Lélekemelés és agyradír – Vola-koncertbeszámoló

Nem akarok elkiabálni semmit, de eléggé úgy tűnik, hogy a 2020-as években a Vola lesz a progresszív metal egyik nagy befutója. Habár a dán banda már több mint másfél évtizede működik, de csak a 2010-es évek végére pörögtek be igazán, ekkor kezdtek rendszeresen nagylemezeket kiadni, na meg a követőtáboruk is ekkor indult exponenciális növekedésnek. Innen pedig elérték azt a szintet is, hogy már ne csak bejáratottabb nevek vendégeként, hanem önállóan is meg tudjanak oldani egy komolyabb EU-turnét – a világ többi részén, kiváltképp az amerikai piacon egyelőre még nem sikerült megvetniük a lábukat, de a tengerentúlra eleve sokkal (és egyre) nehezebben szivárognak át az öreg kontinens underground bandái. A felívelő trend mindenesetre kétségtelen, és szeptember közepén a Vola az első hazai headliner jelenését is kipipálta az A38 Hajón, amiből egy egészen lenyűgöző, minden pillanatában tökéletes buli lett, de tényleg az a fajta, amire évek múltán is fátyolos szemekkel fogok visszagondolni.

Persze előttük még volt két vendégzenekar is, az első a nevadai Four Stroke Baron, akik valami fura prog metal/new wave hibridet játszanak. Ez lemezen körülbelül olyan, mintha valaki ironikusan Tears for Fearst énekelne az utolsó Gojira-lemezre, élőben viszont kap némi nu metalos beütést is. Ezt úgy értem, Kirk Witt énekes-gitáros néha kevésbé hangzik Rick Astley-nek és sokkal inkább Fred Durstnek, akinél beragadt a “yeah, c’mon!” bekiabálások flegmázós hangszíne. Mindezt úgy, hogy bár az Adidas susogós melegítő is megvan, de a csemegebajusz meg a nyakába vett fux miatt floridai deszkás helyett a frontember inkább úgy néz ki, mint valami kispályás balkáni maffiózó. Szürreális, na. Az összesített színpadkép ennek ellenére is kicsit szegényes maradt, mivel Witt nem nagyon tudott elmozdulni a mikrofon mellől, Matt Vallarino dobos is a bal sarokba száműzve verte az alapokat (amúgy elég franyákul), így aztán Keegan Ferrari basszerre maradt a showmankedés, aki mozgott is föl-alá, ahogy kell, cserébe a játékából nem lehetett hallani semmit. Szóval érdekességnek elment a Four Stroke Baron szettje, és a zenei világuk tényleg egészen egyedi, de ez a performansz kicsit összeszedetlen volt.

Nem úgy az ausztrál Voyageré, akik már elég régi motorosok a prog metal szakmában, de náluk is csak az utóbbi pár évben kezdett el ténylegesen beindulni a szekér, amely szekér az ő esetükben sokkal inkább lehetne egy neonsárga Hummer limuzin, aminek a hátsó ülésein diszkógömbös házibuli van. Persze azért nem kell ‘Callboy-féle bohóckodásra gondolni, annál alapvetően sokkal komolyabb zene ez, de azért a Nevermore meg a Meshuggah ihlette riffek meg a zongorás-popos refrének mellé bizony előkerül egy keytar is, amin az amúgy hibátlanul éneklő Danny Estrin vígan lenyom egy csilivili szintiszólót. Sőt, kicsivel ezután még léggitározásra is ragadtatja magát az egyik ledcsővel hadonászva. Emberem!

Azon meg még külön repesett a szívem, hogy eljátszották a legutóbbi lemezről a Brightstar című csodát is, ami egyrészt az összes közül talán a legjobban foglalja össze 4 percben a mai Voyager zenei világát, másrészt meg a leginkább felemelő dal, amit az elmúlt x évben hallottam. Abszolút libabőrös pillanat volt élőben, és merem remélni, hogy nem csak nekem. Hiszen ahhoz képest, hogy a jelenlévők közül valószínűleg elég kevesen ismerték a zenekart, az alig 40 perces műsoruk végére simán maguk mellé állították az egész közönséget, rendesen robbant a bulibomba, és pogó helyett önfeledten csápoltak és táncoltak a népek. Nem mondom, igazán lehetett volna pár számmal hosszabb a szett, de ez így, ebben a terjedelemben is egy imádnivaló, hibátlan alakítás volt.

Szóval igen magasra lett rakva a léc a Vola előtt, de a dánok nemhogy simán megugrották azt, menet közben még maguk is emeltek rajta. Hogy mi a titkuk? Az, hogy amit játszanak, egyszerűen borzasztóan deep. Mármint nemcsak úgy mély, hogy le van hangolva fiszre, hanem érzelmileg, hangulatilag, gondolatiságában is. Igen, a Meshuggah hatású riffek nyilván kiradírozzák az agyad, szinte hipnotizálnak is, ami önmagában elég komoly eredmény (mármint az, ha valaki ennyire pontosan elkapja a Meshu’ riffelés lényegét), viszont ezt rengeteg dallamos téma ellenpontozza, epikus refrének és lebegősebb, törékenyebb, szentimentálisabb pillanatok, énekben és billentyűkön egyaránt, és mindezek nemhogy gyengítik, hanem még fel is erősítik egymást. A kontrasztok ereje a zenében, ugye. És ahogy telik a játékidő, úgy szippant magába egyre jobban az egész.

Ezt tökéletesen szemlélteti, hogy habár a kedvenc számaim nagy részét rögtön a műsor elején kipipálták a srácok, de onnantól még így is csak egyre jobb lett a koncert, és egy percre sem fulladt le a vibe, pedig meglepően sokat is játszottak, összesen 16 tételt. A két újabb albumról lement az összes húzódal (pedig literálisan tele van velük mindkettő), és a 2016-os debütről is befért pár darab mutatóba, sőt még a 2011-es EP-ről is elővettek egy dalt lebontott, kvázi akusztikus verzióban (Enter), ami pont jó pihenőként szolgált a These Black Claws hídrobbantással felérő tördelt pusztítása után. Utóbbi dalban amúgy a Shahmen-féle rapbetét nem meglepő módon felvételről ment, azonkívül viszont jóformán az utolsó prüntyögést és kattogást is élőben szólaltatta meg a csapat, amiért elég nagy respekt jár így a gépről bejátszott intrók korában. És el ne felejtsem megemlíteni, hogy amellett, hogy az egész baromi jól (és hangosan!) szólt, még a minimalista, pusztán egy rakás ledcsőből álló, de annál kifundáltabban adagolt fényezés is fokozta az összhatást.

Talán sejthető, hogy a Vola az alkalmankénti atomsúlyos pillanatok ellenére sem az a kapálózva megőrülős zene, meg hát mivel a négy tag közül hárman hangszerhez (mikrofonállványhoz, szintihez és dobcucchoz) vannak kötve, így igazából esélyük sem volt nagyon beindulni, egyedül Nicolai Mogensen basszer tudott aktívan mozogni a színpadon (már amikor nem vokálozott vagy billentyűzött éppen ő is). A kétméteres, tündehajú énekes-gitáros, Asger Mygind valószínűleg az egyetlen ember a világon, akin nem áll hülyén a zakó-melegítőnadrág kombó, egyébként meg végtelenül szerény és alázatos frontember módjára vezette végig a ceremóniát. És fontos kiemelni, hogy habár az egész este mindhárom dobosa gyönyörű dinamikával alapozott, de Adam Janzi egyszerűen egy más ligában játszik. Egyszerre böszme és fifikás, a nagy djenty groove-okkal kibontja a ház oldalát, de még az amúgy visszafogott témáknak is olyan lüktetéssel tud aláütni, hogy a nagy elérzékenyülések közepette is önkéntelenül bólogatsz és riszálod az egész tested. És a közönséget továbbra is inkább ez jellemezte: még mindig semmi pogó, ehelyett mindenki egy helyben hullámzott együtt a dalok váltásaival, opcionálisan derékból headbangelve.

A vicc az, hogy mikor először láttam a Volát úgy négy éve, a Kadinja és a Monuments közé szendvicsbe rakva, totál hidegen hagytak, valószínűleg azért, mert a másik két banda hiperaktív szeletelésére ráhangolódva a dánok lassabb, megfontoltabb zeneisége túl laposnak tűnt. Most meg nem értem, mi a franc bajom lehetett akkor, hiszen ez a mostani koncert egy abszolút csúcskategóriás, konkrétan god tier produkció volt, aminek azóta is a hatása alatt vagyok. És habár pár hete a Lamb of Godnak már kiosztottam az “év koncertje” díjat, most kénytelen vagyok azt jól visszavonni és odaadni inkább a Volának. Egyetlen negatívum: tényleg elképzelni sem tudom, hogyan lesznek képesek ezt a bulit legközelebb überelni.