Ha Corey Taylor sikítást kér, még a 110 kilós, szakállas favágó fazonok is sikítanak

Az már hosszú évek óta egyértelmű tény, hogy Corey Taylor a 21. század elejének egyik leginkább ikonikus énekeseként és megkerülhetetlen alakjaként vonul be a rock és a metal történelemkönyvébe, miután az ezredforduló utáni években párhuzamosan két zenekart is világszintű sikerre vitt az iowai nihilből kiindulva. De alighanem az egyik bandája földbe állása is kellett ahhoz, hogy a most 50 éves frontember végül belevágjon egy szólókarrierbe, és a saját neve alatt kezdjen el lemezeket kiadni és turnéztatni. Az évek alatt sokszor láthattuk már őt Magyarországon, általában a Slipknottal, meg egyszer az időközben jégre tett Stone Sourrel is (2018), a múlt héten pedig végre azt is megnézhettük, hogy mit tud nyújtani akkor, ha kvázi önerőből kell elszórakoztatnia párezer embert másfél órán át. Dióhéjban:

egy kellően hangulatos rockbulit, néhány kissé olcsó és néhány kiemelkedően király pillanattal, közepesen erős hangzással és nézőszámmal.

Értem ez utóbbit úgy, hogy Taylor végül közel sem rakta csurig a Barba Negrát, de ha nem lenne már kibontva a nagysátor hátulja a nyári szezonra, akkor azért eléggé egymás sarkán tapostunk volna – így viszont pont kényelmesen el lehetett férni.

A turné nyitózenekarának szerepét a Siamese kapta, egy modern pop metal-banda Dániából, tulajdonképp úgy is mondhatnánk, hogy ők a Dán Broco (vagy a Fatal Error-os Jakó definíciója szerint: Dán for Whatever). A leginkább szembeötlő különlegességük a hasonló zenekarokhoz képest, hogy van egy hegedűsük, és ezt némelyik dalban elég jól ki is használják, de azért kaphatna nagyobb szerepet is a vonós, pláne annak tükrében, hogy némelyik dalban a kolléga nem is azon játszott, csak simán ritmusgitározott.

Maguk a dalok igen széles skálán mozognak, néha nagyon elmennek popba, mármint ilyen Backstreet Boys szinten, máskor meg gond nélkül odadurrantanak valami oktávval lehangolt betonozást két slágeres(nek szánt) refrén közé vagy alá, mint mondjuk az Architects vagy a Wage War a legutóbbi lemezein. Meg persze itt is adja magát a BMTH-hoz való hasonlítgatás is. A fogósságra azért még lehetne gyúrni, dallamtapadást nemigen okoztak a számok így ismeretlenül, és hát látványosnak se lehetne nevezni az előadást – fekete pólós emberek fehér hangszerekkel, meg egy nagy Siamese felirat narancssárga háttéren -, illetve a hangzás is kicsit aránytalan maradt végig, de a közönség elülső része azért így is vette a lapot, működött a hejjegtetés, tapsoltatás meg a hasonló hangulatkeltő fogások. Semmi világmegváltás, de egynek tök jó volt a dánok háromnegyed órája.

Fél kilenc előtt pár perccel pedig a színpadra pattant az este főhőse, és azonnal zsebre is rakott mindenkit. Corey Taylor az a fajta frontember, akinek egy rendkívül csúnya kifejezéssel élve mindenki a csicskája:

ha ő tapsol egyet a levegőben, mindenki utána csinálja, ha meg elkiáltja magát, hogy “scream for me”, hát mindenki sikít és ordít, még a 110 kilós, szakállas favágó fazonok is.

Ilyen szinten bevonni egy ekkora közönséget, ahogy neki megy, csak a legnagyobbak tudnak, tényleg a Dickinsonok és Hetfieldek szintje ez. És lám, még az is kiderült, hogy ha valaki igazán égbe kiáltóan karizmatikus, az egy sima, snassz fekete pólóban is az. Valamint külön örvendetes, hogy ahhoz képest, hogy Taylor pár hónapja még turnékat mondott le a rossz mentális állapotára hivatkozva, most kimondottan jó kedélyűnek és lelkesnek tűnt. Ebbe mondjuk alighanem az is belejátszott, hogy kifejezetten a budapesti koncertre iderepült a felesége is, és előző nap együtt mentek várost nézni – miközben a crew többi tagja meg a BarHole-ban kocsmázott.

A másfél órára rúgó műsor egészén érződött, hogy nagyrészt rutinból megy, sziklaszilárd setlisttel, előre kitalált dumákkal – például arról, hogy Corey nem akar többé a negativitás színpadi megtestesülése lenni, mert épp elég lehúzós szar dolog van a világban, amiket ő inkább ellensúlyozni szeretne valahogy – és kevés spontán pillanattal. Utóbbiak közé tartozott a Stone Sourből “átmentett” Christian Martucci gitáros szülinapoztatása, meg talán az, amikor Corey a színpad szélén álló feleségének dedikált egy szerelmes dalt (Home), sőt gyakorlatilag ott öt percen át kizárólag Alicia felé kinézve énekelt, közben szinte még a hangja is elcsuklott, de úgy, hogy azt nem nagyon lehet megjátszani, és éppen ettől az egész sokkal inkább volt egy szép, emberi pillanat, mint kellemetlen ömlengés. Meg úgy egyáltalán a koncert egészére igaz, hogy a kimértsége ellenére sem volt megúszós hakniszaga, sőt számomra talán most volt a legkevésbé abból a négy alkalomból, amikor Corey-t bármilyen produkcióval is láttam az elmúlt években.

A számlista felváltva és nagyjából egyenlő arányban merített a frontember két szólólemezéről, illetve a két zenekara munkásságából, és nem is nagy meglepetés, hogy utóbbi halmaz dalaira reagált jobban a közönség. Én kiváltképp a Stone Sour legjobb albumáról, a Come What(ever) May-ről előhúzott triónak örültem (Made of Scars, Through Glass, 30-30/150), de objektíven nézve mindenképp a három Slipknot-dal ment a legnagyobbat, amelyek közül

az akusztikus gitárral, szólóban elkezdett, majd a teljes zenekarral befejezett Snuff talán az este leginkább drámai, torokszorító és libabőröztető pillanatait hozta.

Emellett pedig a Vol. 3 két fő slágere, a Before I Forget és a Duality is eldördült, persze kicsit lecsupaszított, söröshordók nélküli verzióban. Ezek elővételét személy szerint egy kissé olcsó húzásnak, már-már meghasonlásnak érzem, hiszen hiába az énekes életművének alapkövei, de az anyazenekarral is rendszeresen játssza őket, miköbzen garantáltan rohadtul unja már mindegyiket. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a pitben pont ez a két szám robbant a legnagyobbat, tehát igazából szükség is volt rájuk a buli sikeréhez. De ha már Slipknot, mégiscsak sokkal érdekesebb lett volna még valami olyasmit hallani, ami a maszkos bagázs koncertjeibe “nem fér bele” – gondolok itt az olyan elvontabb darabokra, mint például a Spiders, a Vermilion pt. 2, netán a Danger – Keep Away, vagy akár a legutolsó lemezről az Adderall.

A koncert csúcspontjai közé tartozott még a From Can to Can’t című szám, amit Corey még 2013-ban Dave Grohllal közösen írt, és saját bevallása szerint az egyik kedvenc dala, amihez valaha köze volt, mégis eddig csak párszor lett előadva élőben. Simán lehetne rendszeresíteni, mert egyrészt óriásit szól a morózus, sabbathos, doomba hajló riffjeivel, másrészt meg a közönséget is eléggé megvitte. Az énekeshez köthető dalokon túl “külsős” feldolgozások alig voltak, mindössze egy Echo & the Bunnymen-szám fért bele (The Killing Moon), meg kis közjátékként a SpongyaBob főcímdala, amit konkrétan csak a Slipknot-dalokhoz mérhető ováció és kórusban éneklés kísért. Tulajdonképpen simán lehetett volna kicsivel több cover, akár néhány saját dal rovására is, hiszen ez egy kimeríthetetlen éléskamra, Corey meg van akkora hang és karakter, hogy a Beatlestől kezdve bármelyik obskurus kedvenc zenekaráig szinte bármit el tudjon adni a közönségének. De végeredményben így is egy jól felépített, kerek műsort kaptunk.

Direkt hagytam a végére a kísérőzenekart meg a színpadképet – egyfelől azért, mert habár mind a négy zenészre egyformán igaz, hogy vérprofik, bármit hibátlanul eljátszanak, jó kiállású és izgága csávók, de közben mégsem lopják a show-t meg a rivaldafényt a főhőstől, inkább csak kellőképp stabilan alapoznak Corey rocksztárkodásához. Díszletről meg igazán nem is beszélhetünk, a látványvilág mindössze pár lámpaoszlopból meg némi fapados háttérvetítésből állt, utóbbi is általában kimerült egy CMF2 logóban, de van az az eset, amikor ennél nem is kell több. Pláne annak tükrében, hogy a Slipknot mekkora színház, ez meg itt igazából annak a szöges ellentéte, még az átemelt dalokkal együtt is.

Amíg a Slipknotnak ellentéte ez a szólózgatás, addig a Stone Sournek akár egyfajta folytatásaképp is elkönyvelhetjük, hiszen – élőben legalábbis – jóformán már az SS is olyan volt, mint egy egyszemélyes Corey Taylor Show, zeneileg meg továbbra is ugyanaz a slágeres, rock/metal középutas vonal dominál, csak valamivel változatosabban, nagyobb mozgástérrel, hogy a frontember jobban kiélhesse és megvalósíthassa magát. És hát ki is éli, meg is valósítja, a közönsége pedig lesi minden mozdulatát és issza minden szavát – kell egyáltalán ennél több egy jó koncerthez? Nyilván a világot nem fogja megrengetni Corey ezekkel a bulikkal, de igazából már 20-25 évvel ezelőtt épp eléggé megrengette ahhoz, hogy mostanra ne legyen a vállán több feladat, mint hogy egyszerűen csak jól érezze magát, görcsölés nélkül.