2014. április 4.
Az internetet böngészve úgy tűnhet ma már mindenkinek teli van a hócipője a metalcore csapatokkal, a valóság azonban ennél egy kicsivel bonyolultabb: a jó metalcore 2014-ben is jó, a rossz pedig bármikor elég egy kiadós alvás előkészítéséhez. Az, hogy utóbbiból van több, persze rányomta a bélyegét az egész stílus megítélésére (protip: érdemes egy az egyben leszólni az egészet, úgy legalább több menőség-pontot kapunk). Azonban vannak elegen, akik az ilyen szóbeszédekből nem kérnek, és inkább élőben győződnek meg arról, mit tudnak nyújtani a plakátokon olvasható nevek. A tegnap este tulajdonképpen egy magányos világítótorony volt a gomolygó középszerűség tengerének közepén. De vajon sikerült eloszlatniuk a sötétséget?
A kezdés terhe a brit More Than Life tagjainak vállaira nehezedett, ám ők ettől szerencsére egy cseppet sem illetődtek meg, rendkívül magabiztosan avatták fel a színpadot a hihetetlennek ígérkező este többi résztvevője előtt. Igaz, ahogy ilyenkor lenni szokott, a nagyteremben még bőven volt hely, látszólag sokan a Northlane produkcióját lőtték be az érkezés időpontjaként, valamint az első néhány szerzemény alatt a jelenlévő közönség csak óvatosan igyekezett elkapni a fonalat – persze néhányan már ekkor remekül érezték magukat, ennek pedig a zenekar örült a legjobban. Azonban minél kevesebb ruhadarab fedte James Matthews testét, annál inkább beindultak a dolgok, a viszonylag rövid fellépésük végéhez közeledve már egész pofás hangulatba került a nézősereg. Világmegváltó koncertként nem is, de maximális mértékben korrektként bőven jellemezhető. Ráadásul az, hogy az első zenekarokra jellemző hangzásbeli ügyetlenkedés elmaradt, sokat nyomott a latba: erőteljesen szóltak a hangszerek, az ének végig tisztán kivehető maradt. Ennek köszönhetően volt annyi súlya az egésznek, hogy valószínűleg azok is élvezték a More Than Life produkcióját, akik netán eddig nem igazán foglalkoztak a csapattal – pedig mindenképpen megérdemelték volna, a büfépultnál magányosan ácsorgó csapattagok felé jóval kevesebb figyelem irányult, mint a következő hármas bármelyikének irányába. (Földesi Balázs)
Miért is volt ekkora felhajtás az Ausztráliából érkezett Northlane miatt? Talán azért, mert sikerült összehozniuk a tavalyi év egyik legerősebb metalcore anyagát: remek szövegek, szilárd hangulat, a hangzást pedig már-már felháborítóan tökéletesre csiszolták. Természetesen az év végén a szerkesztőség által összeállított listán is előkelő helyet szereztek maguknak – de a hozzászólásaitok alapján Nálatok is valami hasonló helyzet állt elő. Minden alapanyag adott volt egy feledhetetlen koncerthez, ám helyette csak egy óriási adag csalódást tehettünk zsebre. Már a nyitó Genesis első másodpercében sejteni lehetett, hogy a lemezen megszokott tökéletes hangzásról bizony érdemes lesz lemondani, ha nem akarunk egyből a könnyeinkkel küszködni. Azonban az az erőtlen, csapongó megszólalás, ami végig uralta a koncertet rányomta a bélyegét az összképre. Persze, aki az első sorokban együtt üvöltötte Adriannal a szövegeket, az valószínűleg még így is jól tudta érezni magát, ám még ott is rendkívül zavaró tudott lenni. Ha egyszer egy zenekar összerak egy halálosan súlyos lemezt, akkor az a minimum, hogy élőben is visszaadja azt. Annak idején az első Structures bulin ért hasonló élmény (na jó, az még ennél is siralmasabb volt), amikor is az egyik legnagyobb húzóerő tűnt el egy ilyen stílusú zenekar előadásából, a bivalyerős hangzás. A bevezetést leszámítva további hat számot játszottak el ilyen körülmények között, ami viszonylag rövid tényleges játékidőt eredményezett. Talán majd legközelebb sikerül, most azonban nem jött össze – pedig valószínűleg sokan az év egyik legjobb produkcióját várták tőlük, ahogy mi is. (Földesi Balázs)
A Stray From The Path tavalyi nagylemeze, az Anonymous elég rendesen beragadt a lejátszómba és roppant mód kíváncsi voltam, hogy élőben mennyire fog átjönni az a borzasztó nagy energia, ami az albumból árad, bár őszintén megvallva, nem igazán voltak kételyeim ezzel kapcsolatban. A Northlane pocsék hangzása után nem csak hogy üdítő volt, de lényegében elementáris erővel szántotta végig hallójárataimat a Badge & A Bullet kezdése. Végig nagyon jól érthető volt az összes hangszer és kellő döggel (és hangerővel) szólalt meg a színpad, miközben Drew York egy két lábon járó méregzsákként vezényelte le az előadást. A gityós és a basszer vokáljai is nagyon jók és hasznosak voltak, a zenei alap pedig végig komolyan egyben volt. Az olyan friss slágerek mellett, mint a False Flag, Black Friday vagy a Radio, olyan régebbi dalok is előkerültek például, mint a Negative and Violent, a Mad Girl vagy a Bring It Back To The Streets. Csillagos ötös volt a produkció, amiben egy ellenállhatatlan elegyet alkotnak az utcai harcos hardcore elemek a RATM legjobb pillanataival. Egy igazi energiabomba a Stray’, rendkívül szuggesztív előadásmóddal. Jó volt végre látni őket élőben is!(Zahorán Csaba)
Ezt követően rutinosan maradtam a keverőpult előtt, mivel tudtam jól, hogy hamar össze fog sűrűsödni a nép és szinte lehetetlen lesz még csak megközelíteni is ezt a pozíciót a későbbiekben. A laza átszerelő muzsikák alatt szép lassan össze is zsúfolódott annyira a tömeg, hogy konkrétan egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a földre. Aki előzetesen lecsekkolta a turnén játszott számok listáját, annak nem lehetett meglepetés a Gravedigger / C.A.N.C.E.R. kombóval való nyitás, amivel egy időben egyszerre érte el a nagyterem közönsége a nirvána állapotát. Nem is tudom mikor hallottam utoljára ennyire erőteljes és hibátlan megszólalást a Dürerben, de jelen esetben semmibe sem lehetett belekötni. A hangszeres szekció kíméletlen pontossággal és földöntúli megszólalással vezette elő a témákat, Sam Carter pedig újfent bizonyította, hogy napjaink egyik legjobb metalcore énekese, miközben gyermeki lelkesedéssel élvezte ő is a koncert minden egyes pillanatát. Egy régebbi dalokból álló blokkot követően (Alpha Omega, Even If You Win, You’re Still a Rat, Day In Day Out) jött az új nagylemez egyik legerősebbje, a Naysayer, miközben a publikum egyetlen nagy gőzölgő tömeggé olvadt össze. Persze mindenkinek nem lehet 100%-osan a kedvében járni, de nem igazán volt oka bárkinek is panaszkodnia a műsor összetétele miatt (volt még The Devil is Near, Dead Man Talking, Follow The Water, Colony Collapse, Devil’s Island), végig maximális fordulatszámon pörgött a buli. Az Early Grave-ben még Drew York is vendégszerepelt, majd a Broken Cross zárta a sort, ami után nem sokkal persze visszajöttek még a srácok egy ráadásra a Red Hypergiant és a kihagyhatatlan These Colours Don’t Run képében. Eddig sem adott okot panaszra a zenekar az élő teljesítményével, amiről jó párszor már a magyar rajongótábor is megbizonyosodhatott, de az egészen biztos, hogy az új lemezzel és ezzel a koncerttel egyértelműen csúcsra járatta magát a brit csapat. Az esetleges eddigi fanyalgók is egészen biztos, hogy meg lettek győzve ezen az estén és ugyan nyilván furcsa dolog a kordon egy Architects koncerten (emlékezzünk csak vissza az A38-as koncertjükre anno), de nyilván biztonságtechnikai kérdésből is ez elengedhetetlen volt egy teltházas eseményen. Arról nem is beszélve, hogy azért biztos sokan örültek annak is, hogy így legalább nem volt tele a színpad kínosba hajló szereplésekkel. Az élmény és a hangulat mindenesetre egész biztosan kárpótolt mindenkit, hiszen elég sanszos, hogy az év egyik legjobb koncertjéhez volt szerencsénk. Mindent összevetve ez bizony népünnepély volt a javából!(Zahorán Csaba)
Köszönet a lehetőségért a Skalar Music Hungary-nek!
