett ezt így egész este?!) A másik, hogy az ausztrálok egészen tekintélyes színpadképet raktak össze: a vészjósló füstfelhő ezúttal elmaradt, ehelyett építettek a színpadra egy konkrét emeletet meg három orbitális kivetítőt, amiken egész végig látványos animációk és videók pörögtek. Na meg ott van még CJ mikrofonállványa, ami kábé mintha a kornos Jonathan csöcsös oszlopának a death metalos testvére lenne – avagy mit csinál Samu csonti, amikor épp kimenőt kap az iskolai szertárból.
Mondjuk ahhoz képest, hogy mennyire fullos színpadot hoztak, a zenészek nem igazán mozogták be a teret, többnyire csak álltak és riffeltek veszettül a saját kis helyükön szigorú arccal. Az új dobos, Jesse Beahler sem vonzza annyira a tekintetet, mint töpörödött elődje, Lee Stanton, viszont így is hibátlanul hozta a nyaktörő tempókat. (A Thy Art amúgy az a zenekar, ami jellemzően annyira gyors, hogy arra már nem is lehet rendesen fel-le headbangelni, csak jobbra-balra fejet rázni, mint a tóból kimászó kutya.) A showmankedés tehát nagyrészt egyedül CJ-re maradt. Ő viszont már nem bízott semmit a véletlenre, a két új lemezes nyitószám után rögtön lekenyerezte a magyarokat, nagyjából a következő hívószavak mentén: Borbás Robi, Buda és Pest a folyó két oldalán, illetve mindenki karolja át a mellette lévőt és ugráljunk együtt a plafonig. Ezután meg volt pofájuk ledobni az egyik legnagyobb régi mészárlást, a Purest Strain of Hate-et. Halálos.
Az tehát már a koncert elején is látszott, hogy a zenekarnak itt nyert ügye van, és egy bő órán keresztül ment is rájuk a parádézás, ahogy kell. A setlistnek a fele jött az új lemezről, a másik másik fele meg vegyesen az azelőtti három albumról. Pusztított a Holy War, hasított a Puppet Master, de az abszolút csúcs nyilván a végén a Reign of Darkness volt, aminek az elején tucatnyi ember vetette magát a padlóra egy közös evezőgyakorlat erejéig, olyan jó Amon Amarth-os módra. Aztán beütött a breakdown és megint elszabadult a pokol, immár sokadszorra. Igazából a ráadás, az új albumot záró Chemical Christ ezután már nem is nagyon tudott mit hozzátenni a bulihoz, de ez legyen a legnagyobb baj. Így is csúcsra lett járatva az este.
Mindent összevetve a Thy Art konkrétan annyira penge bulit csinált, hogy az bőven kárpótolt az előző négy zenekar erőtlen szettjeiért, de még az elbaltázott múlt heti Slipknot-koncertért is. Most már tényleg csak annyi kéne, hogy az ekkora turnékon ne csak a headlinernek legyen meg a lehetősége egy ilyen alakításra, hanem a többi banda is legalább tisztességes feltételekkel állhasson neki a műsorának. Egy igazán erős főzenekar úgyis rá tud überelni a vendégeire, legalábbis abban teljesen biztos vagyok, hogy ezt az estét mindenképp CJ-ék vitték volna. Csak nem mindegy, mennyivel.
Fotók: Somogyi Lajos
