2011. május 11.
Lényegében szegre pontosan háromnegyed nyolckor lépett a deszkákra a For Today egy arcpirítóan üresen kongó nagyteremben. De ez minket egy cseppet sem zavart meg abban, hogy teljes extázisban tomboljunk a színpad előtt a Seraphim című legújabb klippes dalra, valamint egy emberként üvöltsük, hogy Take Your Flame, Ignite The World! A Saul of Tarsus (The Messenger) után ismét a tavalyi nagylemez került terítékre a The Advocate képében. A hangzás brutális volt, a bummok pedig nagyon ütöttek élőben is, ahogy a srácok játékára sem lehet egy rossza szavunk sem. Rendkívül egyben volt a produkció, és Mattie Montgomery is kellő energiával, masszív torokkal énekelte végig a dalokat, helyenként teret engedve a szövegeket jól ismerő közönség tagjainak is. Ryan Leitru gitáros pedig zseniálisan hozta a tiszta énektémákat, így aztán tényleg minden a helyén volt. Ahogy arra számítani lehetett, egy alkalommal prédikációba is kezdett, amit a jelen levők közül egy páran nem vettek túl jó néven. Itt-ott hangos kacaj, máshonnan pedig „Music!” felkiáltás igyekezte visszaterelni zenei vizekre az estét. Nekem nem volt semmi bajom a Jézus Krisztus monológgal, de az tény, hogy például egy August Burns Red azért sokkal jobban működik az ilyen elemek nélkül…
Szerencsére időközben elég szép kis nézősereg gyűlt össze a teremben, így végül For Todayékre is átragadt a gyermeki lelkesedés a közönség aktivitása és szövegismerete láttán. Az Isaiah (The Willing), White Flag, Arm The Masses hármast követően pedig mi mással mint a Breaker című lemez nyitódalával, a Devastatorrel zárták a programjukat. Bődületes kezdése volt az estének, le a kalappal a srácok előtt! A koncert után alkalmam nyílt egy picit beszélgetni Mattievel a merch pultnál, aki készségesen állt a rendelkezésére a rajongóknak, és mivel a buli előtt nem sikerült megvalósulnia a tervezett interjúmnak, így sebtiben le is egyeztettem vele egy e-mail beszélgetést.
Az Adept nálam az utóbbi hónapokban állandó vendége volt az mp3 lejátszómnak, lényegében rongyosra hallgattam már a svéd banda idei nagylemezét, a Death Dealerst. Viszont youtube-os kalandozásaimat követően nem kicsit aggódva vártam a koncertet, illetve az élő vokálteljesítményt. Ahogy arra számítani lehetett, az új korongot nyitó First Round, First Minute-tel robbantak be a színpadra. HERE WE FUCKING GO! Természetesen a friss kiadvány dalai voltak a szett főszereplői, de a No Guts, No Glory és az At World’s End után azért előkerült egy olyan régi klasszis is, mint a Sound The Alarm, amire aztán rendesen elszabadultak az indulatok a tánctéren is. Az igazat megvallva, a közelemben szinte csak Van Damme wannabe emberkék voltak, de szerencsére azért nem csak az agyatlan rúgkapálás volt a jellemző az este folyamán. Majd jött a klippes megasláger az Ivory Tower, és ha a csillagokat nem is énekelte le Robert Ljung énekes, azért ciki sem volt. Mondjuk engem nem igazán győzött meg sem az ő sem pedig a banda teljesítménye, hiszen míg Robert a legtöbbször alig győzte szusszal még az üvöltős részeket is, addig a hangszeres szekció elég sokszor ment el az erdőbe… Valószínűleg a hangzásbeli visszaesés is annak volt köszönhető, hogy eléggé hullámzó volt a csapat pontosság és precízség terén. A végén még azért persze eldördült a himnikus Lost Boys is, hogy aztán átadják a színpadot az igencsak kalandos életutat maga mögött tudó As Blood Runs Blacknek.
Legutóbb négy évvel ezelőtt láttam a bandát élőben, egy akkor igencsak széthullott produkció tanújaként, amikor az aktuális turnétársak (Berzerker, Born of Osiris) dobosai segítették ki a csapatot. Azóta viszont kicserélődött lényegében a teljes felállás, illetve visszatért mindenki kedvence, Leche is a dobos posztra, így hát igencsak nagy várakozás előzte meg részemről a koncertet. A háttérben az új album borítója ékesítette a színpadot, az epikus intróra történő bevonulást követően pedig annak rendje és módja szerint elszabadult a pokol az In Honour hatására. A közönség tényleg kitett magáért, hiszen a legelső hangoktól kezdve egy emberként pulzálta végig a koncertet. Mindenki legnagyobb örömére pedig igencsak előkelő szerepet kapott a csapat 2006-os albuma, az Allegiance. Az Intro és az In Dying Days kettőse után még volt egy duplázás az idei korongról a Resist és a Divided képében, de utána már csak az old school klasszikusoké volt a főszerep. Strife (Chug Chug), My Fears Have Become Phobias (a kultikus lábdobtémából sajnos szinte semmi se hallatszott), zárásként pedig a Hester Prynne. Azt hiszem mindenki elégedett lehetett ezzel az összeállítással, és a teljesítménnyel is persze. Nagyon patent kis bulit toltak Leche-ék, és az új torok, Sonik is rendkívül meggyőző teljesítményt nyújtott. Az üvöltések mellett a károgásokat is jól hozta, miközben végig iszonyat barátságos és jópofa volt. Egyetlen negatívumként a számok között / alatt hallható idegesítő sample hangokat emelném ki, ami nyilván viccesnek volt szánva, de valójában egyáltalán nem volt az.
Az estét a hazánkban már többször is megfordult Caliban zárta. Érdekes módon én még sosem láttam őket élőben, és a rengeteg negatív vélemény hatására eléggé szkeptikusan vártam a koncertjüket. Az igencsak impozáns fénytechnikával megtámogatott show viszont határozottan jól működött. A kellő szigorral megdörrenő zenei alap mellett kiváló teljesítményt nyújtott Andreas Dörner, Denis Schmid gitáros pedig igencsak nagyot énekelt a dalokban. A setlist elején még mondjuk előfordultak bizonytalanságok, de később aztán egyre magabiztosabban és felszabadultabban hozta a tisztákat. A Love Song, My Time Has Come, Life is Too Short, No One Is Safe négyesét követően kissé leült a buli a Beatles (Helter Skelter) feldolgozásnak köszönhetően. Amúgy sem volt az a földöntúli őrület a tánctéren, inkább ilyen langyos lötyögéshez tudnám hasonlítani a helyzetet, ami aztán később azért új erőre kapott az olyan daloknak köszönhetően, mint a Stop Running, Walk Like The Dead, Nowhere To Run, No Place To Hide, All I Gave, I Will Never Let You Down, 24 Years (ahol a közönségből egy arc eltolt egy strófát a basszer vokálmikrofonjába), illetve a záró Nothing is Forever. De persze itt nem érhetett véget az este, ráadásként megkaptuk még a Rammstein feldolgozást, a Sonnet, valamint az It’s Our Burden To Bleedet. Kisebb leülésekkel ugyan, de egy igen szórakoztató egyórás előadásnak lehettünk részesei. Számomra pedig abszolút pozitív csalódás volt a Caliban élő teljesítménye.
Összességében, aki ott volt, egész biztosan maximálisan jól érezte magát, lényegében mindegyik banda hozta a tőle elvárható szintet, én pedig a magam részéről egy For Today, ABRB, Caliban, Adept sorrendet tudnék felállítani. Sajnos igencsak családias hangulatúra sikeredett a rendezvény, ami remélhetőleg azért a jövőben változni fog. Hiszen eddig a koncertek hiánya volt a gond, most pedig tessék, igencsak el vagyunk kényeztetve. Szóval gyerünk, járjatok el kedvenceitek koncertjeire, ha tehetitek!!!