Akkor érzem magam magányosnak, amikor a barátaim velem vannak – Birds in Row: Gris Klein

Idén tíz éve annak, hogy a francia Birds in Row ténylegesen berobbant a köztudatba. 2012-ben a You, Me & the Violence bármi izzadságszagú erőlködés nélkül döntötte le az undergroundot a lábairól, a mi év végi listánkon is előkelő helyet zsebelt be, megelőzve olyan zenekarok újdonságait, mint a Converge, a Between the Buried and Me vagy épp a Neurosis, szóval nagyjából érezhető a kraft a cuccban. Az elmúlt egy évtizedben a srácok kiadtak még egy, a debüt kaotikus, crustos, sötét hardcore-jához képest szemernyit dallamosabb EP-t, egy splitet, és a második nagylemezüket, ami már egy konzisztensebb poszt-hardcore sounddal bírt – természetesen megtartva elődjei szívszaggató vehemenciáját. Ez idő tájt a trió továbbra se bukott fel a föld alól, mindig is megtartotta a két lépés távolságot maga és a világ közt, olyannyira, hogy eleinte se arcot, se nevet sem tudtunk társítani hozzájuk. Ez mostanra megszűnni látszik, a srácok lassacskán levetkőzik gátlásaikat, mint erdei állat, amikor összeakad a tekintetünk a vadonban. A minden szempontból felnőtt, érett és egészen zseniális harmadik nagylemez, a Gris Klein is ezen kérdéskörből merít:

mi az összetartó erő egy megosztott és széthúzó világban?

Semmi kétségem sincs afelől, hogy a banda szekerét anno a Converge-főnök, Jacob Bannon, valamint az ő saját Deathwish kiadója tolta meg. Az viszont egész biztos, hogy a szekér elé lovakat már a Red Creek Records pakolt, ami meg a Cult of Luna-vezér Johannes Perssonhoz köthető (akikkel egyébként nemrég nálunk is adtak egy helyenként majdnem tragédiába forduló bulit a franciák). Tehát amit ezzel mondani akarok, az az, hogy a Birds in Row mindig is tudta, hogy kihez kell – csúnya szóval élve – simulni, és hogyan kell a legjobbaktól begyűjteni a támogatásokat/tanácsokat. Ezért is lehet az, hogy bár mindegyik kiadványuk eltérő hangzású, szinte azonnal tudni lehet, hogy ők azok, mert egy precíz, kimért, és szart a kezei közül kiengedni nem hajlandó zenekarról beszélünk. A Gris Klein pedig ezen tulajdonságoknak (és még többnek is) hordozója. A Birds’ mindig is az “intelligensebb” zenekarokhoz tartozott, az új lemez meg, ha ez egyáltalán lehetséges, még kijjebb tolja a határokat: mind dalszerkezet, mind eszköztár, és mind a szövegek terén. Már nem csak az egyén problémáival foglalkozik és próbál megoldást találni azokra, hanem egy egész generáció legsötétebb éráját piszkálja meg felhevített tűvel, ahol a mentális betegségek, a kirekesztettség és az általános elhidegülés nemcsak riogató szélsőségek, hanem a mindennapjaink általános részei.

A kezdő Water Wings első hangjai mintha a végítélet órájának utolsó kattogásait elevenítenék meg, a punkos sodrásra és a szélsebesen technikás dobolásra ráúsznak Bart Hirigoyen énekes-gitáros féltiszta kiáltásai, és már tudjuk, hogy oké, helyben vagyunk, innen már nem igazán lehet elcseszni. Pedig még csak az első dalnál járunk. Szerencsére az egységesen magas színvonal továbbra is kitart, a Daltonians egy jó nagy nosztalgiabomba az első lemez szerelmeseinek, a Confettis pedig úgy játszik az érzéseinkkel, mint unatkozó háztartásbeli a Candy Crush Sagával. Valószínűleg az album ékköveinek a korábban már megszellőztetett Noah / Cathedrals / Nympheas hármas számít. Itt már megjelennek sejtelmesen építkező témák, spoken word monológok, katarzisközeli állapotok, amik buborékot képeznek a fogaink közt utat törő nyálhabban, és olyan emocionális hullámvasutak, amelyeken elromlott a fék, vagy soha nem is volt.

Ezekhez hozzácsapjuk a szinte biztosan az előző lemezről lemaradt, lágy melódiákba torkolló Grisaille-t, vagy a kiadvány non plus ultra balladáját, a Trompe l’oeil-t, ami hiába indít úgy, mint egy garázsban próbáló indie-banda a 2010-es évek környékén, szinte a semmiből vált át egy zabolátlan káoszba, ahol a gerjedő gitár és a lüktető dobok üldöznek be a saját démonjaink karjaiba, ahonnan csak úgy lelhetünk kiutat, ha megragadjuk az utánunk nyúló kezet. Ezt próbálja a Gris Klein a tudtunkra adni: hogy

nincs olyan akadály, amit ne lehetne a szeretteink támogatásával legyűrni.

A Birds in Row harmadik nagylemeze a legérettebb és legstabilabb állapotában prezentálja a három tehetséges zenész munkásságát. Nem tagadja a világ jelenlegi állapotát, nem szolgál megoldással az összes létező problémára, viszont megpróbál egy egyszerű mentőövet nyújtani abba a kulimászba, amibe leginkább magunk juttattuk magunkat. A Gris Klein 11 dala szinte tökéletesen illeszkedik a banda diszkográfiájába, könnyedén helyet találva abban, ha pedig valaki eddig nem ismerte volna őket (hogymicsi?!), annak is simán esszenciális BiR-élményben lehet része ezeket hallgatva. A lemezt a káosz szülte, a kérdések kovácsolták egésszé, és a fájdalmaink teszik halhatatlanná. 9/10