2011. július 27.
Számomra a tavalyi nyár leginkább várt koncertjét jelentette a Polar Bear Club Azfesztes fellépése, hiszen a Chasing Hamburg nyári turnéjának utolsó állomása ha nem is volt olyan tökéletes, mint amennyire azt titkon reméltem, a kordont felejtő hangulat és a dalválasztás, valamint a koncert utáni beszélgetés a tagokkal mégis szép emlékké avanzsálta a bulit. És ahogy már akkor megsúgta az idén kilépett dobos Emmett Menke, hogy idei visszatérésük alkalmával minket is becéloznának, úgy ez a Skalar jóvoltából meg is valósulhatott, így a Bridge Nine üdvöskéje végre egy klubban is bemutatkozhatott a hazai közönség előtt.
Az estét hozzávetőleg nyolc körül az egri Szükségállapot nyitotta, akiknél talán nem is feltétlenül lett volna jobb hazai előzenekar, hiszen rutinjuk és lendületük kellőképp illett az este mosolyfaktorához, még ha zeneileg voltak is olyan kikacsintások, amik más közeget mozgatnak meg. Ez persze nem is volt probléma, hiszen Laciékat gyakorlatilag többen néztük meg, mint a Man Overboardot, és a rajongói keménymag az első sorban üvöltötte a szövegeket, majd kezdett bele abba a félig közveszélyes, félig fájdalmasan éretlen mozgásba, ami a Rise pop-punk bandájának koncertjét is lefedte. Ugyanakkor a Szükségállapot erőteljes és meggyőző koncertet adott, még ha a gitárok eleinte halkak is voltak. Kár, hogy az énekes/gitáros Lacin – akinek erőteljes és csalhatatlan orgánuma adja a banda lelkét –, valamint az új dobos Tiboron kívül a többiek valahogy kevésbé élvezték a koncertet, legalábbis ilyen zenei alapok maguk után vonnák az aktív mozgást az egy helyben toporgás helyett. Mindettől függetlenül a közönség többsége láthatóan jól érezte magát az olykor feleslegesnek ható breakdownok ellenére is, és ki kell mondanunk ismét azt a tényt, hogy örömteli az, hogy vannak ilyen zenekaraink.
Ám amint színpadra állt a Man Overboard, nyilvánvalóvá vált az is, hogy mi az a hangulat, amit mi itthon valahogy képtelenek vagyunk ennyire megfogni, elvégre a (hangzás szempontjából szinte teljesen feleslegesen) három gitárral kiálló zenekar már a tagjainak seregszemléke alapján sem tagadhatta volna le, hogy pop-punkban utazik. És ahogy a színpadon mindenki más habitussal adta át magát saját zenéjének, úgy a közönség már felhevült része is vette a lapot annyira, hogy az egyébként módfelett barátságos és kedves srácok eleinte ne tudják mire vélni az elcseszett stagedivingokat és a deszkáspogót (ami legalább csak a miénk, hurrá), azt, hogy egy ugrás miatt a meglökött mikrofonállvány majdnem állon verte a totális nerd Zacet, ám idővel már e felett is szemet hunytak, ment a nagy sörosztogatás és közös koccintás. Persze akik másképp szerették volna élvezni a koncertet, azok egy része vagy kiment, vagy egy-két kisebb rúgással honorálta az első sorok akcióit, mindenesetre épp ez a bulihangulat bizonyította azt is, hogy a Man Overboard jóformán csak ezzel a tónussal rendelkezik, és én épp emiatt nem tudom egy lapon emlegetni őket egy The Wonder Yearsszel vagy egy The Dangerous Summerrel (akiknél olykor más arculat is megmutatkozik), bár nyilván az is része az igazságnak, hogy a pop-punkban nem vagyok annyira avatott, mint egyes szerkesztőkollégáim. Persze amit ki lehetett hozni a dalokból, azt a tagok meg is szólaltatták, így a Real Talk, a Driveway, a She’s Got Her Own Man Now, a Love Your Friends, Die Laughing és a visszatérő Disconnect is azt igazolták a tizenhárom dalos szettben, hogy a Man Overboard árta(lma)tlansága egyetlen paneljüknek köszönhető, ami aranyos és kedves, de semmi több. Persze aki erre vágyott, annak nyilván elég is volt, amit hallott.
A vágy beteljesítése pedig igaz a Polar Bear Club koncertjére is, ami ugyan a szőrszálhasogatás tükrében nem lehetett teljes élményű (lévén két beugró zenésszel jöttek át Európába, és nyilván megviselte őket a nem várt karambol is), ám ezen felülkerekedve a lehetőségekhez mérten tényleg a lehető legtöbbet adta vissza Jimmy Stadt bandája a Dürer színpadán. A beállás szerencsére itt is gyorsan ment, majd a Living Saintsszel nyitó banda biztosította is azt az alaphangulatot, ami végig jellemezte a tömör, de velős produkciót. Márpedig a tagok arcán kiült az a közvetlen öröm, ami saját zenéjük hajtóereje is, és ahogy Nyírbátorban is a lehető legarányosabban igyekeztek játszani minden kiadványról, úgy ez most is megvalósult. Az olyan szerzemények, mint a Bug Parade, a Hollow Place, az Eat Dinner, Bury the Dog and Run, a Drifting Thing, a Boxes, a Light of Local Eyes, valamint a Most Miserable Life kellő lehetőséget biztosított arra, hogy az első sorok féktelen csordázása és mikrofonért való ugrása csúcsra járassa magukat a dalokat is, ami a nem túl magas nézőszám ellenére is érezhetően motiválta a banda tagjait a jókedv fenntartására. Márpedig tényleg ez tüzelte végig a srácokat, és ebből ragadt ránk is bőven: kicsit olyan élmény volt ez, mint a Boysetsfire A38-as koncertje, mert az a dózis, amit itt energiából kaptunk, bizonyosan hetekig fog követni bennünket, hogy a Screams In Caves felbukkanásáról ne is beszéljünk. Mert a Polar Bear Club előtt fényes jövő áll, és biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb úton haladnak afelé, hogy már tényleg ne csak a legnagyobb reménységként, hanem beteljesítőként beszélhessünk róluk, és a szeptemberi nagylemez kétségkívül magán is viseli ennek a ziccernek minden édes terhét.
Persze a kéttagos helyettesítés miatt most sajnos kimaradtak az olyan szerzemények, mint a See The Wind, a Song To Persona, a Take Me To The Town vagy a The Old Fisher Burial Ground, ám panaszra így sem lehet oka egyetlen megjelentnek sem (és az igen baráti árakon mozgó merch-pult előtti tömeg alapján talán nem is volt), hiszen feltehetően a hónap legenergikusabb és legpozitívabb koncertje volt a tegnapi, amit valóban bánhat mulasztó, hiszen ezek a srácok megérdemlik mind zeneileg, mind emberi mivoltukat tekintve is megérdemlik a figyelmet és a támogatást.
A rotálóban látható képet innen vettük, a lehetőséget pedig köszönjük a Skalar Musicnak.
