A Bury Tomorrow szintet ugrott, az August Burns Red úthengerként rombolt

Mielőtt 2020 elején a covid térdre kényszerítette az koncertipart, az August Burns Red meglehetősen stabil törzsvendég volt Budapesten, de olyannyira, hogy egész nuskullos pályafutásom alatt valószínűleg róluk írtam a legtöbb koncertbeszámolót. Aztán beütött a világégés, és a metalcore-banda soron következő, eredetileg kétnaposra tervezett budapesti látogatása az elmúlt 3 év talán leginkább hányatott sorsú rendezvényévé vált, amit kétszer halasztottak el egy egész évvel későbbre és kétszer költöztettek új helyszínre (a régi Dürerből az újba, majd onnan az Akváriumba), illetve kétnaposról végül mégiscsak egy estésre zsugorodott, meg persze a lineup is számtalanszor módosult. Így az eleinte még supportnak szánt Bury Tomorrow utóbb elő lett léptetve co-headliner státuszba, a felvezető szerepet pedig – mindössze egy héttel a turné kezdete előtt – a Novelists FR zsebelte be.

Francia feleink amolyan gitárhősködős dallamos metalcore-ban utaznak, ami lemezen tökre működik, élőben viszont nem voltak túl meggyőzőek a srácok – bár az is igaz, hogy a beléptetés körüli zűrök miatt csak az utolsó pár számukba tudtam belenézni, de azt azért megkockáztatom, hogy ha egy ilyen félórás opener szettnek a legvége sem működik, akkor valószínűleg nem menet közben romlott el. Amit láttam és hallottam, az nem nézett ki túl jól – a hatalmas világító Novelists feliraton kívül szinte teljes sötétség a színpadon, alig lehetett látni valamit a srácokból -, meg nem is szólt túl jól, ráadásul egy csomó téma gépről ment, hangszerek és vokálok terén egyaránt, amit egy adott mérték fölött már kicsit csalásnak érzek. Innentől meg hiába van egy húzósan játszó dobosod, egy ász szólógitárosod, meg egy jó hangú, frontembernek is rátermett énekesed, ha az egész mégsem áll össze egy kerek egész produkcióvá. Kicsit olyan volt, mint egy pizza, amiről nem a szalámit spórolták le, hanem magát a pizzakrémet, ami meg kéne hogy ágyazzon a feltétnek. Sebaj, az amúgy jól összerakott dalok miatt azért legközelebb simán adok nekik még egy esélyt.

A Bury Tomorrow számára minden létező szempontból egy komoly szintlépés ez a turné: nemcsak azért, mert két év alatt annyit nőtt az angolok ázsiója, hogy a felszopó slot helyett az ABR-rel azonos hosszúságú műsoridőt kaptak (sőt, az angol és német állomásokon már konkrétan ők zárhatták az estéket!), de maga az élő produkciójuk is sokkal pengébb lett. Most negyedszer láttam őket, és ebből toronymagasan most voltak a legjobbak, pedig nagyon szkeptikusan álltam hozzájuk, de nem tudok belekötni a teljesítményükbe.

Zeneileg nyilván továbbra is ugyanazt az ikeás metalcore-t játsszák, mint eddig, sok dzsüdzsüvel és ordibálással meg nagyívű refrénekkel – illetve annyi különbséggel, hogy az idei évtől már a szintik is élőben mennek az új billentyűs-énekes, Tom Prendergast jóvoltából, ami kapásból komplettebbé és látványosabbá teszi a színpadképet (pár dalban még dobokat is püfölt a srác!). Meg aztán ott van a másik énekes, a “hivatalos” frontember, Dan Winter-Bates, aki fáradhatatlanul pattogta, ordibálta és szövegelte végig a műsort, és igazából

amit ez a két srác összevokálozott, az már helyből el is vitte volna a hátán a bulit.

Tom tök jó hangszínen hozza az énekeket, Dan meg a screameken felül sokszor még olyan goromba hangokat is kipréselt magából, hogy azokkal simán elmehetne akár valami deathcore-bandába is. Na meg frontemberként is nagyon elemében volt, jár az ötös kommunikációból: van humora, fel tud pezsdíteni, de közben alázatos is, azzal meg végképp megnyert mindenkit a sold out tömegből, amikor kihangsúlyozta, hogy a Bury Tomorrow koncertje egy olyan “befogadó tér”, ahol senkinek nem kell kirekesztéstől és ítélkezéstől tartania. Kár, hogy a legjobb poénja eléggé besült: bedobta a kérdést, hogy a márciusban megjelenő új album, a The Seventh Sun megvan-e már valakinek, erre – a kérdést nyilván nem értve – többen fel is tették a kezüket, mire Dan rávágta, hogy akkor majd légyszi’ küldjétek már át a zenekarnak is. És mikor itt várnád a nagy röhögést, hát az meg elmaradt. Pedig azt hittem, a BT közönségének nagy részét kitevő mai huszonéves korosztály azért ennél már sokkal jobban keni az angolt…

Az említett lemezről amúgy a már közzétett Abandon Us mellett egy eddig kiadatlan számot is bedobtak (ilyet is egyre ritkábban csinálnak zenekarok manapság), meg persze lement az összes alapdal a Black Flame-től az Earthboundon át az idei Death + Life szinglipárosig. Ráadásul az egész szett bomba jól is szólt, és még pár egész pofás riffre is felfigyeltem, amik a lemezekbe való belehallgatás során tökre elmentek mellettem. Szép munka, Bury Tomorrow, mostantól ha valaki fikáz titeket, magam fogok a védelmetekre kelni, mert ez egy tök szórakoztató, életteli és kimondom: hibátlan buli volt.

Végül jött az August Burns Red, és úthenger módjára trancsírozott szét mindent és mindenkit. Persze a legelején, mikor konkrétan volt pofájuk a Chop Suey-val elkezdeni a bulit, mármint nemcsak úgy intrónak bejátszva, hanem az első refréntől rendesen élőben előadva, akkor még akár úgy is tűnhetett, hogy ez egy ugyanolyan jó kedélyű, felszabadult buli lesz, amilyen a Bury’ volt. De nem. A System of a Down überslágere után mondhatni átváltottak robotpilótára, és onnantól kérdés nélkül aprítottak végig, ráadásul rögtön direkt a lehető legbunkóbb dalokkal kezdve. Azért egy Vengeance + Bloodletter páros tényleg a tahóság felsőfoka az ABR katalógusában, na.

Innentől aztán egyre gyorsabb sebességekre kapcsolva hasított tovább a műsor, csak pillanatnyi szünetekkel, minimális konferálásokkal. Ezt értsd úgy, hogy Jake Luhrs annyira spórolt a szavakkal, még a wall of death-et is teljesen némán, egyetlen lassan széthúzó kézmozdulattal csináltatta meg, ami egyszerre volt végtelenül elegáns és rohadtul badass is, nálam örökre ki is maxolta ezzel a faszagyerekség-mérőt. Na persze a többiek is odatették magukat, külön imádtam figyelni például, hogy JB, Brent és Dustin egy-két számonként körbe-körbe passzolgatták egymásnak a basszgityót, mint tinik valami rossz ízű petpalackos vodkanarancsot – szóval mostanra gyakorlatilag ott tartunk, hogy mindhárman egyszerre szóló-, ritmus- és basszusgitárosok is, és hirtelen nem is tudnék még egy olyan bandát mondani, akiknél ez így megy. Persze az első számú gitárhős akkor is mindenképp a tangapapucsos JB Brubaker, aki jóformán egész végig valami virgát vagy hősies dallamot szórt a hangszeréből (már amikor épp nem a többiek szólózgattak helyette, ugyebár). A húros srácokhoz képest Matt Greiner ezúttal kicsit a háttérbe bújtatva kalapálta az alapokat, még dobszólót se kapott, de szokás szerint betonbiztosan hozta, amit kell.

A számlista amúgy nagyjából kétpólusúan lett összeállítva, a 60 perces program bő felét a 2015 utáni számok tették ki, a maradékot meg a Messengers és Constellations érás klasszikusok, és nyilván most is ez utóbbiak tüzelték fel a legjobban a népet. A Back Burner például sokadjára is felér egy állkapcson rúgással, egyszerűen akkora energiabomba, hogy nem lehet túljátszani, ahogy a Composure-t vagy a White Washedot se. Az újabbak közül meg most is talán a lassabb, epikusabb hangvételű Ghosts volt a csúcs, de mondjuk a Defender is eléggé megborított mindenkit azzal a vértürhő döngölős breakdownnal. “Who will deliver the sentence!?”

Szóval amíg a két headliner közül a Bury Tomorrow interaktív és barátságos volt, addig az August Burns Red inkább intenzív és erőszakos, és tulajdonképpen ez a kontraszt pont jól állt az estének, mivel így nem ugyanazon a pályán kellett érvényesülnie és egymást lenyomnia a két bandának. A közönségnél úgyis mindketten nyerők voltak, és bár én személy szerint abszolút ABR-pártiként érkeztem és őket is éltem jobban, de simán el tudom képzelni, hogy fordított sorrend esetén a BT is ugyanilyen hatásosan tudta volna zárni az estét. Szóval egyezzünk ki egy sportszerű döntetlenben, és vélhetőleg jövőre úgyis újra tali mindenkivel.