Blessed By A Broken Heart – Pedal to the Metal

Pedig nem úgy indult a keresztény zenekar, hogy ők meg fogják váltani a világot, vagy legalább bárki is emlékezni fog rájuk, 2004-es bemutatkozásuk ugyanis viszonylag pocsék volt – nem véletlen, hogy abból a bagázsból ma már csak Tyler, a basszgitáros maradt meg. Az énekesposzt volt a legkomplikáltabb, az alapító Hugh után még ketten próbálkoztak, mire rátalált a zenekar Tony Gambinora, akinek minimum kétszer akkora arca van, mint amilyen hangja, de tényleg van olyan nagyképű, hogy az előző kijelentés ne mondjon el rosszat a torkáról. A banda sorsáról nem mond sok jót az, hogy a tagcserék nem értek véget, és jelenleg is ritmusgitáros, valamin billentyűs nélkül állnak, mindenesetre a Pedal to the Metal folytatása már elkészült, és megjelenésre vár.

A Pedal’ tizenhat hónapot pihent a Century éléskamrájában, mire végül 2008 augusztásában megjelent, és köszönhetően az azt megelőző intenzív koncertezésnek, egész nagy várakozás övezte. A recept egyszerű: minél több és minél nagyobb slágert próbált meg írni a fiúk, felhasználva a retro dallamvilágot, a pajkos szintitémákat, a szólókat, az üvöltés és dallamos ének váltásait, a breakdownokat, és nagyjából mindent, amit a „hair metalcore” szóösszetétel takarhat. A szövegek legtöbbször kifejezetten bugyuták (a Move Your Body és a Doing It a mélypont ilyen téren, de úgy általában alacsony a színvonal), de legalább nagyrészt komolytalanok, és így az ember a szándékosság vádjával fel is menti őket. A zenekar akkor a legjobb, mikor sikerül tényleg megragadniuk az évtized kamudrámaiságát (Ride Into the Night, To Be Young), és el tudják velünk hitetni, hogy most valami tényleg nagy és „epikus” dolog történik, és hogy az előbb épp nem röhögtük magunkat könnyesre azt énekelve, hogy „Together we will conquer the impossible” – a Don’t Stop amúgy egy aranybánya ilyen szempontból, a legjobb, mikor a breakdownok közben megy az üvöltés, hogy „Nothing can stand in our way if our hearts are aflame”. A fiúk a hülyébbnél hülyébb szövegek mellett csillagos ötöst kapnak slágerírásból is, valószínűleg ez menthetett csak meg egy ilyen poénlemezt attól, hogy egy-két hét után leélje a szavatosságát, márpedig ez még ma is élvezhető. Pedig ha csak elvi szinten elemezzük az albumot, akkor két ennyire közutálatnak örvendő műfaj (glam rock, metalcore) házasságából semmi jó nem sülhetett ki, de a szerethető ’80s esszencia, és a lakossági metalcore elemek olyan jól működnek ennyire fogós és slágeres környezetben, hogy végül ez lett 2008 elsőszámú bulilemeze a megfelelő körökben. A legfurább az, hogy a hihetetlenül piperkőc srácok (több promófotójuk van, mint a Metallicának) még a vallásukkal kapcsolatban is képesek viccelődni (Show Me What You Got), ami amúgy nem egy rossz dolog, sőt – de fura is lett volna egy véresen komoly, Istenről szóló dal egy olyan albumon, aminek még a bónusz nótái (Side By Side, License to Sin) is topslágerek.

Annak ellenére, hogy egy viccet nem illik kétszer elsütni (főleg nem szarul, szóval kedves The Morning After, ennek örömére fel is oszolhatnátok, nem?), én nem örülnék, ha a tagcserék a földbe állítanák a bandát, annak ellenére sem, hogy a Journey átdolgozás, illetve a Motor Truck City nem érték el a lemez slágerszintjét. Van kismillió komoly kedvence az embernek, így néha jól esik egy-egy ennyire laza, vicces slágerhalmaz, ami elejétől a végéig bugi-, és bulipozitív, miközben azért zeneileg sem a faluvégi punk banda jammelése. Reméljük, hogy a harmadik felvonás még ennél is jobb lesz, nyáron elkél majd azoknak egy partyalbum, akiknek igénye van ilyenre, de a pop-punk nem jöhet szóba.

7/10