A grunge ma is él – Alice in Chains-koncertbeszámoló

Ugye mindenkinek van pár olyan meghatározó zenekara, akinek a koncertjét soha, semmilyen körülmények között nem hagyná ki? Na, az Alice in Chains nekem pont ilyen. Július első napján a Seattle-i grunge-színtér úttörője fennállása során másodszor koncertezett Budapesten – fénykorukban, a ’90-es években a néhai Layne Staley énekessel egyszer sem jutottak el hozzánk, ehelyett először 2009-ben tartottak egy nagyszabású kurzust a saját életművükből a Pecsában, amiről akkor sikeresen lemaradtam. Most viszont már semmi nem állhatott az utamba, így ezen a hűvös vasárnapon a Voltról épp csak hazaesve, totál leharcoltan, betegeskedve is a Budapest Park felé vettem az irányt. Gondoltam, a legmetálosabb grunge-banda zenéje eleve mindig is nagyrészt arról szólt, milyen az, amikor az ember teljesen ki van égve, hát ezzel most maximálisan tudok majd azonosulni. Arra viszont igazából még én sem számítottam, hogy nemhogy az év, de egyenesen életem egyik legkomolyabb koncertélményét kaptam meg Jerry Cantrelltől és zenekarától. Aztán de.

A koncert előtti napokban nagy örömmel nyugtáztam, hogy nem más lesz az előzenekar, mint az osztrák Mother’s Cake triója. A srácok évek óta nagy kedvenceim a tekergőző, lüktető progrockjukkal, amiben mesterien kevernek össze egy csomó mindent a Led Zeppelin bluesrockjától a funkos vagy épp reggae-s ízeken keresztül a nagyívű pszichedelikus elszállásokig. Eklektikus és pláne energikus turmix ez, ami erős kontrasztban állt a főzenekar lassú, borongós zenéjével, ám a sógorok így is frankón helyt álltak az elég komoly méretű, de őket láthatóan nemigen ismerő tömeg előtt. A látványvilágot nem vitték túlzásba, a színpadképük nagyjából kimerült két kockás ingben, három napszemüvegben, meg a zenébe való teljes belefeledkezésben, de ez utóbbi pont elég is volt ahhoz, hogy eladja a műsort, ami egyébként nagyrészt a tavalyi harmadik, kisebbrészt pedig az első lemezükről szemezgetett. Zárásnak szokás szerint ezúttal is a Runaway című darabot hagyták a ’12-es anyagról, ami talán a legjobban foglalja össze a banda egész munkásságát a pörgős alaptémától a komoly ovációt kiváltó basszuskiálláson és az elszállós középrészen át a döngölős lezárásig. Nekem “beavatott” arcként igazából közel sem ez volt a leglebilicselőbb buli, amit eddig láttam a srácoktól, de azt még így is biztosra veszem, hogy a jelenlévők közül sokan jegyezték meg maguknak a Mother’s Cake nevét.

Az Alice in Chains nem húzta az időt a kezdéssel, már negyed 9 előtt belekezdtek a műsorba az 1990-es Bleed the Freakkel, és a legelső hangoktól kezdve nyert ügyük is volt a rajongótábornál. A nagyrészt középkorú arcokat egyszerűen megszállta az érzés, és innentől mindegy is volt, hogy a díszletként szolgáló lámpafalak 3 másodpercenként kisütik az ember szemét, meg hogy amúgy középtájtól hátrébb az egész koncert végig tök halk volt. Ment az ünnep, és kész. Elöl egyébként a hangerővel sem volt gond, sőt, rendesen haraptak is azok a bizonyos szögletes, dropra hangolt riffek, amik mondjuk a Them Bones vagy a Hollow alapjait adják. Az van, hogy Jerry Cantrell olyan szúrós szemétláda témákat képes írni a gitárja legalsó pár hangjából, mint senki, de tényleg senki más. Persze ezek csak az Alice in Chains jellegzetes hangzásának az egyik felét adják, a másik oldalon meg ott vannak azok a lélekbe markoló balladák, amik több mint 20 éve az akusztikus MTV Unplugged lemezzel váltak végképp halhatatlanná, de a hangos koncerteken is rendszeresen előkerülnek. A két világ metszéspontját pedig – Jerry utolérhetetlenül ízes szólói mellett – a kétszólamú énekharmóniák adják, amikről soha nem tudod eldönteni, melyik felét is akarod énekelni, annyira ragadós mindegyik. A szőke loboncos egyszerűen a világ egyik legjobb dalszerzője, bárki is énekel mellette. Ő az egyik utolsó arc, aki a 2010-es évek végén még életben tartja, és előre is viszi a grunge műfajt.

Persze nem szabad elhanyagolni a többieket sem, akik tökéletes partnerek a varázs megteremtésében. Sean Kinney például helyből a világ egyik legelegánsabban ütő dobosa, legyen szó akár a masszív, húzós alapokról, akár az akusztikus dalok finom díszítéseiről. Mellette Mike Inez basszer a banda leginkább izgága tagja, aki húsz év alatt mintha egy percet nem öregedett volna, míg William Duvall énekes-gitáros, a tulajdonképpeni frontember meg a dalok sötétsége ellenére is egyfajta pozitív kisugárzást ad az egész történetnek a barátságos, lelkesítő kiszólásaival. Hozzájuk képest Cantrell most amolyan tartózkodó, kissé talán fáradt pókerarccal játszotta végig az estét, hogy aztán a legvégén, a Rooster után mégiscsak megkönnyezze az éneklő közönség hangerejét, jelezve, hogy bizony neki is pontosan annyira szívügye ez az egész Alice in Chains-nek nevezett dolog még 30 év után is, mint annak a több ezer embernek, aki összegyűlt a Parkban. A létező legjobb döntés volt Staley korai halála után mégiscsak tovább tolni a szekeret Duvall-lal, aki úgy tölti be tökéletesen tökéletesen a néhai frontember helyét, hogy egyáltalán nem akar ő lenni. Eleve tök más karakter, sokkal inkább showman, mégis a legnagyobb alázattal nyúl a régi dalokhoz, és mostanra tényleg nem kérdéses, hogy neki itt a helye ebben a zenekarban.

Főleg ha azt vesszük, mennyire ellenállhatatlanok a vele készült újabb dalok is, amik ha nem is jócskán, de azért pont kellő mértékben képviseltették magukat a ’90-es évek korszakalkotó művei között. Rögtön a buli elején jött a Check My Brain, később a Hollow, a Last of My Kind és a Stone, majd a ráadás elején a nyáron megjelenő új lemezről a The One You Know is előkerült. A régi dalokból meg értelemszerűen a konkrét besztof: Again, Them Bones + Dam That River (mekkora kombó így élőben!), Down in a Hole, We Die Young, It Ain’t Like That, felesleges is sorolni, a lényeg, hogy abszolút kerek volt a sztori. Nyilván mindegyik korszakból lehetne még hiányolni jó pár dalt, mert egyszerűen annyira tökéletes az összes, de másfél órába ennyi fér bele. Életem első AIC-koncertjéhez tényleg nem is kérhettem volna ennél jobb összeállítást. (Ugyanakkor megjegyzem, egyszer nagyon megnéznék egy olyan műsort is, ami az újkori albumokra van kihegyezve, mert azokon is nagyobbnál nagyobb gyöngyszemek sorakoznak jóformán kivétel nélkül.)

Az este két leginkább maradandó élményét nálam az akusztikus Jar of Flies EP-ről elővezetett két csoda jelentette: az első a No Excuses, ahol a tömeg lazán túlénekelte a bandát mindkét szólamban, itt folytak a könnyeim először… a másik meg a szívszaggató Nutshell, Layne és Mike Starr emlékének dedikálva, ezt talán nem is kell magyarázni. Minden idők egyik legmélyebb dala, eszményi Cantrell-szóló a végén, meg egy annyira tökéletes átmenet a Heaven Beside You-ba, hogy azt alig hittem el. Tudod, a pillanat, amikor beugrik, hogy na most mennyire illene ide ez a dal, de áh, úgyse ezzel fogják folytatni, és akkor a gitáros vár egy pár másodpercet, aztán tényleg elkezdi azt a bizonyos kedves kis témát, és úgy emel fel vele az előző dal mélységéből, hogy új értelmet ad az életednek. Sakk-matt.

És persze lehetne még ecsetelni, hogy a fő szettet záró Man in the Box mekkora egy behemót élőben, vagy hogy a ráadásban a Would? és a Rooster párosa is micsoda népünnepélybe torkollott, de igazából szükségtelen. Az Alice in Chains egy tökéletes koncertet adott, és kész. Tényleg nagyjából csak annyival lehetett volna jobb az egész, ha valamivel hangosabb, meg ha nem ilyen korán kezdik és fejezik be (21:45-re már el is hallgatott a banda), hanem minél nagyobb része megy le sötétben, mert hát ezekhez a dalokhoz mégiscsak az illene igazán. Vagy esetleg még annyival, ha Jerryék is eljátszanak 30 dalt, ahogy földijeik, a Pearl Jam is szokta mostanában… de ne legyünk telhetetlenek. Ez a koncert az év újabb kimagasló eseménye volt, az az igazi életre szóló élmény kategória.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens