Az év thrash bulijának indult a Vektor, de a legjobb résznél lefújták

Van a metalnak egy olyan sajátossága, hogy szeret minél bonyolultabb műfaji definíciókat kitalálni, néha már rendesen az abszurditásig menően, nem véletlenül csinált az ilyesmiből viccet Zsíros Ed meg a Heavy Trip című film is. Hát mennyire röhejesen hangzik már, hogy vegetáriánus progresszív grindcore, meg hogy szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metal? Vagy akár a

progresszív, technikás, epikus, tudományos-fantasztikus thrash?

Márpedig ez utóbbi egy létező dolog, legalábbis ennél pontosabban és kifejezőbben nemigen lehet körülírni azt, amit az amerikai Vektor zenekar művel, és amit a beavatottak bő tíz éve nem győznek istenítésig rajongani. Az eredetileg arizonai, de mára Philadelphiában székelő banda eddig három nagylemezt szabadított a világra, majd az utolsó, 2016-os, parádésan hatalmas Terminal Redux után hirtelen feloszlottak, hogy aztán pár éve mégis visszatérjenek, 2023-ban pedig végre eljussanak Budapestre is. A Dürer Kert kistermébe leszervezett buli a lehető legpozitívabb előjelekkel indult: a hazai vendégbandák (Beneath the Void, Needless) a saját sci-fi tematikáikkal tökéletesen passzoltak az amcsik elé, sőt az utolsó percekben még a teltház is összejött. Szóval minden adott volt egy kozmikus arconpörgéshez, ami szépen be is teljesült – amíg balról érkező kósza üstökösként romba nem döntötte egy rejtélyes műszaki malőr. De erről majd később.

Egy ilyesmi metalbulin nagyjából alap, hogy sokakon díszelegnek az előzenekarok pólói vagy a főbanda helyben kapható mörcse – most viszont cseppet sem meglepő módon rengetegen érkeztek a pár hete zsákmányolt Voivod turnépólókban, még maga David DiSanto, a Vektor frontembere is. Egy közülünk, mondhatni. Az este másik sajátossága, vagy nevezzük inkább tanulságnak, amit legközelebb is érdemes észben tartani a ruhásszekrény előtt állva:

a Dürer kisteremben egy sold out nyári buli = embertelen, gyötrelmes forróság, már az adott este első perceitől fogva.

Ennek dacára mindkét felvezető banda üzembiztosan hozta az elvárható kíméletlenséget, persze ez nem is csoda, köztudottan módfelett megbízható gépezet mindkettő.

Az este legdeathmetalosabb bandájaként a Beneath the Void ezúttal is egy borzasztó tömény szettel érkezett, 40 perc konstans gyalu, blastbeat-cunami, fület gyönyörködtető hörgés-károgás duettek Gyémánt Krisztián és Pornói Patrik előadásában, miközben a forgatag riffek sajnos kicsit elvesztek a nagy hangorkánban, dehát a Dürer kistermében ez igazából megszokott dolog, bele kell törődni és kész. A nagy hőségben a publikum még nem annyira mozdult rá a zenére, leginkább földbe gyökerezett lábbal bólogattak és léggitároztak az arcok, a számok között meg lelkes felhördülés, kevés vakerálás, aztán durran is a következő pofon.

A második felvonásban a Needless buliját még több gyalu, még több bólogatás és léggitározás jellemezte, és számomra is egészen döbbenetes módon még kifejezetten baromi jól is szólt az egész. Persze lehet, hogy épp csak szerencsésebb helyre álltam, mint elsőre, mindenesetre rendesen hasítottak a death/thrash vonalas riffek, de még az időnkénti blackes gyorsulások is, amiket aztán rettentő konok málházós doom témákkal ellenpontoznak a srácok. Sokadjára is izgalmas extrém metalos koktél ez, amiben a kis napernyős szívószál nem más, mint Forczek Ádám ádáz, háborodott, rendesen megveszekedett előadásmódja. Baromi szuggesztív frontember a csávó, egyszerűen nem lehet betelni azzal, ahogy fennakadt szemekkel, hadonászva tolja a medvebömbölést 40 percen keresztül.

Az este megkoronázásaképp pedig a Vektor összehozta a legpatikább metalbulit, amit eddig láttam az új Dürer kistermében. Már eleve a zenei anyag is imádnivaló: az epikus, grandiózus, monumentális kompozíciókban a thrash alapok hol némi blackened színezetet kapnak, hol a schuldineri hagyaték itatja át őket, miközben DiSanto fáradhatatlanul rikácsol, károg, vakkant, meg persze végtelen mennyiségű Angel of Death-sikolyt szór a nép fejére. Mindez természetesen lézerprecizitással van előadva, de tényleg, egy árva szétcsúszást vagy mellényúlást nem hallottam ki az egész műsor alatt, pedig a négy arc együttvéve lejátszott vagy 13 millió hangot. Sőt, a sportteljesítménnyel felérő zenélés mellé pedig még összevigyorogni meg rocksztárpózolni is van kapacitásuk. Ja, és ami a legszebb:

ennyire kalapálós és blastmániás metalbandát ennyire erősen szólni még nem hallottam a kisteremben, rendesen ledöbbentem, hogy itt ilyet is lehet.

A banda elsöprő energiájához képest a közönség kicsit lassan indult be a nagy hőségben, majdnem fél óra kellett, hogy a négyes Asteroid kissé punkos – vagy inkább motörheades – reszelésére végül előtörjön az állat pár arcból, és meginduljon a kollektív kalimpálás. Innentől viszont rögvest intergalaktikus csatatérré vált az egész terem, és eskü próbálom nem túlzásba vinni a földöntúli szóképeket, de baromi nehéz, mikor olyan zseni tételek meteorzáporoztak a fejünkre, szépen vegyesen mindhárom nagylemezről, mint a Cosmic Cortex, a Charging the Void, a Liquid Crystal Disease vagy a Black Future. A hangulat egyre csak forrósodott, és ekkor még csak sejteni sem lehetett, hogy miféle váratlan, és azóta is magyarázat nélküli fordulat jön mindjárt:

ahogy lement a Pillars of Sand című tétel (milyen ironikus), sűrű porfelhő töltötte meg a termet, amiről hamar kiderült, hogy konkrétan egy poroltóból származik.

Hogy ki, hogyan és miért hozta működésbe a készüléket, véletlen volt-e vagy szándékos trollkodás, máig nem derült ki, valószínűleg már soha nem is fog. (Annyi biztosnak tűnik, hogy magától elsülni nem tudott volna a cucc.) Mindenesetre csúnyán derékba törte a bulit, az első sorokban mindenki a vastag portakaróban toporogva köhécselt, David is panaszkodni kezdett a szitura, ki is ment levegőzni inkább, majd

a biztonságiak kitereltek mindenkit a teremből, pár perccel később pedig be is jelentették, hogy nem lesz befejezve a műsor, ennyi volt, game over.

(Itt jegyezzük meg, hogy mire ez kiderült, Erik Nelson gitáros már serényen ki is pattant az előtérbe a rajongókkal vegyülni, de úgy, hogy előtte még a hangszerét sem rakta le, hanem azzal a nyakában fotózkodott bárkivel, aki csak odament hozzá, és nem győzött sűrű elnézéseket kérni a szerencsétlen szitu miatt. Óriási respekt az arcnak ezért!)

A buli idő előtti megszakadása egyébként leginkább azért borzasztóan frusztráló, mert pont a legnagyobb, legfontosabb, leginkább katartikus számok lettek volna még hátra (Collapse, Recharging the Void, Tetrastructural Minds), amik így hármasban még 30 percet ráhúztak volna az addigi egy órára. Amely egy óra tulajdonképp így is hibátlan, tökéletes és fergeteges volt, csak hát a befejezetlensége miatt utána kicsit olyan volt ott ácsorogni az előtérben a pultnál, mint egy asztronauta, akit kilöktek az űrhajóból, most a semmiben sodródik magatehetetlenül, és reményt vesztve nézheti, amint a jármű még ott lebeg előtte, belátható közelségben, mégis elérhetetlenül, és nincs visszaút…

Szóval a Vektor teltházas budapesti debütálása akár az év legpengébb thrasheménye is lehetett volna, ha nem csorbítja ki az élét pont a legrosszabbkor az az átkozott poroltós incidens. Ugyanakkor esélyes, hogy hosszú távon pont ez fogja a bulit igazán legendássá tenni –