A kereszt árnyékában – Knocked Loose: You Won’t Go Before You’re Supposed To

Őszintén merem remélni, hogy 2024-ben senkinek sem kell bemutatni a Knocked Loose-t, de ha mégis, akkor se tudnám, hirtelen honnan kezdjem, vagy hogyan kövonalazzam be a banda sikerét, karrierjük fontos állomásait. A 2013-ban, Kentucky államból indult fiatal srácok közel egy évtized alatt hódították meg a világot, és úgy, hogy mindez idő alatt nemhogy nem lett nagyobb közegek számára is befogadhatóbb a zenéjük, hanem éppen ellenkezőleg: még zabolátlanabbá és megátalkodottabbá vált a hangzásuk, mint azelőtt bármikor. Ennek ellenére a legnagyobb popfesztiválokon(!) lépnek fel – lényegében a metalcore/hardcore stílus egyedüli képviselőiként -, mindenki velük akar dolgozni, és jelenleg ott tartunk, hogy a világ top három leghíresebb metalzenekarának egyike, a Slipknot is őket választotta előzenekarnak. Nagyon úgy tűnik, hogy Bryan Garrisék előtt nincs akadály, ezt pedig a most megjelent harmadik lemezük, a You Won’t Go Before You’re Supposed To is alátámasztja, ami ereje teljében mutatja be a zenekart, és jogosan pályázik az év ‘core-kiadványainak egyik dobogós helyére.

Persze a siker nem terem csak úgy a fán, ezt a srácok is tudják. Van ugye ez az íratlan szabály, hogy egy zenekart a harmadik anyaga határoz meg, így a YWGBYST-t megelőzőleg heves tanakodás kezdődött a tagok részéről:

menjenek tovább a jól bevált ösvényen, ami már eddig is megannyi sikert hozott számukra, vagy hallgassanak a megérzéseikre, és elégítsék ki a kreatív igényeiket egy kis pikantériával?

Bár a laikus meg nem mondaná az új lemezt hallva, hogy itt bármi jelentős változás történt volna az előző kiadványokhoz képest (megjegyzem: tök jogosan), sőt az egész igazából olyan, mint a legutóbbi EP-jük, a 2021-es, ultrabrutál A Tear in the Fabric of Life kibővített verziója – csak még ultrabrutálabbul. Ennek ellenére állítják a fiúk, hogy ott vannak azok a turpisságok: a Poppyval közös Suffocate például a popos érzékenységükbe enged betekintést, illetve azt is elárulták, hogy sok olyan zenekar volt hatással a lemezre, akikkel turnék vagy fesztiválok során megosztották a színpadot. Egyik ilyen a Gojira, és a frontember szerint pont úgy adagolták bele ezeket az ízeket a cuccba, hogy ne lehessen észrevenni.

Olyan ez, mint amikor egy recept mindenféle csiricsáré fűszerért kiált, de te tudod nagyon jól, hogy a jól bevált só-bors-paprika hármast semmi sem übereli.

Persze ezek mit sem változtatnak azon, hogy a You Won’t Go’-n nem igazán van fogás vagy kivetnivaló. Az album egy alig félórás mészárszék, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy ez a zenei megfelelője annak, ha földre kerülsz öt emberrel szemben, és azok addig rúgnak meg csépelnek, amíg eszméletedet nem veszted. Ehhez baromi jó alapot teremtett Drew Fulk producer, aki hosszú ideje az első, akinek úgymond sikerült kitúrnia Will Putney-t a hangmérnöki székből. Ezt elsőre meg sem mondtam volna, annyira jól sikerült rekreálnia a Putney Művek védjegyéül szolgáló láncfűrész soundot.

Ezt kapásból testközelből is átélhetjük a nyitó Thirsttel, ami húsz másodpercnyi maszatolás után lényegében kettészel minket. Aztán a bedarálás után megcsörren a cowbell, kezdődik is a hamisítatlan lépegetős-bólogatós szögelés, amihez Bryan mémmé vált, magasan acsarkodós kiabálása, valamint Isaac Hale gitáros mély, death metalos hörimörizése teremt egy ismerős és megunhatatlan keretet. Az egészen biztos, hogy az ő adok-kapokjuk a KL egyik legkézenfoghatóbb, és legszórakoztatóbb esszenciája, ugyanakkor nem mehetünk el a többi tag, a két Kevin, valamint a legutolsóként csatlakozott Nicko Calderon ritmusgitáros mellett sem (vele készült egyébként már az A Tear’ is), akik mind beleteszik a magukét, és akik nélkül ez az egész nem lenne olyan feszes, mint egy sztreccs futónadrág. A két kiabátoron kívül nekem speciel még a dobos Kevin játéka a legmeghatározóbb, akit amikor épp nem vádolnak meg ismeretlenül, név nélkül a Redditen, hogy össze-vissza fertőz mindenkit a pöcörőjével, akkor olyan csapásokat mér a hangzserére, hogy rendesen még a szemgolyóim is trambulinoznak tőle. Egyébként az ő technikája kb. az egyetlen, ami még valamelyest a punkos irányba húzza a bandát, de amúgy szinte minden másik tényező ebbe a manapság igen népszerű hardcore-os death metalba torkollik. Elég csak a Piece by Piece mázsás breakdownjaira gondolni, vagy a Don’t Reach For Me építkezéseire és tempóváltásaira, amik úgy fogósak, hogy természetesen egy árva tiszta énekes refrén sincs a dalban. Ez pedig a Knocked Loose egyik legnagyobb pozitívuma és fegyverténye ebben a mezőnyben: hogy

képesek simán megjegyezhető szegmenseket csempészni egy alapvetően baromira tömör, masszív és agresszív muzsikába.

A banda sikerének talán másik kulcsmozzanata a szövegekben és a lemezeket átölelő témákban rejlik. A Knocked Loose sosem köntörfalazott, mindig őszintén kimondta a véleményét, és csodával határos módon emiatt szinte sosem érte őket túlságosan nagy megbotránkozás vagy szardobálás, kiváltképp egy olyan macsónak tűnni akaró – de közben végtelenül érzékeny és robbanásra kész – színtéren, mint a metal. Lényeges balhék nélkül tolják a szekerüket ezek az amúgy elég szerény formák (kb. mintha a hardcore Linkin Parkja lennének), holott az átadni kívánt mondanivaló nem túl könnyen emészthető: a harmadik lemez kiváltképp a vallási fanatizmussal és azzal a hipokrita felfogással foglalkozik, hogy a hittel bármi orvosolható.

Nevetséges volt, hogy mennyi ember jelent meg a templomban, akikről nagyon jól tudtam, hogy mennyire goromba, szörnyű és önző emberek. Tudták, hogy ettől jobb embernek tűnnek – vagy hogy ha kimondják a szavakat, az majd semmissé teszi az összes negatív tulajdonságukat, csak azért, mert odatolták az arcukat

– emlékezett vissza gyerekkorára Hayes. Tehát továbbra sincsenek űrlények, démonok, meg semmi túlvilági entitás, csak és kizárólag a valóság maga; az emberi bűnök és gyarlóság, ami minden másnál rémisztőbb.

A Knocked Loose ismét bebizonyította, hogy igenis megérdemelten tart ott, ahol. A zenekar előtt nem igazán van olyan akadály, amit ne tudnának legyűrni – ha kell, teltházas fesztiválokon nyomják több tízezer embernek, máskor pedig simán a legkisebb klubokat fűtik fel, ahol az ötven fős létszámból ketten a hangosítók, másik három meg a pultos meg a mörcsös. Mindegy, hogy metalos vagy, hácés, punk, vagy csak valaki, aki két EDM dídzsészett közt úgy érezte, hogy megnézi, ki ez a fiatal, mérges Spongyabob hangú arc, aki ezen a sokadik színpadon kajabál. A banda üzenete és hangzása univerzális, ami jelenleg megingathatatlannak tűnik, kiváltképp az új lemez fényében. Amit pedig a súlyosan repülésfóbiás Garrisnek mondott egy idegen nő a gépen, az igaz a zenekar teljes valójára is, miszerint: nem mentek el, mielőtt mennetek kéne. 9/10