2023. szeptember 6.
Ez itt az Aktuálista cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)
E heti vendégszerzőnket, Jakab Zoltánt aligha kell bemutatni bárkinek, aki kicsit is otthonosan mozog a hazai hardcore és metal közegben. Zoli neve mostanában legtöbbször a Bridge to Solace régóta halogatott, de a hétvégén végre megvalósuló visszatérő bulija kapcsán szokott előkerülni, de emellé foglalkozik koncertszervezéssel (Doomstar Bookings, Phoenix Music Hungary), menedzsmenttel (The Devil’s Trade), zenekaros mörcsök gyártásával (Empire Merch), vinylek kiadásával (Solace Music), meg persze nagy lemezgyűjtő is, aki előszeretettel ajánlgatja a friss felfedezéseit az interneteken. Úgyhogy most megkértük, hogy szedjen össze nekünk is egy csokorral ezekből, íme az eredmény.
Nyilván nem egy nagy meglepetés, hogy ez itt van. November óta ült Dávid ezen az anyagon, és a júliusi megjelenést követően úgy látszik, hogy beigazolódott az, hogy ez a lemez mindenkinél annyira fog betalálni, mint nálam, amikor először hallgattam végig a 133E buszon ülve egy esős novemberi napon. Abszolút szintlépés, és egy teljesen új dimenzió nyílt meg a TDT életében, hogy az addigi univerzum kitágult extra szereplőkkel, a címadó meg minden idők egyik legjobb magyar dala. Az Új hajnal már nem jő akkorát ütött a Zajon, pedig szólóban a 2022-es turnén egy francia kolostorban olyan hátborzongató volt, hogy azt hittem, azt nem lehet tetézni, sikerült.
Chicago hardcore, egy rakat oi/skinhead hatással. A zenekar előszeretettel citálja kedvencként a Warzone-t, vagy az AC/DC-t, és nem meglepő módon ez hallatszik is a lemezen. 22 perc 49 másodperc menetelős, táncolható, dúdolható slágeres agresszió, amire legszívesebben kinyitott pillangókéssel szabdalnád a nácikat a Blahán. Merthogy a zenekar jelezte is több platformon, hogy az ő szubkultúrájukban a náci bullshitnek nincs helye.
Ez egy pár évvel ezelőtti kétszámos 7” EP egyik fele. Világéletemben imádtam a kicsit furább NYHC soundot, a Leeway pedig mindig is fasza volt. Szegény, a rákkal épp hatalmasat küzdő Eddie Sutton meg az egyik legizgalmasabb HC-énekes szerintem. Imádom ezt a dalt.
Ami tök jó abban, ha utazgatsz mindenhova más emberekkel, hogy vagy halálra untatod és/vagy idegesíted őket a dalválasztásaiddal, vagy simán mutatsz a másiknak valami kurva jót, ami nagyon beakad. Így volt ez a Guru által megálmodott Jazzmatazz széria első lemezével, ahol hip-hop beatek és élő jazz keverékére tolják az MC-k, és egy elképesztően feelgood lemez a végeredmény. Ezt pl. Makó Dávid mutatta, miközben úton voltunk Pécsre a VHK / TDT turné ottani állomására. Azóta állandóan pörög ez a lemez.
Úgy látszik, öregeszem, hiszen a második lemez megy ki bőven az extrém zene territóriumából a listámon, de nem lehet nem rajongani Charles Bradley hangjáért, ezért a remek lemezért, és főleg ezért a feldolgozásért, hiszen a Changes nem más, mint a (számomra) legkedvesebb Black Sabbath-album, a Vol. 4 legendás balladájának az átirata.
Hogy kicsit visszaevezzünk az agresszió hullámaira, íme a Human Garbage. Nem szarják ők sem ki a spanyolviaszt, de ez egy kompakt, acsarkodó, gyűlölettel és lendülettel teli hardcore-lemez, ami szintén a tökéletes soundtrack ahhoz, hogy kaszabolj egy jót a városban egy machetével. A hardcore elég nehezen újul meg, és egyre kevesebb számomra az izgalmas banda, de néha egy-egy nagyon be tud találni.
Nagyon örülök, hogy rendszeresen járatom a Relapse Records hírlevelet, mert toronymagasan kiemelkednek a masszából még mindig, ha izgalmas, sötét és extrém zenéket kell a nagyvilág elé tárniuk. Így jött szembe velem az Outer Heaven, és gyorsan bele is lestem a Rotting Stone / D.M.T. c. dal klipjébe, és ugyan először fel is basztam magam az X az n-ediken VHS stiló klippen, de egyrészt kifejezetten vicces, hangosan többször felröhögtem, a zene pedig annyira jó elegye a death metal különböző ágainak, hogy ez a lemez felmosta velem a padlót.
Maradunk is a Relapse-nél, hiszen szintén egy nagyon izgalmas felfedezés a bostoni Final Gasp Mourning Moon c. lemezének három előfutára, a Mourning Moon, a Climax Infinity, valamint a Blood and Sulfur. Mindig is hatalmas rajongója voltam a sötét, nehéz zenéknek, a Final Gasp pedig egy kiváló elegye a metalnak, hardcore punknak és a deathrocknak, igazi rekedtes, szenvedős ének, retro hangzás, dobj bele egy csipet Killing Joke-ot, Danziget, Samhaint, azt ott is van, magyarázni ezt nem kell. Abszolút Fekete Zaj-pozitív előadó.
Portland mindig is melegágya a kiváló zenekaroknak, így nem meglepő, hogy helyi haverjaim (talán pont Uada- és Unto Others-tagok) facebookos ajánlására kaptam rá, amikor a Rigorous Institutionről beszéltek. Igen, persze Amebix worship, el lehetne intézni ezzel, de az egyik legizgalmasabb zenekar ma az obskúrus punk palettáján, ami lemezük volt, szinte mindet felkutattam a neten és megrendeltem. Ráadásul júniusban Budapesten is felléptek, ahol meg is vásároltam a fél merchasztalt, miután széles mosollyal bólogattam végig apokaliptikus, helyenként metalos crust punk szettjük olyan negyvenedmagammal. Erre a zenekarra rottyra kellett volna rakni a Kriptát.
Vissza a Relapse-hez, és egyik személyes kedvencemhez, a philadelphiai Devil Master zenekarhoz. Gothic black punk, élőben a Lamp of Murmuur társaságában szétszedték a Robotot májusban, szórakoztató, kedves figurák, baszott jó színpadi jelenlét, ráadásul a tengerentúlon annyira nagyot mentek a koncertjeik, hogy Gerard Way személyesen hívta meg őket a My Chemical Romance elé.
Zoli kedvenceit az alábbi Spotify-listában is lehet pörgetni:
Zoli szeptember 9-én áll színpadra a Bridge to Solace előre teltházas visszatérő koncertjén a Dürerben, a vendégzenekarok a The Last Charge, a Téveszme, a Touch és a Fleshprison.
