A szakadékból visszamászva művelt csodát a Leprous

Innen szép nyerni – hangzana jelen beszámoló címe, ha nem sütöttem volna el ezt már tavaly, a Deftones Budapest Park-os hangversenyénél, hogy most meg átkozhassan magam emiatt, hiszen Chinóék igazából bőven áldásos körülmények között érkeztek meg hozzánk ahhoz képest, amin a norvég Leprous és turnétársaik keresztülmentek múlt vasárnap.

Ez a koncert ugyanis nemhogy a szakadék széléről, hanem konkrétan a feneketlen mélységből kapaszkodott vissza a realitás talajára.

Történt, hogy előző éjjel, valahol Romániában lerobbant a zenekarok busza, amihez reggel még a közösségi médiában próbáltak szerelőt keríteni, aztán valahogy sikerült új életet lehelniük a járműbe, de még délután is kérdőjeles volt, hogy estig ideérnek-e egyáltalán Budapestre. Végül az egész napos körömrágós izgulás után az utolsó utáni pillanatban befutottak, és rohamtempóban vették be a Barba Negra nagyszínpadát, miközben a gyülekező, fagyoskodó tömeg számára a Blue Stage sátra szolgált melegedő gyanánt (persze meleg így sem volt odabent, sőt). Ezen a ponton egyébként muszáj kihangsúlyozni, hogy óriási pacsi és respekt jár mind a helyszín, mind pedig a Fekete Zaj stábjának, hogy a lehető legrugalmasabb módon kezelték a kilátástalan helyzetet.

Az egész szitu nagy vesztese az első előzenekar, a Kalandra lett, akiknek a koncertjére egyáltalán nem jutott idő, úgyhogy ők jobb híján a rajongókkal vegyülve töltötték az estét. Eközben kiderült, hogy amúgy meglepően sok ember vett jegyet az eseményre kifejezetten miattuk, akik aztán érthető módon panaszkodtak is amiatt, hogy hiába vártak a nagy Kalandra (bocs!). Persze az tény, hogy a norvég folk rock-bandának már tavaly a Wardruna előtti fellépése is szép sikert aratott, de ilyen mértékű érdeklődésre – aztán csalódottságra – talán senki sem számított. Ezek után viszont talán nem túlzás, hogy pótlás gyanánt legközelebb akár egy önálló budapesti koncertjük is megállna a lábán.

Egészen negyed 10-ig kellett várni, hogy a Monuments végre elkezdje az este érdemi részét, és hát kár lenne tagadni, hogy a brit prog/djent színtér egyik ékköve szintén jócskán megitta a levét a sok késésnek. Amellett, hogy rövidített műsoridőt kaptak, se a fények, se a hangzás terén nem volt fullos a programjuk. Pedig a banda jelenlegi négyes felállásában mindenki hatalmas ász, de azért érezhetően hiányzik John Browne játéka mellől az a kettes gitár, amit Olly Steele kilépése után senki más nem akasztott a nyakába. (Pláne úgy, hogy még arra az egy gitárra is jöhetett volna jóval több kakaó.) Viszont ezzel együtt is bőven élvezhető volt a műsor, kisebb részben azért, mert Mike Malyan még mindig óriási tanár dobos, akinek a játékára nem tudsz nem vigyorogva bólogatni. Nagyobbrészt meg azért, mert

Andy Cizek egyszerűen a generációja egyik legtehetségesebb vokalistája, aki egymaga bearanyozta az egész műsort.

Azon túl, hogy állati fogós dallamokat ír – és az elődei témáit is tök jól hozza le -, egészen elképesztő, hogy milyeneket hajlít, süvölt, dörmög, vagy amihez éppen kedve van. De mindezt tényleg úgy, hogy nagyjából számonként kétszer kellett a fejemhez kellett kapnom, hogy „úristen, hát mit művel ez a srác?!”. A kurtított programba összesen 6 dal fért csak bele, ebből az első 3 jött a régebbi lemezekről (I, the Creator, Leviathan, Empty Vessels…), az utolsó 3 meg az Andy stúdiós debütálását hozó tavalyi In Stasisról. Nem túl alapos válogatás, és hát bőven is nem ez volt a Monuments eddigi legjobban sikerült hazai koncertje, de a lehetőségekhez képest azért kihozták belőle a legtöbbet, amit csak lehetett.

Szerencsére a zűrzavaros előzmények a Leprous koncertjére már nem hatottak ki, a norvég progbanda pedig egy bő másfél órás, gyakorlatilag minden ízében tökéletes szeánszot vezényelt le. Laikusként, illetve rajongóként nézve egyáltalán nem látszott meg rajtuk, hogy szó szerint sebtében lett összedobálva a cuccuk, sőt eszelősen jól nézett ki a színpadkép azokkal a nagy fényoszlopokkal, meg a legapróbb mozzanatig gondosan megkomponált világítással. Utólag visszanézve teljesen érthető, hogy miért kapott prioritást a vizuál felépítése Kalandráék fellépése helyett. Ráadásul kapásból tök jól is szólalt meg a banda – szóval legyen ez +1 érv arra, hogy ha valami nem hangzik jól a Barba nagyszínpadán, az valószínűleg nem a hely hibája.

A zenekar pontosan 10 órakor vette be a színpadot a legújabb lemezről a szép lassan építkező Have You Ever?-rel, majd rögtön ezután a közönségkedvenc The Price-nál el is dőlt, hogy ez egy hátborzongatóan jó élmény lesz, sőt, hát már itt is az volt. Hogy mi tette azzá? Főleg az, ahogyan a norvégok az egyedi atmoszférájú, de alapvetően “hagyományosnak” nevezhető prog metaltól (amit például a Vola vagy a Haken mesteri szinten űz mostanság) egyre inkább távolodnak el valami fura art rock felé. Az utóbbi években lemezről lemezre

egyre művészkedősebb, amit csinálnak, néha már a giccs határán egyensúlyozva, de még pont soha át nem esve abba.

Különösen igaz ez Einar Solberg roppant nagyívű és drámai tenor dallamaira, nála teátrálisabb énekest hirtelen nem is nagyon tudnék mondani a prog színtéren. Emellett pedig felettébb ízlésesen, igényesen és izgalmasan vannak megírva és meghangszerelve a dalok, a törékenyebb hangvételűek és az újabban egyre ritkuló metalos döngölések egyaránt. Tök érdekes például, hogy hogy a színpad különböző pontjain három szintetizátor is el van szórva, és ezekből legalább az egyiknél szinte mindig áll a 6 tag közül valaki, hogy egy kicsit épp a billentyűket bűvölje a saját hangszere helyett. De ugyanez fordítva is megy, tehát volt olyan pillanat, amikor hevesen kapkodtam a fejem, hogy most vajon ki és hol nyomkodja az aláfestő szőnyeget, mire leesett, hogy senki, mert a csellista húzza teljesen élőben.

A szintizgetésből egyedül Baard Kolstad maradt ki, cserébe ő meg gyakorlatilag végigdobszólózta az egész koncertet: még a visszafogottabb daloknál is folyamatosan kavar és matekozik, a metalos témáknak meg olyan kíméletlenül esik neki, hogy ha a kínai cin a gyereke lenne, a koncert felénél már szirénázva vonult volna ki a gyámhatóság. Na meg az is kimeríteti a zsenialitás fogalmát, ahogy Robin Ognedal szólógitáros több dalnak is direkt csak a legvégén dob be egy-egy olyan motívumot, amik egészen katartikussá teszik a befejezéseket. Erre a legjobb példa az Ukrajna lakosságának dedikált, kék-sárga fények alatt előadott Castaway Angels, ami totál libabőr volt, de valami hasonló történik az Out of Here végén is.

A számlista amúgy az utolsó 4 album keverékéből épült fel, magától értetődően a legfrissebb Pitfalls és Aphelion anyagokra fektetve a legnagyobb hangsúlyt. A legérdekesebb mozzanat meg az volt, mikor Einar a közönségre hagyta, hogy válasszunk egyet az általa megnevezett 4 dal közül, méghozzá kézfeltétellel, nem kiabálással, mert:

Már megfigyeltük, hogy minél régebbi egy szám, annál hangosabban kiabálnak, de nincs annyival több kéz a magasban.

Itt amúgy be is jött a papírforma, és a legrégebbi opció, a 2015-ös The Flood nyert, hajszálnyival megelőzve a Stuckot, én meg bánkódhattam, mivel utóbbi számomra simán a valaha írt egyik legjobb Leprous-dal, de hát ilyen ez a demokrácia. Sebaj, bőven kárpótolt nem sokkal később a Below, ami újabb óriási “úristen, mi történik itt”-pillanat volt, ahogy onnantól a maradék két hátralévő dal is. A legújabb albumot bevégző Nighttime Disguise végső elborulása tökéletes finálé lett volna, de a késés miatt a levonulás és ráadásozás helyett inkább rögtön ráhúzták még a nagy fan favorite The Sky Is Redet is. Ez az a záró eposz a Pitfallsról, ami a 11 perces hossza ellenére engem lemezen annyira sosem vitt meg, de ez a zseniális stage show teljesen új szintre emelte, főleg a szám végén a villogó vörös fényekbe csomagolt, lassan betonozós lezárás volt elementáris erejű.

Talán nem lövök mellé nagyon, ha feltételezem, hogy a Leprous az előzetes kétségek és nehézségek nélkül is 2023 egyik leginkább lenyűgöző koncertjét adta volna, de így meg pláne egy konkrét csoda volt, ami itt megtörtént – szervezési, technikai és művészeti szempontból egyaránt. Ennél jobb már csak akkor lehetett volna az élmény, ha a koncert után fel is lehet férni a belváros felé tartó éjszakai buszra, de ne legyünk telhetetlenek…