2011. június 4.
Van itt minden, mint nyáron a busz levegőjében: új kiadvánnyal jelentkezett Justin Broadrick, aki egyike azoknak az embereknek, akiknek a neve mögé nem illik zenekarokat tenni; az Ampere tovább táncol a "feszült" és a "leült" jelzők közt; a Moving Mountains úgy tűnik, hogy elhagyja az Appleseed Cast fonalát, és rátalál arra, amit a Thrice elhagyott; hét év után újra szól fiatalságunk zenéje, a Beastie Boys, és továbbra is csak szeretni lehet őket; az In Fear and Faith pedig szövettani csoda, mert hiába húznak le róla újabb bőrréteget, még mindig nem látni az izmot. Beszámoló öt új lemezről.
Ascension
(Caldo Verde, 2011)
8/10.
Justin Broadrick élete nem lehet unalmas. Amellett, hogy több szólóprojektje van, remixeket készít, más zenészekkel kooperál, és főzenekara, a Jesu dolgait is igen aktívan intézik Ted Parsons dobossal (ex-Prong), és Diarmuid Dalton basszusgitárossal. Ez az utóbbi időkben főleg EP-kben és splitekben volt tetten érhető, hol több (Opiate Sun, bár ezt valamiért sokan támadják), hol kevesebb (Christmas) sikerrel. Ami engem illet, számomra a 2007-es Conqueror volt A Jesu album, ami, bár kevésbé volt kísérletező, mint elődje (s/t), de olyan magával ragadó hangulat áradt belőle, aminek nem lehetett ellenállni. És mivel én egy második Conquerort vártam, először csalódnom kellett az Ascensionben, mert teljesen más a hangulata. Ennek oka lehet, hogy ezen az albumon visszatértek a kísérletezősebb elemek (amennyiben egy drone/shoegaze zenekarnál egy Foo Fighters rokon tételt – a Sedativesot – lehet experimentálisnak nevezni, bár nem csak ez a tétel mutat eltérést a standard Jesu daloktól), ami mondjuk a Black Liesnál, vagy sokkal inkább a Small Wondernél jól sül el, de a Fools egyáltalán nem talált el sokadszorra sem. Viszont van egy Broken Home-unk, ami a legjobb dal az albumon, simán elfért volna a Conqueroron (az már más kérdés, hogy ez is a Jesu-séma szerint épül fel: verze-refrén-verze-refrén-bridge-outro, amitől akár lehetne sláger is, ha nem 8 perces dalról beszélnénk). Broadrick és csapata még mindíg nagyon erős lemezen, és most megmutatták, hogy nem csak hazai pályán mozognak jól. Kíváncsi vagyok a következő lépésre, amire a munkatempójukat ismerve nem kell sokat várni. (Kolláth Benjámin)
Waves
(Triple Crown, 2011)
8.5/10.
Meg voltam róla győződve, hogy tudom, mire számítsak a Moving Mountains új lemeze kapcsán. Négy évvel ezelőtt a Pneuma úgy értelmezta újra az Appleseed Cast ezredforduló utáni zenéjét, hogy a végeredmény egyszerre fogta meg a legsznobabb poszt-rockereket, az emo halálán kesergőket, az Explosions in the Sky és a Sunny Day Real Estate rajongóit, és az undergroundból indulva egészen magasra törtek. A Foreword EP-jel ellentétben viszont a Waves nem viszi tovább egy az egyben az előd zeneiségét, hanem egy fordított Appleseed Cast-váltással egy sokkal dinamikusabb, „rockosabb” vonalat enged szabadjára – sokak szerint a mainstream felé elmozdulva, aminél azért kiakad a bullshit-mérő, hiszen az Apheliont anno nem győzték benyomni sorozatokba az MTV-n. A nyitó My Life Is Like A Chase Dreamben ez rögtön tetten is érhető, hiába vannak benne tipikus poszt-rockos akkordok, de a dalt írhatta volna akár a Brand New, vagy a 2003 utáni Thrice is. Dustinék hatása nagyon domináns, leginkább az Alchemy Indexes korszakuk köszön vissza itt-ott (én 2001-es, ill. azutáni Jimmy Eat Worldöt is fel véltem fedezni az indie-sebb dallamokban), ellenben a színvonal itt nem olyan hullámzó: egységesen jó dalokat írtak Gregék, és ugyan nem olyan monumentális, mint a Pneuma, de a Waves ettől még egy remek lemez. Továbbra is olyan a legtöbb dal, mint amivel bármelyik Friday Night Lights részt be lehetne fejezni, de sokakkal ellentétben én örülök annak, hogy más területeken is kipróbálták magukat, és nem ugyanazt a receptet erőltetik újra és újra. (Jávorkúti Ádám)
Hot Sauce Committe part Two
(Capitol, 2011)
9/10.
Hét év telt el az utolsó rímes Beastie Boys lemez, a To the 5 Boroughs óta, és bő másfél év azóta, hogy a szám szerint nyolcadik nagylemeznek meg kellett volna jelennie. A Hot Sauce Committee Pt. 1-nak keresztelt album eredeti, 2009. szeptemberi megjelenését első sorban Adam „MCA” Yauch rákos daganata gáncsolta, egészen addig, amíg vagy a trióra jellemző agymenés, vagy prózaian a kiadó felé való kötelezettségek miatt inkább a második részt jelentették meg először. Az első rész számaival. De a tervek szerinti időpontban. A lemez megjelenésének célegyenesében Yauch rendezett egy rövidfilmet a legendás Fight For Your Right klip másnapjáról, amit a Sundance filmfesztiválra be is nevezett, de mint kiderült, valójában inkább egy félórás előzetese a lemeznek megszámlálhatatlanul végtelen hírességgel és nagyjából 0 komoly pillanattal. És milyen 2011-ben egy Beastie Boys lemez második része? Olyan, mint a többi albumuk: régi iskolás (végig, de összefoglalja a Make Some Noise), direkt anakronisztikus (Funky Donkey), idióta (The Larry Routine), van rajta instrumentális és punk/hardcore szám (Multilateral Nuclear Disarmament és Lee Major’s Come Again), neves közreműködők (Santigold és Nas) és skit (The Bill Harper Collection). Megszámoltam és kb. harmincötször hangzik el a három tag és a trió neve különböző formában a lemezen (komolyan, úgy, hogy minden refrén csak egyszer számít), nem egyszer halljuk, hogy „whack”, és a jó, öreg „on-and-on” is előkerül párszor. És mivel 2011-et írunk, ezzel kapcsolatban azért felmerül egy kérdés: ÉS? Ezek a vénemberek lassan 30 éve csinálják pontosan azt, amit csak akarnak, pontosan úgy, ahogyan csak akarják: komolytalanul és tökéletesen. És ez alól ez a lemez sem tud, és szerencsére nem is akar kivétel lenni. És emiatt mostanra már tényleg fogalmam sincs, hogy hogyan kell a Beastie Boyst nem szeretni, de ha valaki megmutatja nekem, én megígérem, hogy megpróbálom. (Gellért Mátyás)
Long Burn the Fire by Beastie Boys
Symphonies EP
(Rise Records, 2011)
4/10.
A Rise Records vizein evező In Fear And Faith nagy sikert aratott a kalózos témájú Your World On Fire-el, mely sikeren felbuzdulva a kiadó rögtön ki is erőszakolt egy második nagylemezt a fiúkból, melynek meg is lett az eredménye: a tavaly megjelent Imperial egy összecsapott, erőtlen anyag lett, amiből kiveszett minden olyan érték, amiért őket szeretni lehetett. Ez persze nem akadályozta meg a fejeseket, hogy „új év-új lemez” alapon még egy bőrt lehúzzon róluk, így a két (EP-vel együtt három) album legjobb dalait gondolták újra, és öltöztették „szimfonikus” köntösbe a Symphonies EP-n. Mielőtt bárki is csettintene, vagy netán elismerően bólogatna, ez az egész sajnos csak annyit jelent, hogy egy drága szintetizátorból kierőszakoltak mindenféle vonós effektet, plusz elektronikát, azt remélve, hogy az egyszeri ember érzéki csalódásában elhiszi, hogy a Kronos Quartet-et kérték meg vendégzenészként a srácok. Sajnos azonban túl műanyag az egész, és a legtöbb dalból már mindent kihoztak a lemezen, ezen pedig az énekes újabb hajlítgatásai sem segítenek: a Silence Is Screaming című dal például már negyedjére lett átdolgozva, és mindig egyre rosszabbul sikerül. Néhol egész hangulatossá válik a Symphonies, ez azonban mit sem segít azon, hogy egy újabb vastag rókabőr lett lehúzva az In Fear And Faith-ről, akiknek természetesen készülőben van az új nagylemezük. Persze azon sem lepődnék meg, ha előtte még egy pár reissue/remastered/deluxe kiadás látna napvilágot, hiszen ilyen ez a popszakma. (Jene Balázs)
Like Shadows
(No Idea, 2011)
6.5/10.
Talán épp az Ampere példája mutatja leginkább azt, hogy a screamo első hullámának kaotikus és feszültséggel telített kitöréseit csak egy hajszál választja el a céltalan és tét nélküli csörömpöléstől, hiszen ami az Orchid esetében még mindig teljes fordulatszámon és érzelmi megalapozottságon működött, az a közvetett utód (lévén csak a dalszerző Will jelenléte ad kapcsolódást) esetében eredményezett megkérdőjelezhetőbb pontokat is az életműben. Ez főként az utóbbi öt év teljesítményének hallatán vált kardinális kérdéssé, hiszen a Sinaloával megosztott felvételt követően valahogy minden Ampere-kiadvány sántít, és ez nincs másként a Like Shadows dalaival kapcsolatban sem. Ugyanis a splitekben hempergő banda második nagylemezén épp az a teszetosza egy helyben topogás mutatkozik meg, amit az életmű íve is felállít, hiszen kétségtelen, hogy az alig tizennégy perces felvételen vannak fogós és szívbemarkoló pillanatok, de az anyag fele így is vagy önismétlésnek, vagy teljesen izgalommentes zajkeltésnek hat. Persze ez a zenei közeg nemhogy nem követeli meg, hanem valamilyen szinten már csak hitelességi kérdésből is elutasítja a megújulás lehetőségét, ám épp ez a tény, valamint a Like Shadows hullámzó izgalomfaktora mutatja meg leginkább a színtér végességét, adott esetben korlátoltságát, mert ilyenkor már a dalszövegek és a pátoszos ordítások sem hatnak úgy, mint öt-hat éve. És ha már tizennégy percen belül sem működik egy felvétel annyira flottul, mint ahogy azt a mai napig az All Our Tomorrows dalcsokra képes mind hangzásában, mind dallamaiban, mind szenvedélyével felfalni reggelire, én elgondolkodnék, hogy van-e értelme még folytatni ezt, legalábbis szükséges-e „nagylemezekben” gondolkodni, és nem elég-e a zenekarnak kiadni annyi két-háromperces splitet, amennyi a csövön kifér. (Bali Dávid)
