2011. május 14.
Tracklist:
01. Purple Heart (2:47)
02. At Your Mercy (2:00)
03. Devotion II (3:35)
04. A Thousand Ways (1:59)
05. Anthem for Redemption (3:13)
06. Calloused (2:50)
07. No Cure For Fools (1:54)
08. No One Writes Protest Songs Anymore (2:33)
09. Never Stops Raining (2:28)
10. The Sound of Arson (2:40)
Az utóbbi években azt érzem beigazolódni, hogy a kilencvenes évek metal(os hard)core hagyománya egyáltalán nem lett elfelejtve, csupán arra várt, hogy kellő belemerüléssel ismét felszabadulhasson fiatal, tehetséges és vakmerő zenekarok jóvoltából. Ha messzebbre szeretnék merészkedni, talán azt is megjátszhatnám, hogy egyfajta földalatti tendencia alakult ki a tengerentúlon arra vonatkozóan, hogy az Unbroken, a Chokehold, a Strife, a Trial, a Catharsis és a Strain hagyatéka ne veszhessen el, hanem egy modern közegben elevenedhessen fel ismét közel akkora elánnal, ahogy az idestova tizenöt éve is működött. És ahogy idén a Bridge Nine a Mother of Mercy bemutatkozásának megjelentetésével igazolta azt, hogy valóban van potenciál a New York-i ősforrás felfrissítésében és korának más tendenciáinak vegyítésében, úgy az atlantai (és igen árulkodó nevű) Foundation méltán várt, teljes hosszúságú bemutatkozása nemhogy pontot, hanem felkiáltójelet tesz ennek a gondolatsornak a végére.
Ugyanis az eddigi kislemezein és a Meantime-mal közös splitjén folyamatosan emelkedő színvonalú dalcsokrokat szállító straight-edge banda valahogy épp azáltal forrhatott ki, hogy ezúttal teljes játékidőn keresztül teljesíthet (és teljesít is) kiemelkedően, vagy annak tudható be a When the Smoke Clears magával ragadó elánja, hogy a folyamatos fejlődés hívta életre a teljes értékű bemutatkozás létjogosultságát. Egy azonban biztos: időszerű lépés volt eljutni erre a pontra, és a végeredmény ki is zárja a csalódást, hiszen a Foundation bemutatkozó nagylemeze épp annyira tud működni hiteles történelemóraként, amennyire az abszolút kurrens és sajátos is, hiszen a dalszövegek sajátos, állandóan a pozitív és negatív pólus között ingadozó hangvétele, valamint az alkalmi modern (dallamos) hardcore-kitekintések – amiből nem sok van, de azt illik megbecsülni – mind önálló karaktert kölcsönöznek az alig félórás dalcsokornak. Ugyanis zenei tekintetben a When the Smoke Clears ügyesen végigkíséri a kilencvenes évek legelejétől, tehát az Undertow-tól és a Chokeholdtól a pozitív kiállással való játékot; a kilencvenes évek közepén kicsúcsosodó metalos riffeléseket és a nyolcvanas évek crossover-attitűdjének végső, minden korábbinál gonoszabb és nyersebb kiforrását; valamint a kilencvenes évek végére az ennek köszönhetően kialakult disszonáns hangulatjátékokat, amiket aztán a Botch ültetett át egy merőben más közegbe. Az áttekintésből már így is látszik, hogy a Foundation nem polip módjára karol fel mindent, hanem erősen szelektál, azt azonban maximális odaadással teszi, és természetesen hangsúlyozni kell, hogy nem hangvételi imitációról van szó, hanem olyan érezhető megihletettségről, amit a dalok minősége és kisugárzása másodlagos paraméterré tesz.
A lemez legnagyobb erénye valóban az időtlen és helyfüggetlen (bár döntően New York-i) megragadás, és az, hogy ez az egység, amiben a kaotikus és nyers zenei aláfestések kiragadva saját koruk és lokális indíttatásuk háttérközegéből, nem csupán aktualizálva alkotnak új, zárt rendszert, hanem egy módszeres ráncfelvarráson is átesnek, aminek keretein belül mind hangzásban, mind az egyéb, bár kis számú zenei elemek, mind üzenetben egy teljes értékű, új produktum születhetett meg. Ezt főként a tempóbeli különbségekben lehet mérni, hiszen ezek szoros összeköttetésben vannak az adott dalok hangvételével, lendületével. És talán ez számít a legmarkánsabb szervezőerőnek a Foundation arculatának szempontjából is, hiszen a kiadványt teljesen átható dühös és súlyos atmoszféra nagyban támaszkodik a belső változatosságra, így a szélvész reszelések, a komótosan beinduló, nagyívű riffelések, az alkalmi szólóbetétek, az egyes vokálok hangsúlya és a nyers váltások olyan egységbe szerveződnek, amit tényleg tanítani illene. Ha dalokat kéne kiemelnem, mindenképp az America’s Hardcore válogatáslemezről már ismerős Devotion újragondolását, az Anthems for Redemption nyomatékos leütéseit és kibontakozó főtémáját, valamint a Never Stops Raining koncertre született örvénylését ragadnám meg, ám ezen felül is csak önmagam tudom ismételni.
Mert a Foundation abszolút hitelesen és alázattal nyúlt felmenőinek hozományához, és érkezzenek is azok bárhonnan, és közvetítsenek is azok bármilyen üzenetet, Atlanta reménysége mindegyiktől megtanulta, amire szüksége volt, és erre alapozva találta meg saját, az utóbbi húsz év legfontosabb tendenciáin parádés könnyedséggel átívelő hangját, amiben egyszerre manifesztálódik és újraértékelődik mindaz, aminek valaha is köze volt a düh és a szenvedély elemi élményéhez. Ezt a teljesítményt pedig értékelni kell, mert könnyen el tudom képzelni, hogy még lehet hivatkozási alap a Bridge Nine üdvöskéje olyan kontextusban, mint önálló színfolt egy más hullám(ok)on szocializálódó köz(öss)e(‘)gben.
8/10.
