Szögesdrótba csavart elmebaj – Wires: They Know

Megvan az az érzés, amikor egy előadót vagy zenekart szinte a kezdetek óta követsz, ott voltál az első lépéseknél, az útkeresgélésnél, a jelentőségteljes állomásoknál, és amikor a szemed láttára konkrétan testet ölt az első hosszabb léptékű kiadványuk? Számomra ilyen többek közt a budapesti Wires, akik nemcsak azzal lopták be magukat a szívembe, hogy alapvetően egy nagyon disszonáns, modern és sötét válfaját nyomják a metalcore-nak – amit amúgy is szívesen meghallgatok a hétköznapokban -, de azzal is, hogy nagyon hasonló a mindsetünk szinte mindennel kapcsolatban: hogy milyen eszközökkel érdemes utat törni magunknak, milyen műfajok számítanak trendinek manapság, vagy csak mi az, amit könnyedén el lehet adni, befogadhatóvá tenni a különlegességekre szomjazó hallgatóknak. Ez a fajta konstans előremutató szemlélet stílusok garmadáján vezette keresztül a srácokat, akik most, öt évvel az első hangok lepengetése után végre itt állnak előttünk a They Know címet viselő bemutatkozó EP-jükkel.

A gyerek felcseperedett, de nem állíthatjuk egy pillanatig se, hogy egészségessé vált a lelkivilága.

A debüt kislemez öt dalt sorakoztat fel, ebből négy már korábban meghallgatható volt – a 2022-23 közt kiadott darabok nagy része viszont kimaradt ebből a gyűjtésből. Emögött is teljesen tudatos döntés áll, a fiúk nagyon is tisztában vannak a jelenlegi kor single-orientáltságával, ezért is fektetnek annyi időt és energiát abba, hogy az egyes tételek megkapják a nekik kijáró vizuális körítést. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy akkor miért döntöttek mégis egy EP elkészülte mellett? Megeshet, hogy hiába próbálod elkülöníteni egymástól a szerzeményeidet, azok akaratlanul is felszövődnek egy azonos tematika hálójára, és máris ott tartasz, hogy a mágnes azon pólusait tartod egymás felé, amik vonzzák egymást. Ez az eredettörténet húzódhat meg a They Know dalai mögött – na meg persze a rosszul meghozott döntések, a kilátástalanság, és egy soha be nem teljesülő boldogság hajszolása.

A kezdő Autarch nem csak az EP legrövidebb és legádázabb darabja, de sziklaszilárd kinyilatkoztatása annak, amiben a Wires a legjobb, ez pedig a könyörtelen cséplés. A gitárok gerjednek, sikítanak, tépik fel a még be sem varasodott sebeket, a dobok már-már gépies hadarása szinte pingpongozik az agyaddal, megnyugvást csak pár pillanatra hoz egy kósza, lüktető elektronikus betét – amit a fiúk amúgy is előszeretettel alkalmaznak klausztrofób levegővétel gyanánt, de erről majd később. Nagyjából hasonló szálat visz tovább a Clepsydra is, nem engedve abból az érzésből, mintha járó turmixgépbe raknád a kezed. A banda az elejétől kezdve megkapta a „nu metalcore” jelzőt – holott ennél sokkal többet rejt a zenéjük. Úgy tűnik, ezt a közeget ők is beérezték ennél a tételnél, a dal közepén lévő bridge – majd az utána jövő break – Nagy József énekest egy, a fogai közt sziszegő, épphogy felrobbanni készülő szavalásra készteti, amiről az ős-Korn legszebb pillanatai ugrottak be. Erre pedig rátesz még egy tucat lapáttal az amúgy is nagyon sötét és agresszív elektronikus megágyazás, nagyon fojtó, nagyon zavarbaejtő, nagyon pazar.

A kislemez legérdekesebb darabja kétségkívül a középen elhelyezkedő Hermit, ahol a banda a ’80-as évek szintipop-, goth- és posztpunk-bandáit idéző elektronikával játszadozik, ezzel is bemutatva, hogy honnan inspirálódnak a leginkább – mármint atmoszférateremtés szempontjából. Erre rájön a már jól bevált magas scream vokálfronton, az egész pedig egy olyan kompozíciót eredményez, amire nem sokszor hallottunk eddig példát. A középtempós dübörgő beatek leginkább a kultikus 2003-as Kontroll c. film világát festették elém, ahol a – szerintem akkortájt a peakjén lévő – Neo pakolta a jelenetek alá a sistergő, modern és ikonikus taktusait. Akkor is és még most is imádom annak az egész világnak a vibe-ját, a kora 2000-es évek modern, ugyanakkor a rendszerváltásból épp csak kilábaló esztétikáját, hogy már látszik a fény az alagút végén, de tulajdonképpen még mindig a sötétben botladozunk. A Wires remekül adja át ezt a hangulatot, valahol egy Molchat Doma elégedetten biccent.

A két utolsó tétel, a Spire és a Caleche se mutat már újat, viszont a már jól bevált receptet pörgetik maxra. Előbbi talán a legdalszerűbb tétel az anyagon a szakszerű építkezésével és az agyas eszközhasználatával, míg a zárótétel nagyjából az Autarch vehemens őrületét hozza vissza – egy kibővített verzióban. Fontos még megjegyezni, hogy az egész anyagon hallatszik, hogy

a hangszerek teljes mértékben alárendelt szerepet játszanak a tagok korlátokat nem ismerő fantáziájának.

Kompromisszummentes kísérletezések, kiszámíthatatlan tempótörések, extra megoldások, furcsa hangszerek, még furcsább pedálok és totál agyament effektek jellemzik az egész képet, amit egy soha ki nem fogyni látszó palettáról festettek. Végül, de nem utolsósorban a hangzás is kifogástalan (talán csak a gitárok lehetnének helyenként harapósabbak), és az, hogy Tóth Dávid gitáros egyedül felelt a felvételekért, a mixért és a maszterelésért is, egészen lenyűgöző teljesítmény – pont mint az összes tag minden itt hallható kontribúciója.

A metalzene mindig is nagyon zárt falak mögött működő, konzervatív műfaj volt az elmúlt évtizedekben, mostanra viszont úgy tűnik, hogy ezek a korlátok le lettek döntve. Ennek a bontó mozgalomnak büszke tagja a Wires is, akik bár eddig csak öt (plusz négy) dalt osztottak meg a nagyérdeművel, már most bebetonozták a nevüket Magyarország – és Közép-Kelet-Európa – legformabontóbb, legelőremutatóbb és legtörtetőbb formációi közé. Ők már tudják, mire képsesek, mi is lassan kapizsgáljuk, most pedig mindenki máson a sor, hogy erre rájöjjön. 8/10