A második aranykor eljövetele – The Idoru: Undertow

Annak idején, a kétezres évek második felében felejthetetlen érzés középiskolás fejjel rátalálni egy sajátos dallamvilággal dolgozó (ultra)dallamos hardcore-együttesre, mely egyik pillanatról a másikra egészen új dimenziókat nyitott meg sokunknak, és rádöbbentett arra, hogy jé, így is lehet ezt itthon csinálni. A Monologue és a Face the Light lemezek kitörölhetetlenül részei lettek a fiatalságomnak, az őket körülvevő atmoszféra pedig egyféle igazodási ponttá válva mutatta jelzőtűzként, hogy igenis lehet egy ilyen pici országban is világra szólót alkotni. A The Idoru egyféle identitásképző volt sok fiatal számára – akik mára inkább negyven felé (vagy azon is túl) vánszorgnak -, ezért is volt nagyon fontos számomra, hogy valahogy visszahozza a legszebb évei(me)t a zenekar, és ha valakikre, akkor úgy néz ki, hogy rájuk újra lehet számítani.

Szégyenszemre a Bödecs András énekes nélkül eltöltött időszakban, a Time lemez környékén én egyszer már vittem a koszorúkat a The Idoru sírjára, azok az évek és dalok számomra a legkevésbé voltak élvezhetők, és inkább egy lassú lejtmenetnek, egy szomorú elhalványodásnak éltem meg gyerekkori bandám munkásságát, de szerencsére Szalkai Tibiék rám cáfoltak, feléledtek, és az új/régi tagokkal sikerült visszahozniuk a zenekar elfeledett fényét. Annak ellenére, hogy a 2020-as visszatérő kislemez egy kicsit nyersebb, csapongóbb volt, és nem teljesen tudtam, hogy tulajdonképpen mire lehet majd számítani az ötödik nagylemez megjelenésekor, de az már akkor látszott, hogy leginkább a régebbi vonal követői lesznek elégedettek, és ennyi már pont elég volt a boldogságomhoz.

A nagylemez előtt a zenekar felállásában újabb átalakulás jött, ezúttal gitáros és dobos posztokon: bár Varga Gergőt teljesen új tagnak nem mondhatjuk, mivel a Time korszak végén már basszerozott a bandában, majd gitárra váltott, de ‘Idoru-lemezen előszőr hallhatjuk ebben a formában, a doboknál pedig egy egészen kiemelkedő debütálást hallunk, hála a jelenlegi egyik legaktívabb underground zenésznek, Szirota Máriónak. Ami a zenekar agyát, Szalkait illeti, a gitáros bizony megkomolyodott (nem merem a megöregedett szót használni), vagy legalábbis egészen máshogy, sokkal melegebben simogatnak ezek az egyre sűrűbben előkerülő szólók, barátságosabb, közvetlenebb a hangszín, és a dallamvezetés is jóval felszabadítóbb. A feszültség sokkal kimértebben és kevésbé direkt formában jelenik meg, és emiatt egységesebbek és teltebbek a dalok, mint eddig. Nem kérdés, hogy idén is bizonyította Tibi, hogy továbbra is a színtér egyik legkreatívabb gitárosa, és ezért is volt nagy öröm, hogy az elmúlt jó pár év felejthetőbb side projektjei után végre hazai pályán mutatja meg, hogy ki a nagyfőnök.

Az Undertow-n egy picivel kevesebb az igazán fogós riff/dallam, mint az aranykorban (Monologue, Face the Light), ami nem feltétlenül baj, már csak azért sem, mert így tudtak a srácok teljesen egységes és masszív dalszerkezeteket írni. Jóformán egy dal sem lóg ki se lefelé, se fel, az összes egy szinten mozog, és talán ez az egyik legnagyobb erőssége az anyagnak. Persze azok az igazán pici finomságok, melyek éveken át vonzóvá tették a bandát, most is előkerülnek: ahogy Andy váratlanul felnyávog egy kiállást, vagy amikor Tibi belegitározik a lelkedbe, majd egy pillanatra rá már ki is rúgja a lábadat szeretetből. Egy könnyebben befogadható, a gyökerekből táplálkozó és letisztultabb visszatérés a lemez, és valljuk be, a mai világban, a nagy nosztalgiázások korában ez most sokkal jobban sikerült, mint amire számítani lehetett. Talán azért is történhetett ez, mert nem volt nyomás a zenekaron, és a felelősség hiánya a legjobbat hozta ki a bandából, így egy felszabadult örömzenélés lett a végeredmény.

Talán itt még nem írtam le, úgyhogy ideje megjegyezni: Bödecs grafikái az egyik legjobbak itthon, ezért is magasak voltak az elvárások, de ezúttal túllőtt minden elképzelésen, és talán a legszebb munkáját készítette el (a visszatérő Old Songs EP mellett). Azt már eddig is tudtuk, hogy mindig a topot hozza, ezért a kiemelkedő színvonal nem túl meglepő, az viszont már inkább, hogy ennek ellenére miért nem látjuk gyakrabban a munkáit.

Ha lehet így fogalmazni, a The Idoru visszatért az eredetileg olyan jól kitalált recepthez: lendületes alapok, angol nyelvű énekek, melyek testnedvek elválasztása nélkül tudnak érzelmesek lenni, mindemellett a stílusát tekintve artistaként egyensúlyoz a hardcore és a punk rock határterületén, pont annyit adagolva, amennyi nem megy egyik rovására sem. Úgy lettek megidézve az alapok, hogy közben mégis egy érettebb, felnőtt és meggyötört arc körvonalai jelentek meg a szemeim előtt. Kiábrándult, keserédes, de mégis reményt adó ismerős, aki minden második nap beletörődik a világ igazságtalanságába, hogy páratlan napokon újra megpróbálja megváltani azt. De miről is szól az élet, ha nem a küzdelemről? A The Idoru pedig továbbra is küzd az árral szemben. 8,5/10