2024. július 10.
Van pár zenekar, akik csak nagy ritkán látogatják meg Magyarországot, így néha nekünk kell utánuk menni, még ha nem is nagyon messzire, de legalább Bécsig. Így van ez a Bad Religionnel, akik július 2-án léptek fel a Raiffeisen Hallban, ami a Gasometer egyik épülete valójában. Ha emlékezetem nem csal, 2016-ban hallhattuk őket utoljára itthon, a Rockmaratonon, bár ott egy elég botrányos hangosítás miatt inkább csak láthattuk őket. [Egyébként de, csal az emlékezet, mert a 2017-es Szigeten is játszottak – a szerk.] Épp ezért nem mondhatja senki, hogy nem éri meg a durván háromórás busz/vonat/egyéb út, hogy részt vegyen egy ilyen eseményen. Részemről pont sikerült kifogni egy másfél órás késéssel induló buszt, de még így is bőven időben érkeztem meg a hotelbe, hogy az előző napi Comeback Kid-koncertet kiheverve indulhassak neki a bécsi éjszakának.
A koncert helyszíne a már fent említett épületkolosszus, ami elé a Raiffeisen úgy döntött, hogy remek ötlet felhúzni egy gusztustalanul oda nem illő, csak és kizárólag üveglapokból álló frontot. A bejutás nagyon gyorsan ment, a szokásos táskaellenőrzés mellett mindenki kapott ingyen taperolást egy választható biztonsági embertől. A bejárat bal oldalán egyből a merchpult fogadott, ahol a jelenlegi turnépóló és a szokásosan logózott pulcsik között egyszer csak összeakadt a szemünk Putyinnal, aki azonnal repült is a táskámba, potom 35 euróért. Az egy kisebb sokk volt számomra, hogy a 2 darab kitűző + 2 darab matrica kombóért 10 eurót kérnek el, a nagyobb viszont az 5,60 euróba kerülő sör, amiből az este folyamán a nyakamba is kaptam párat, mintha csak ingyen lenne. A koncertterembe érve többekkel együtt a padlóra ragadt a szemünk, hiszen polírozott márvány borította az egészet, aminek olyan hatása volt, mintha vízzel lenne felöntve az egész hely, ráadásul elég csúszós is volt.
Az estét a DeeCRACKS nyitotta, akik egy 2003-ban alakult osztrák punktrió, többször is körbeturnézták már a világot. Amikor megláttam a basszert 5 perccel kezdés előtt feljönni, hátán a gitártokkal, amiből előkapva a hangszert, azt egyből az erősítőbe dugta és kezdték a bulit, akkor azt gondoltam magamban:
Na ez punk. Ilyen hanyag eleganciával hozzáállni ahhoz, hogy valószínűleg a példaképeik előtt játszanak, az azért menő.
Hangzásban a Rancid, Ramones vonalat hozták, sok együtt éneklős résszel, igazi punk rockot toltak a srácok, angol szövegezéssel. Sajnos a dalok közti interakciók csak a hazai közönségnek kedveztek, és mivel német (nem)tudásom az általános iskola óta igencsak megkopott, ezért csak azt tudtam megfejteni, hogy lehet venni tőlük pólót a merchpultnál. Nem igazán rázták fel a közönséget, inkább sörözős háttérzenének voltak ott, de annak tökéletesen meg is feleltek. Az átszerelés alatt mindenkinek bőven volt ideje még feltölteni az italkészleteket, vagy esetleg eltévedni az épület adottságaiból eredő labirintusban.
A megfelelő hely keresése közepette fel sem tűnt, ahogy a sejtelmes vörös félhomályban az egész Bad Religion felvette a kezdőpozíciót. Brian Baker tűnt fel hirtelen a reflektorfényben, pár hangot pengetve, amiből nem sokkal később a Recipe for Hate bontakozott ki, aminek utolsó akkordja még mindig zúgott, de már a Dearly Belovedot ordította az egész ház. Totális megőrülés kezdődött, repültek a poharak, volt, ami üresen, volt, ami még tartalmával együtt landolt valakin. A helyi fórumokon olvasható kritikákkal ellentétben remekül volt hangosítva mindkét banda, tisztán hallható volt az ének, és minden hangszer úgy szólt, ahogy kellett.
A banda 1979 óta töretlen sikernek örvend, és a tagok hajlott kora ellenére is olyan koncertélményt adnak, amire sok mai előadó nem lenne képes. Greg Graffin, aki most novemberben lesz kereken 60 éves, siheder punkokat megszégyenítő energiával tolta végig a kb. másfél órás bulit, félidőnél is elhittük neki, hogy le akarja igázni az egész világot. A műsorlista nem igazán volt meglepő, ugyanazokkal a slágerekkel menetel az európai turné, maximum egy-két dalcserét lehet felfedezni alkalomadtán. A Los Angelesben égő pálmafák után benéztünk a saját fejünkbe, hogy megvan-e még a józan eszünk, majd sétáltunk egyet Amerika utcáin. Mikor mindenki egy emberként üvöltötte a Sorrow-t, nálam eltört a mécses. Alapból is imádom azt a dalt, és abban a környezetben nem tudtam – és nem is akartam – elfojtani az érzéseim. A 21st Century Digital Boy után mindenki megpihent egy kicsit, akinek volt esze, nem pazarolta felesleges kántálásra a maradék levegőt, hiszen a Punk Rock Songot nem lehet félvállról venni. A végső leköszönés előtt még megkaptuk a Yout és az American Jesust is, aminek a vége nagyon viccesen átcsapott a The Boys Are Back in Town méltán híres riffjébe. Ezek után már csak Jay Bentley-nek volt pár kedves szava a közönséghez, de ebből szerintem senki nem hallott egy szót sem, mert minden hangot elnyomott a sikoltásokkal egybekötött tapsvihar.
A helyszínt biztosító személyzet meg sem várta, hogy mindenki magához térjen, már terelték ki az embereket, és kihúztak egy szalagot a terem mértani közepénél. Bécs elég híres arról is, hogy semmilyen afternek nem adnak esélyt sem, és a legtovább nyitva tartó hely, ahova még be lehet ülni egy sörre, hajnali egykor bezár. Mondjuk az ipari telepek közepén állva ezt talán nem is lehet felróni senkinek, hogy mé’ nem nyitott oda kocsmát. Így hát a maradék bennünk ragadt energiával együtt kellett hazakullognunk. Összegezve mindent, a Bad Religion még mindig százon pörög, és megéri miattuk ellátogatni a szomszédokhoz, még ha picit zsebbe nyúlósabb is, mintha csak otthon mennénk el bármelyik helyre.
Fotók: Michael Fasching / Volume.at
