2023. június 12.
Bármilyen abszurd, de 2023 nyarán is vannak még olyan bulik, amiket a covid szele söpört el egészen idáig. Például a Bring Me the Horizon budapesti arénakoncertje, ami közel két éve az A Day to Rememberrel közös co-headliner eseménynek indult, mígnem a floridaiak kaptak egy saját bulit tavaly nyárra, amit az utolsó pillanatban jól le is mondtak. A BMTH fanok ennél egy fokkal jobban jártak, nekik csak a dátummal való pingpongozást kellett tűrniük, de közben a Volt fesztiválon azért meg is nézhették az angol sztárbandát – már aki vette a fáradságot, hogy elutazzon Sopronig. Nekem az a kör (is) kimaradt, úgyhogy felettébb kíváncsian vártam, hogy mit nyújtanak Oli Sykesék a Papp Lászlóban, 12 évvel azután, hogy eddig először és utoljára láttam őket.
Az eredetileg négyfellépősre tervezett lineup a végére konkrétan lefeleződött, az egy szem előzenekari posztot pedig az utóbbi idők egyik leginkább felkapott modern metalbandája, a Spiritbox zsebelte be. A kanadaiak többnyire groove-os, djentes, jó mélyre lehangolt témákkal operálnak, féltem is, hogy mindez mennyire tud majd megdörrenni az Arénában, szóval rendesen le is döbbentem, mikor a lelátóra kilépve
Állítólag lent a küzdőtéren közel sem volt ilyen rózsás a helyzet, szóval ilyen szempontból mégiscsak bejött a papírforma – hiába, úgy tűnik, az Aréna már csak ilyen.
És hogy maga a zenekar milyen volt? A játék nyilván patika, a színpadkép meg kellően mozgalmas ahhoz képest, hogy a srácok mennyire eltörpültek a BMTH számára felépített háromszintes, tényleg gigantikus, egyelőre piros függönyökkel letakart színpadi berendezés mellett. Sőt az is kiderült, hogy Courtney LaPlante nemcsak hibátlanul hozza a dalokban a jó zsaru – rossz zsaru vokálokat, de még vicces is. Kedvenc dumám tőle:
Egy nagy banda előtt nyitni a világ legkönnyebb melója. Elég annyit mondanom, hogy Bring Me the Horizon, és már ujjongtok is. Bring Me the Horizon! Bring Me the Horizon!
A közönség pedig tényleg ujjongott, voltak pitek, nagy bólogatások – eleve próbálj csak meg mozdulatlanul végignézni egy Holy Rollert, esélyed sincs… Mondjuk ahhoz képest, hogy mennyire hype-os a banda, az elvileg sold out lelátóról ekkor még elég sokan hiányoztak, de ez az ő bajuk. Lényeg, hogy ez bizony egy hibátlan 45 perc volt ‘boxéktól – de legközelebb azért ha lehet, inkább valamelyik klubunkba jöjjenek.
Közel egyórás időhúzás következett, valami Nu Metal Era playlisttel soundtrackelve, amibe belekeveredett valami elég hosszú indokolatlan techno dudorgás is (miért?), közben pedig szépen megtelt a lelátó, engem meg rendesen kultúrsokként ért, hogy a 33 évemmel itt bizony baromi öreg vagyok. Körülöttem mindenhol tinédzserek, tudod, abból a fajtából, akik már az intróra is úgy sikongatnak, mintha épp most tuszkolnák be őket egy fekete kisbuszba, az első dalra meg fel is pattannak a székükből, és állva, a magasba tartott telefonnal kezdik videózni a show-t. Nem mintha fél méterrel lejjebbről nem pontosan ugyanaz lenne a felvételen, de hagyjuk is… Szerencsére csak egyszer kellett határozottan megkérni őket, hogy üljenek már vissza, mert mögöttük vagy 10 másik ember nem lát miattuk. Na, ennyit a házsártos vénemberkedésről, nézzük magát a show-t.
Egyrészt szó szerint magas, olyan értelemben, hogy a kétemeletes színpadi díszlet megvan vagy 6-7 méter, ráadásul a hat ember (5 rendes bandatag + az örök statisztaszerepre kárhoztatott turnégitáros) az utolsó centijét is belakja. Eközben már az intro videótól kezdve elképesztő aprólékossággal kidolgozott látványvilágot kapunk, konkrétan felváltva érezhetjük magunkat egy videojátékban és egy színházban. Nyilván a műsor minden pillanata ki van matekozva jó előre, spontaneitásnak helye itt nincs, de attól még átkozottul szórakoztató az egész. Ami magát a zenélést illeti, azt már régóta nagyon stabilan űzik a srácok, miközben a neuralgikus pont mindig is Oliver énekteljesítménye (vagy annak hiánya) volt. Jelentem, emberünk 36 éves korára vagy elképesztő módon formába hozta magát, vagy megtanult olyan pontosan playbackelni (vagy legalábbis autotune-olni), hogy annak egyáltalán semmilyen érzékelhető jele ne legyen. Alighanem mindenki látott olyan koncertfelvételeket régebbről, amikor a frontember helyett gyakorlatilag Jordan Fish billentyűs-zeneszerző vitte a hátán a show-t ének terén – na, ilyesmiről itt most szó se volt.
Hogy a BMTH milyen zenét is játszik, azt aligha kell bárkinek is ecsetelni, aki eddig eljutott ebben a cikkben, de ha mégis: nagy vonalakban a metalcore-ból kiinduló, egyre inkább a nu metal felé közelítő dalok ezek, rengeteg innovációval, néhol egészen meghökkentő műfaji kanyarokkal, és egyszerűen atomnagy sláger az összes. A fogósságra a legjobb példa rögtön a nyitó AmEN!, ami konkrétan csak a koncert utáni reggel jelent meg az interneten, és a buli után mégis úgy jöttem ki az arénából, hogy már az emlékezetembe égett a refrénje… Felettébb hatásos kezdés volt, pláne mikor Oli beközölte, hogy mi vagyunk az első emberek a bolygón, akik erre a breakdownra mosholhatnak. Nyilván durrant is a pit egyből, ahogy kell. Utána a Teardropsra még jobban beindult mindenki, és ezzel fejest is ugrottunk az elmúlt tíz év BMTH-jának kvázi besztofjába, értelemszerűen a legutóbbi Post Human: Survival Horror albumra kihegyezve.
Nem nagy meglepetés, igazából várható is volt, de azért valahol mégiscsak elgondolkodtató, hogy az első, 12 évvel ezelőtti, tehát There Is a Hell… turnés BMTH-koncertem és a mostani 16 számos program között egészen konkrétan 0 dal átfedés volt. Ezúttal még mutatóba se fért bele semmi Chelsea’ vagy Diamonds’, mint tavaly a Volton: itt már a “régi zúzdák” részhalmazt is csak a tíz éve új korszakot nyitó Sempiternal dalai tették ki (The House of Wolves, Shadow Moses). Ez főleg azért érdekes, mert míg az Oliék kölyökkorát (illetve manapság a zenéjüket is) nagyban meghatározó nu metal-bandáknak hosszú távon az lett a sorsa, hogy gyakorlatilag mindannyiuknak az első pár lemezük dalait kell körbe-körbe játszaniuk az örökkévalóságig, addig a BMTH jelenleg ott tart, hogy az első három albumát simán lehúzza a budin, és senki nem szól egy rossz szót se. Mégpedig azért nem, mert a sheffieldiek zenéje nagyon okosan továbbfejlesztve minden egyes albummal épp csak annyival lett slágeresebb – oké, mondjuk ki: poposabb -, amennyi a meglévő rajongótábor nagy részének még pont lemegy a torkán, és közben bevonz egy rakás új, fiatalabb arcot is. Tényleg nem véletlen, hogy gyakorlatilag 10+ éve a teljes metalcore-színtér folyamatosan az általuk kitaposott ösvényeken halad előre. És az is látszik, hogy a dolog bejött, az emberek meg nagykanállal zabálják és követelik a repetát – egyre nagyobb helyeken.
Csúcspontokat kiemelni a műsorból nem nagyon van értelme, mivel egyenletesen örömünnep volt végig, de azért így is akadt egy, még a többihez képest is lepadlózós pillanat. Mégpedig az, amikor a műsor kétharmadánál újra megjelent Courtney a Spiritboxból, és Amy Lee szerepét magára öltve belekezdett a Survival Horror kilométeres című záró balladájába (One Day…), ami meg rövid úton átváltott a Nihilist Bluesba. Na, hát ezt tényleg nem láttam jönni, ellenben parádés volt a trance metalos hangszerelésével meg a lézerfényeivel, mondhatni tisztára rave-ületbe rakott… Koncert legzsenibb pillanata, na. Persze összességében így is az utolsó pár szám ment a legnagyobbat, kiderült például, hogy a Kingslayerre pont olyan jól lehet töptöptöpözni, mint bármelyik Electric Callboyra. A Drown nyilván óriási együtténekléseket hozott, ahogy a ráadásban a Throne és a Can You Feel My Heart is – kollektív önkívület, még több lézerezés, guggolós-felugrós játék, egymás vállán sírás, az első sorokkal pacsizó Oli, konfettieső, a videózó tiniknél 5 centiről a telefonba ordítás, meg minden, ami a csövön kifért.
A Bring Me the Horizon egy olyan nagyszabású, minden ízében tökélyre fejlesztett show-t hozott Budapestre, ami aligha okozhatott csalódást bárkinek, legyen akár újvonalas rajongó, akár régebbi követő, akár laikus érdeklődő. (Leszámítva persze azokat az arcokat, akik kizárólag a korai lemezekhez ragaszkodnak foggal-körömmel, de azok valószínűleg mostanra rég nem is járnak BMTH-ra.) Sőt, simán el tudom képzelni, hogy fiatalabb arcok hosszú évek múlva ezt az estét fogják majd olyan meghatározó élményként vagy akár életük koncertjeként emlegetni, mint én azt, amikor 15 éve először láttam a Killswitch Engage-et vagy az In Flamest. Tényleg konkrétan annyira tökéletes volt az egész, hogy az aznap délelőtt a Ticketswapon nevetséges áron bemákolt jegyemet azóta még én, a finnyás sznob is csak úgy emlegetem:
életem legjobban elköltött 4076 forintja.
Bónusz: valaki fel is töltötte YouTube-ra az egészet, íme:
Fotók: BMTH facebook
