Winds of Plague – Against the World

Még az elején megjegyezném, hogy a kritika egy olyan ember klaviatúrájából pattant ki, aki anno a Decimate the Weaket képes volt határtalan lelkesedéssel hallgatni, és még mindig szép emlékek kapcsolnak hozzá: továbbra sem érezném cikinek, hogy szeretem. Viszont 2009-től a zenekar elindult egy lejtőn, ami igaz nem volt túl meredek, de így is erősen érződött a The Great Stone Waron, hogy veszítettek abból a minimális kreativitásukból, amivel még az elődnél rendelkeztek, és amivel képesek voltak megfogni. Nagyobb hangsúlyt kaptak a bunkóbb témák, és ezt csak tovább erősíti Jamey Jasta (Hatebreed) illetve Martin Stewart (Terror) vendégszereplése. Közben a zenekar egyik fele is folyamatosan cserélődött, viszont a két gitáros, illetve a frontember, Johnny Plague igyekeztek egy stabil magot képezni.

Időközben 2011 lett, és kaptunk egy új albumot, ami egyenes ágú folytatása az előző dalcsokornak, így egy kicsit tovább is gördülünk a korábban említett lejtőn. Aki esetleg nem hallotta volna a régebbi dolgaikat, annak annyit el kell mondani, hogy ők bizony nem egy First Blood / Terror / Hatebreed / Walls of Jericho-tribute bandának indultak, ahol még szintivel is számolni kellett. Tény, hogy nem újdonság ez a zenéjükben, mert tényleg, már a Decimate the Weaken is hallhattunk ilyen próbálkozásokat, de azok az akkori összképet csak színesítették, és az amúgy nem túl izgalmas zenét csak feldobták. Mindig is érdekes deathcore zenekarnak tartottam őket, mert külsőségekben sokszor tűntek inkább egy hardcore bandának, és zenéjükben is igyekeztek egyensúlyozni a két véglet között, megtartva zenei hatásaik eredendő alapjait. Úgy látszik, belefáradtak ebbe az ügyeskedésbe, és könnyebbnek érezték, ha szívből zenélnek, nekik pedig ezt diktálja a pulzusuk. Viszont ez így már tényleg mondható legaljának, mivel egy olyan stílushoz ragaszkodnak, ami már tényleg pálcikává rágott csontként hever a keményzenei színtéren.

Láthatjátok, nem voltam túl lelkes az albummal kapcsolatban, és nem is nagyon akartam meghallgatni, vagy egyáltalán írni róla, de nekiestem. Az első dolog, ami megragadta a füleim, az a kifogástalan és bika hangzás, ami talán most jellemez először legerősebben egy Winds of Plague albumot. Ezek után pedig kapunk közel negyven percben egy szinte szétválaszthatatlan masszát, amiből számokat szinte képtelenség megkülönböztetni, mert olybá tűnik, hogy bizonyos témák egyfolytában visszaköszönnek, és ha valami érdekes is próbálna meg kibontakozni, azt rögtön félbetöri valami jellegtelen, unalmas, lebutított hardcore-téma, vagy egy ormótlan és semmitmondó breakdown. Ami viszont még feltűnt, hogy nagy erőt próbáltak fektetni a slágergyártásba, és ezt javarészt a billentyűk epikus fokozásával próbálják hangsúlyozni. De ugye slágert úgy lehet leginkább gyártani, ha az szinte elsőre megül az ember fülében, itt pedig ennek szinte semmi esélye sincs, mivel ahogy már mondtam, kivehetetlen, hogy egyáltalán melyik számnál tartunk a tracklisten. Természetesen itt is kapunk vendégeket, újra felbukkan Jamey Jasta, plusz szinte a teljes Terror, Drew York a Stray From The Path torka és Mattie Montgomery a For Today énekese. Valamint egy igencsak érdekes vendéget is hallhatunk az albumon, aki a The Warrior Code képében egy egész számot is kapott magának. Az illető pedig nem más, mint egy pankrátor legenda, aki egész egyszerűen a The Ultimate Warrior nevet viseli. Mindezek ellenére amennyire tiltakoztam ellene, annyira meglepett, hogy első hallgatás során mennyire bejött ez az album. Igaz hozzá kell tenni, hogy az elmúlt öt évben szinte semmi akár Deez Nuts-értelemben vett, akár valóban keménykötésű hardcore zenét nem hallgattam, szóval lehet, hogy csak azért jött be, de a hangzáson kívül semmi pozitívumot nem tudtam felhozni, mert tényleg unalmas az egész.

Nem tudom meddig, és hogyan akarják ezt még folytatni, de hamarosan inkább vicczenekarként fognak a köztudatban szerepelni, nem pedig komolyan vehető, hú-de-kemény arcokként. Remélem, erre ők is rájönnek, és azt is remélem, hogy ez így nem túl sok embernek jön be, mert akkor tényleg baj van a mai srácok zenei ízlésével.

3/10