More Than A Thousand – Vol. IV: Make Friends And Enemies

A Hills Have Eyes már említett korongja nagyjából kimerítette a derült égből villámcsapás esetét, hiszen ezt megelőzően semmit sem tudtam a latin srácokról. Nos, ami rájuk igaz, az többnyire a honfitárs More Than Thousand kapcsán is papírra vethető: többnyire a tengerentúlon bevált receptet alkalmazzák zéró eredeti ötlettel, de az összkép mégis működőképesnek tűnik. Tehát előkaphatjuk az emocore/metalcore skatulyát, és hiánytalanul bele is tuszkolhatjuk őket; persze kár lenne ennyiben hagynunk a dolgot. Az alapvető különbség a két zenekar között az, hogy míg a Hills Have Eyes egy jó adag rock’n rollal próbál hatásra vadászni (sikerül is nekik, de piszkosul), addig ők elsősorban Vasco Ramos énekes kellemes orgánumára építkeznek – szintén remekül. A fazon egyértelműen a produkció veleje, hiszen kiváló adottságokkal rendelkezik, amit kellően ki is használ. Habár nem mondható túlzottan karakteresnek a hangszíne, míves énekdallamokat hallhatunk tőle szinte minden dalban.

Az igazat megvallva, szerintem nem sokat vacakolhattak a dalszerkezetekkel, majd’ az összes szerzemény valami húzós gitártémára épül, és a pofátlanul fülbemászó refrénekre van kihegyezve, a sallangokat – helyesen – sutba dobva. Szerencsére nincsenek breakdown-hegyek sem, teljesen hallgatóbarát az egész produkció. Ha mindenképpen hasonlítanom kellene valamihez, akkor az emelkedett énekdallamok kapcsán a Demon Hunter neve ugrana be először. A First Bite című dal alapján még stimmelne is a párhuzamba állítás, ám megjegyzendő, hogy a portugálok zenéje jóval több finomabb megoldással van felvértezve.

A lemez címe első ránézésre megtévesztő lehet, ugyanis ez csupán a második nagylemezük, jóllehet már 2001(!) óta koptatják a világot jelentő deszkákat. A debüt, a 2006-os The Hollow még kevés emlékezetes momentumot tartalmazott, habár sokkal könnyedebb és dallamosabb volt a Vol.4 hanganyagánál. A 2007-es EP keményebb hangvétele azonban már konvergált jelen lemezéhez, bár minőségét tekintve még ez is hagyott némi kívánnivalót maga után. Az eltelt három év ellenben jótékony hatással volt rájuk, hiszen alaposan megtanulták a dalírás mikéntjét. Egyenként felesleges végignyálazni az összes dalt, szerencsére egyenletes a színvonal, ezért inkább csak szemezgetnék a főbb vonalak mentén haladva. A nyitó négyes nyugodtan alkalmazható lenne egy „How to write hit metal songs” című, fiktív oktatófilmben, ezek mellett pedig ott vannak a kizárólag tiszta énekkel megtámogatott, MTV-kompatibilis slágerek, mint például a Roadsick vagy a Nothing But Mistakes. Ezek alapján nem véletlen, hogy többek közt a 30 Seconds To Mars társaságában is szórakoztathatták már a nagyérdeműt; kifejezetten rossz dalt nem is tudnék mondani, talán csak a túlontúl egyszerű címadó komolytalansága, illetve a Teenage Wastelands dögunalma kívánkozna fel egy önkényes proscriptiora.

Zárszóként csak annyit tennék hozzá a fent írtakhoz, hogy akinek bejött a Black Book, vagy úgy általában szereti, ha nem terhelik az idegrendszerét innovatív bűvész trükkökkel, azt itt sem érheti csalódás. Emellett ajánlanám Rise-diétán élő feleimnek is, bizonyítván, hogy nem minden fekália, ami fénylik. Habár eredetiséget nagyítóval sem találhatunk ezen a lemezen, a szemellenzőn túl azért ott lapul egy csokornyi azonnal ható sláger. És ennyi éppen elég is a szürke hétköznapok boldogságához. Aki nem hiszi, az járjon utána május 16-án a Tündérgyárban; 1200 forintért ritkán adnak ilyen jó dolgokat.

7/10