A 18 éves énem élete koncertjét adta a Trivium és a Bullet for My Valentine

Ha visszanézünk a kétezres évek közepére, nem volt még egy olyan keményzenei trend, ami akkoriban akkorát ment volna, mint a metalcore, annak is a dallamosabb válfaja. A stílushoz köthető bandák között mindig is rengeteg kapcsolódási pont volt, de talán nincs még két olyan zenekar, akiknek a korai életpályái között annyi párhuzam állna fenn, mint a Trivium és a Bullet for My Valentine. Például:

• mindkettő az ezredforduló környékén kezdte szárnypróbálgatásait az Atlanti-óceán két partján (az egyik Floridában, a másik Walesben)

• mindkettőnek az énekes-gitáros frontemberét Mattnek hívják (Heafy és Tuck, ugyebár)

• mindkettőnek négy taggal szilárdult meg a felállása

• egy-egy kisebb visszhangot keltő debütáló anyag után mindkettőnek 2005-ben sikerült betörnie a köztudatba az akkori nagylemezeikkel (Ascendancy és The Poison), amik azóta is alapműveknek számítanak a dallamos metalcore-nak a metalhoz közelebb álló szegmensében

• a soron következő albumra pedig mindkettő feltűnően igyekezett hátrahagyni a -core zsánert, hevesen bizonygatva, hogy az ő acélszíveik bizony mindig is az olyan thrash- és groove-bandákért dobogtak, mint a Metallica, a Slayer, a Pantera meg a Machine Head (esetleg még az Iron Maiden), amivel rövid úton sikerült is megosztani az addig összeszedett rajongótáboraikat.

De ne rohanjunk ennyire előre, elvégre idén az emltett Ascendancy és The Poison huszadik évfordulóit ünnepeljük (előbbinek most márciusban lesz, utóbbinak majd ősszel), aminek örömére a két banda össze is állt egy közös, világ körüli turnéra, amivel elsőként Európát szántják végig. Magyar kitérő ebbe sajnos nem fért bele, de Bécsben megállt a túra, és hát rögtön tudtam: 

tartozom annyival a 18 éves önmagamnak, hogy elmenjek élete bulijára, ahol két kedvenc zenekara végigjátssza azt a két kedvenc lemezét, amik annak idején talán a legnagyobb hatással voltak a zenei egyedfejlődésére.

Nos, az a helyzet, hogy ez a messziről nyerőnek tűnő páros még így, kétszer annyi idősen is simán leszedte a fejem, ahogy valószínűleg mind a tizenpárezer embernek is, akik aznap este összegyűltünk a Wiener Stadthalléban.

Az mondjuk kicsit hülyén vette ki magát, hogy hiába árultak háromféle kiemelt állójegyet is a bulira, ezek végül gyakorlatilag semmilyen funkciót nem töltöttek be egymáshoz képest, mert a színpadból kinyúló U alakú kifutót, aminek a közepébe külön “snakepit” kategóriás belépőket lehetett kapni, egyáltalán meg sem építették, de még csak a nézőtér bal és jobb térfele sem lett elválasztva. Nem mintha bánnám, hogy így simán közelebb lehetett nyomulni a színpadhoz, de azért nem lett volna rossz a jegyvásárlásnál is megspórolni azt a pár óra fejfájást, amit az egyforma típusú jegyek vadászata indukált. Ezenfelül viszont a beléptetés, illetve mindenféle sorban állás és kiszolgálás terén is abszolút zökkenőmentesen telt az este, és nem is tudom, hogy az ingyenes ruhatár vagy a 3 eurós zenekaros repoharak jelentették a nagyobb kellemes meglepetést, mindenesetre azóta kizárólag az Ascendancy artworkös darabból iszom itthon bármit is.

Az este zenei programját nyitó Orbit Culture némileg kilógott az “úgy bulizunk, mintha 2005 lenne” koncepcióból, lévén az utóbbi pár év egyik legdinamikusabban feltörekvő modern metalbandájáról van szó. Ám annak ellenére, hogy csak a 2020 után törtek fel, azért látszik, hogy van mögöttük bő 10 év rutin: feszesen, keményen, elszántan és látványosan nyomulnak (nem sok szebb látvány van egy színpadon, mint három hosszú hajú, szélmalomként körbe-körbe headbangelő svéd viking), és az összes Gojira meg Metallica áthallás ellenére is van egy jellezgetes, messziről felismerhető stílusuk és atmoszférájuk, ami igazából akár egy ilyen nagyszínpadon is simán működőképes lehetne. Kár, hogy itt most nem szóltak különösebben erősen, sőt: kétoldalt még el lehetett viselni a hangzást, de középen, Niklas Karlsson énekes-gitárossal szemben kifejezetten szarul zengett a cucc. Talán ez is belejátszhatott abba, hogy habár jól láthatóan van az Orbit Culture-nek egy saját, lelkes tábora, akiket már este hétkor rá lehet beszélni némi pitezésre, de

ha őszinte vagyok, itt most nem sok vizet zavart a jelenlétük, meg a fél órát alulról súroló, Spotify top 5 jellegű szettjük.

Ettől függetlenül bármikor nyitott lennék egy önálló OC-bulira, egy kellően kikerázott hangzással tuti eléggé megvinne.

Első headlinerként a Bullet For My Valentine egy korabeli sajtóriportokból összeollózott videóval igyekezett megalapozni a hangulatot, aztán jött is a The Poison album faltól falig, az Apocalyptica-féle Intrótól szép sorban a The Endig, és nem túlzok, amikor azt mondom, minden ízében tökéletes előadás volt - a banda csúcsformában, a hangzás horzsol, a látványvilágot meg az időutazós hangulat ellenére is a lehető legmodernebbre vették, jókora videófalakkal, lézerekkel, ilyen szempontból abszolút 2025-ösnek nézett ki a show.

Matt Tuck és csapata nagyon stabilan egyben van, az énekes-gitáros kifejezetten baromi jól tartja magát, most se néz ki és hangzik sokkal többnek harmincnál, pedig az a nagy helyzet, hogy januárban már a 45-öt töltötte. Viszont feltűnően jó kondiban van, az énekeket hibátlanul hozza, a közönséget a tenyeréből eteti - mi kell még? Mellette óriási pacsi jár a szárnysegédjének, Jamie Mathias basszernek is, akivel majdhogynem fele-fele arányban osztoznak a vokálokon, és a srác olyan meggyőzően hozza mind a tisztákat, mind a screameket, hogy adott esetben akár egyedül is gond nélkül el tudna vinni a hátán egy egész BFMV-bulit (ahogy most például az All These Things I Hate akusztikus kezdését simán el is viszi). Jason Bowld dobos szintén megingathatatlanul üti és tapossa az alapokat, míg az alapító szólógitáros, Padge talán a legvisszafogottabb karakter a négyből, bár ő sosem volt egy nagy színpadszántó arc, szóval nála is legfeljebb az őszülés árulkodik arról az eltelt két évtizedről. Persze azon jogosan lehetne moralizálni, hogy egyáltalán mennyire elegáns egy ilyen debütlemezes turnét úgy lehozni, hogy azóta a zenekar fele lecserélődött, de erre mondja a régi szólás, hogy abból főzünk, amink van…

Ez egyébként a dalokra is vonatkozhat, legalábbis abból a szempontból, hogy 

a BFMV sosem volt egy nagyon technikás banda, inkább abban rejlik az erejük, hogy baromi erős dalokat írnak hatásos riffekkel, király dallamokkal, rengeteg megkapó és megjegyezhető momentummal,

na meg a zenéhez képest talán kevésbé jól öregedő szövegvilággal, hiszen azért bőven vannak a The Poisonön olyan sorok, amik mai fejjel már kicsit szemforgatásra késztetnek, de hát ezek is totálisan hozzátartoznak az akkori korszellemhez, és amúgy egyáltalán nem rontják a buli élvezeti értékét, meg hát eleve annyira beleivódtak már a közönségbe, hogy akkor is önkéntelenül ordítja őket mindenki. Inkább az tud zavaróvá válni, mikor mindezt orbitális német akcentussal és erősen affektálva teszi a tömegben kettővel melletted álló srác, akinek húsz éve tutira a fél szemébe belelógó félhosszú fekete haja volt, de holnap az irodában már maximum a frissen vásárolt BFMV sapkája fog árulkodni arról, hogy ő egyáltalán hallott ilyen zenekarokról, nemhogy még éli is, de még mennyire éli.

Egy albumvégigjátszós bulinál általában a setlist nem nagyon igényel különösebb kommentárt, de a The Poison ilyen szempontból rendhagyó eset, mivel több, kissé eltérő számlistájú verziója is közkézen forog. Ezek közül most nem az eredeti változatot vették alapul - amit amúgy a Live from Brixton: Chapter Two DVD-n már egyszer újrajátszottak -, hanem azt az újrakiadást, aminek a közepén ott dönget a Hand of Blood, viszont a vége felé hiányzik róla a Spit You Out. Nem mondom, hogy utóbbi kihagyása nem fájt egy kicsit, de azért a Hand’ mégiscsak annyira ikonikus korabeli BFMV-himnusz (kösz, Need for Speed!), hogy ez igazából pont így volt helyénvaló.

A dalcserét leszámítva a lemezanyag szinte teljesen az eredeti formájában ment le, minimális változtatásokkal, néhol egy-egy plusz témával megtoldva, a Hit the Floor például egy kifejezetten Machine Head-es, tarkónvágós groove-ot kapott a legvégére. Persze a legfontosabb ilyen extra epizód nyilván a Tears Don’t Fall egyszálgitáros-közönségénekeltetős felvezetése volt, ami rögtön a tizedik percben a koncert egyik legemlékezetesebb mozzanatává vált, ahogy azt a pillanatok alatt a magasba emelkedő telefonok száma is jelezte. Na, ilyen például nem is történhetett volna 2005-ben.

A közönség amúgy folyamatosan együtt pulzált és izzott a zenekarral, óriási nyomulás ment végig, és gyakorlatilag nem volt olyan dal, ami kicsit is töltelék vagy üresjárat lett volna: amekkorát robbant az elején a Her Voice Resides meg a 4 Words, majdnem ugyanolyan hangos felhördülést váltottak ki még az olyan, szó szerint évtizedenként egyszer leporolt ritkaságok is, mint a Room 409 vagy a Cries in Vain, hogy a szettet egy óriási circle pittel záró The Endről ne is beszéljünk.

Az egyetlen tétel, ami tényleg kilógott a műsorból, az első ráadásnak bedobott Knives volt, de az is leginkább csak időrendiségben, lévén 15 évvel frissebb az összes többi dalnál, viszont a pitezős arcokat ez is kifejezetten felpaprikázta a Machine Head-ízű riffzuhatagával és dallammentes hőzöngésével, szóval a koncert legkeményebb trekkjeként simán megvolt a létjogosultsága. A záró Waking the Demon meg nyilván pont akkora népünnepélybe torkollott, mint várnád, még több masszív circle pittel, kórusban ordítással, totális megborulással - ennél szebben nem is nagyon lehet befejezni egy BFMV-bulit. Tökély.

Már ezen a ponton is örök élményszámba ment a buli, és amit a walesiek elkezdtek, a Trivium pont ugyanolyan parádés minőségben folytatta. Vagyis nagyjából annyi különbséggel, hogy Heafyék egy fokkal oldschoolabbra vették a figurát: kell egy bandalogós háttérvászon, meg a borítón hadonászó zombiszerű muksó öt méteres nagyságban, mintha csak a hírhedt Eddie távoli, floridai kuzinja lenne, aztán mehet is a rock & roll... akarom mondani a metalcore (ami egyébként a Trivium esetében mindig is sokkal inkább volt metal, mint core, de ezt a darázsfészket most inkább ne is bolygassuk).

A lényeg, hogy a lemezes intro (The End of Everything) után itt is azonnal robbant a bomba, a Rain eleve az egyik legelsöprőbb nyitódal a műfajban, a Pull Harder' meg nem véletlen volt sokáig a srácok leginkább ikonikus dala, ami már akkor mémmé vált, amikor a mémeket még nem is hívtuk mémnek. És nem nagy meglepetés, hogy ez esetben is végig tarolt az egész album, sőt hiába szokás halvérűzni az osztrák közönséget, ahogy pörgött előre a buli, úgy történtek középen a pitben egyre szürreálisabb dolgok. Azon egy ideje már meg se lepődök, hogy manapság bármilyen koncerten képes a közönség jelentős része ledobni magát a padlóra és csoportos evezést imitálni, de azt már nem láttam jönni, hogy a Departure lassabb részére több tucat ember kezd majd vonatozásba. 

A legabszurdabb momentum viszont így is az volt, mikor a The Deceived gigászi circle pitjében nemcsak a cipőjét hagyta el valaki, de pár pillanattal később egy másik arc konkrétan egy műlábbal kezdett el csápolni.

Hogy a sajátjával-e, vagy netán azt is elhagyta a tulajdonosa, nem derült ki. Lehet, jobb is így.

A zenekar mindebből talán nem is észlelt semmit, de Heafy azért így is sűrűn hangoztatta, hogy a közönség mennyire amazing, meg amúgy is abszolút színpadra termett a srác: vérbeli frontemberként folyamatosan grimaszol és gesztikulál, ráadásul minden országban igyekszik minél többet a helyi nyelven megszólalni. Csak ne venne fel minden egyes koncertre triviumos pólót, ami instant -10 színtérpont… (Mondjuk a végére általában le is dobja, hogy mindenki lássa, mennyire szeret edzeni meg jiu jitsuzni.) A mostani turné előtt amúgy rengeteget edzette a hangját is, és tényleg bő tíz éve nem volt ilyen jó formában vokálisan, mint most. Az üvöltései újra kirobbannak az erőtől, énekelni meg konkrétan még jobban is énekli ezeket a dalokat, mint az eredeti lemezfelvételen: ami ott néha még kicsit kölyökhangnak érződött, azt most, két évtizeddel és egy rakás időközben betanult vagy újratanult vokáltechnikával később rendesen hidegrázós hatásfokkal tudja megvalósítani.

A Trivium dalainak elég sok jellegzetessége van, a sokszor indokolatlanul hosszú számcímektől és az ehhez méltón tekergőző dalszerkezetektől a mindenféle alműfajokba belekapkodó gitármunkán át a rengeteg vokálszólamig, amiket Paolo meg Corey most is szépen adagoltak a főhős alá a nagy húrnyűvés közben. Meg persze ott van hátul a most épp karfiolsérót növesztő csodadobos, Alex Bent, akiről mindig el kell mondani, hogy a lehető legjobb dolog, ami az utóbbi évtizedben történt a Triviummal, még ha ezúttal kevesebb teret is kapott az olyan szintű figcsizgetésekre, mint amikor a saját témáit játssza. Cserébe dobszólózhatott egy szépet a Gunshot’ előtt, miközben a háta mögül kibújt a két emelet magas, tényleg tekintélyt parancsoló zombobi a borítóról, hogy aztán az album legvégéig meredjen ránk szúrós tekintettel, a száját húzva.

Miután az Ascendancy végigment, itt is kaptunk egy extra dalt, és az mi más is lehetett volna, mint az In Waves címadója. Kiszámítható, de mindig garantáltan működő zárás, ami itt olyan szempontból is kézenfekvő volt, hogy Heafyék a későbbi cuccaik közül talán ezzel nyúltak vissza a leginkább a 2005-ös dalokat felfűtő, dropra hangolt metalcore riffeléshez. Az eredmény egy újabb össznépi megborulás, gyönyörű pont az i-re.

A BFMV és a Trivium ezzel a turnéval bebizonyította, hogy amit 2005-ben, tizen-huszonévesen leraktak az asztalra, az tényleg kiállta az idő próbáját, a közönség pedig ma is ugyanúgy rezonál a The Poison és az Ascendancy összes dalára, mint akkoriban. Vagy a nosztalgia miatt még jobban. Személy szerint nagyon rég nem jártam olyan koncerten, ami ekkora hatással lett volna rám, hogy utána

szó szerint napokig ne legyen kedvem bármi más zenét meghallgatni, mert úgysem lesz olyan jó semmi, mint ott a pitben meg Heafy előtt a negyedik sorban.

Igazi életre szóló emlék - és persze igazán nem bánnám, ha mondjuk három év múlva a két Matték egy hasonló koncepció mentén belevágnának egy Scream Aim Fire / Shogun körbe is.,,

A fotók az aktuális turnén, de nem kizárólag a bécsi koncerten készültek.