A kezdet vége – Angliában néztük meg a Black Sabbath egyik utolsó fellépését

Azt bátran kijelenthetjük, hogy a Black Sabbath 1968-as megalakulása a mindenkori rockzene egyik legfontosabb mérföldköve. Olyan albumokat tettek le az asztalra, amik közvetve és közvetlenül is további műfajok kialakulását segítették elő a keményzenén belül. Karrierjük nem volt hullámvölgyektől mentes, viszont a zenekar vezetője, Tony Iommi sosem hagyta el a fedélzetet (társaival szemben) és mindig tolta előre a banda szekerét, a legsötétebb időkben is. Ettől függetlenül megannyi kultikus és megismételhetetlen albumot készített a birminghami négyes, amelyekkel akarva-akaratlanul is történelmet írtak. De egyszer minden korszak véget ér: a zenekar 2015 szeptemberében bejelentette The End névre hallgató búcsúturnéját, aminek utolsó állomására február 4-én kerül sor szülővárosukban, Birminghamben. Nem hagyhattuk ki tehát az alkalmat, hogy az utolsó koncertjeik egyikén még elcsípjük a legendákat: irány a Manchester Arena!

Manchester nem tartozik a komplikált elrendezésű nagyvárosok közé, némi navigációs és helyi segítséggel nem volt nehéz megtalálni a Black Sabbath utolsó manchesteri koncertjének otthont adó Manchaster Arenát, de nem is lett semmi a véletlenre bízva, ez nem az a koncert volt, ahová részegen akarsz beesni a setlist közepére. A hatalmas tömeg ellenére (a hely maximális kapacitása 21.000(!) ember, ami a koncert kezdetére szépen meg is telt) rendkívül gördülékenyen ment a beengedés, de az este egészéről elmondható, hogy a helyi személyzet abszolút a helyzet magaslatán volt, sehol sem várták az embert kígyózó sorok, sem a mellékhelyiségben, sem az italpultnál. A koncert közönsége meglepően sokszínű volt, ugyanúgy láthattunk hatvanon felüli ősrajongókat, teljes harci díszben megjelent goth párokat, családostól kivonult anyukákat, akik leporolták a bőrdzsekiket, punkokat és még sorolhatnánk – minden adott volt egy igazi össznépi ünnepléshez.

Kicsivel 19:30 után csapott bele műsorába az amerikai Rival Sons, nekik jutott a megtiszteltetés, hogy elkísérjék az öregeket utolsó koncertjeiken. Bevallom, a 2009-ben alakult banda nem igazán keltette fel sosem az érdeklődésemet, erősen retró szagú zenéjük viszont tökéletesen illett az est programjába, még ha nyilván hálátlan feladatot is láttak el. Ezidáig 5 stúdióalbumot adtak ki, amiről szemezgettek is a rendelkezésükre álló nagyjából kicsit több, mint fél órában. Blues alapú hard rockjuk semmi formabontót nem tartalmazott, de kétségkívül jól teljesítettek még a kezdeti kásásabb hangzás ellenére is, Jay Buchanan személyében pedig egy hatalmas hangú énekest tudhatnak soraikban, még ha sokszor eléggé elveszettnek is tűnt. Van még mit csiszolni színpadi jelenlétükön, de előfogásnak megtették a magukét.

Rövid átszerelés után a színpad elé kifeszített hatalmas molinón egy animációs intermezzót követően lehullt a lepel, és felcsendültek a Black Sabbath hátborzongató kezdőhangjai. Azonnali katarzis, Ozzy sátáni kacaja a dal középrészénél még mindig instant libabőr. A hangzás a kezdetektől kiváló volt, ami a műsor előrehaladtával tovább is csiszolódott, minden hangszer arányosan, telten dörrent meg, különösen Iommi mester gitárja, fiatal bandákat megszégyenítő súllyal gördültek elő a halhatatlan riffek a kezei közül. Az örök kérdés, hogy Ozzy milyen állapotban képes manapság levezényelni egy koncertet, utólag alaptalan félelemnek bizonyult, a frontember remek formában volt, még ha a hangja sokszor el is csuklott, vagy épp teljesen tempón kívül szállt be egy-egy dalba, őt már így szeretjük, így volt tökéletes, a műsor végére sem fáradt el. Öröm volt látni, ahogy elemében volt, imádnivalóan totyogott fel s alá a méretes színpadon, a csakis rá jellemző stílusban hergelte az összegyűlteket. A zenekar szürke eminenciása, Geezer Butler hatalmas vehemenciával pofozta basszusgitárját, egy cseppet sem kopott meg tudása az évek alatt. A reunion legfájóbb pontja Bill Ward távolmaradása, aki a mai napig tisztázatlan körülmények között kényszerült kimaradni az alapító tagság összeborulásából, előbb egészségügyi okokra hivatkozva, majd a szerződéssel kapcsolatos problémák miatt. Helyét Tommy Clufetos, Ozzy dobosa tölti be már egy ideje a fellépéseken, és még ha Bill Wardot nem is tudja senki sem pótolni, remek munkát végzett az alapok biztosításában, garantálva a fiatalos lüktetést.

Ahogy az várható is volt, a közel 100 perces program erősen az első négy album tételeire volt kihegyezve, a Paranoidról egyenesen hat számot reprezentáltak. Érthető okokból nem igazán variálták a setlistet a turné folyamán, tehát nagy meglepetésekre nem is számíthatott senki. Az öregek nem tököltek sokat, egymás után kaptuk a klasszikusokat. Az est egyik legsúlyosabb számának az Into The Void bizonyult, tényleg hihetetlen őserővel áradtak a színpadról Tony Iommi ólómsúlyú riffjei, amit a Snowblind követett, személyes csúcspontként az est folyamáról, Ozzy szinte hibátlanul hozta a dalt, hihetetlen volt. A War Pigs össznépi énekeltetése szintén hátborzongató volt, ahogy szinte az egész aréna együtt énekelt. Ilyen szempontból akár mindegyik dalt ki lehetne emelni, hibátlan setlistet hallhattunk, az egyetlen kakukktojás a Dirty Women előbukkanása volt a Technical Ecstasy-ról, láthatólag nem is ismerték sokan ezt a gyöngyszemet, aminek elnyújtott Iommi-szólója párját ritkító volt. A koncert közepénél egy rövid medley-t követően Tommy Clufetosé vált a terep és egy alapos dobszólóval hagyott némi szusszanót Geezeréknek, hogy utána az Iron Mannel robbanjanak vissza. Utolsó számként a Children of the Grave jött, majd a ráadásban az elmaradhatatlan Paranoid koronázta meg ezt a tökéletes estét. A műsor végén a tagok egymást átkarolva hajoltak meg, megköszönve a támogatást és szerényen integetve, őszinte mosollyal vonultak le a deszkákról.

A manchesteri koncert után csupán öt fellépés maradt hátra, ezután pedig lezárul a Black Sabbath karrierje. Sokszor elcsépelt a legenda szó használata, de esetükben kétségtelen a titulus, stílust teremtettek és utat törtek, örökségük által halhatatlanná téve őket. Bill Ward, Geezer Butler, Tony Iommi, Ozzy Osbourne – köszönünk mindent!