2022. június 1.
Tavaly áprilisban nálunk mutatkozott be az egykori The Heartless Aisha– és Just Another-tagokat is magába foglaló Foxriver. Azóta több klipes daluk is megjelent, május elején pedig megérkezett az első nagylemezük Embernek maradni címmel. Az album a zenekar kétéves munkáját öleli fel, fő csapásvonala a modern rock/metal, de akad metalcore-osabb, illetve popdal is rajta, valamint szaxofonszóló(!) is színesíti a zárótételt. A hangzás Siminek (No Silence Studios) köszönhető, a borítót és minden grafikai munkát Pál-Szabó András gitáros készített. Az album elérhető a főbb zeneszolgáltató oldalakon, de fizikai formátumban is megjelenik majd limitált példányszámban. A lemezbemutató koncert június 2-án lesz Budapesten, a Robotban, az Earlybird társaságában.
Az albumról, a dalszövegekről és a zenekar terveiről Paulovics Péter frontembert kérdeztem.
Mesélj magatokról! Az utóbbi idő megterhelő volt a zeneipar számára. Miért vágtatok zenekar-alapításba?
Tényleg nem uralkodtak áldásos körülmények mostanság a zeneiparban, de ez alapvetően a már aktív bandákat érintette szerintem; ilyen szempontból új zenekart alapítani éppen szerencsés volt, hiszen a stúdiózást, klipforgatást nem lassította ez az időszak jelentősen. Másrészről a zenélés az ilyen-olyan módon már egyébként is része volt mindannyiunk életének, többünk próbálkozott már komolyabban is ezzel az egész zenekar-témával; elkerülhetetlen volt, hogy belevágjunk. :)
Sok mesélnivaló ettől eltekintve tényleg nincs rólunk. Budapesti csapat, akik rock-metál zenét csinálnak, olyan irányba csavarva, ami épp tetszik nekik.
Miért nagylemezzel debütáltatok?
Két szempont volt, az egyik az, hogy sok ötlet csücsült a fiókban, és valami módon mind a kedvencünk volt, ezért nem éreztük azt, hogy le kéne faragni egy 6 számos EP-re, inkább egy velős nagylemezt szerettünk volna összehozni. A játékidő ígyis cirka 30 perc lett, szóval szetlisztet még ebből is nehéz összerakni, úgy, hogy ne legyen rövid. :)
Másrészről pedig ezt egy útkeresésnek szántuk, így a folyamatnak volt egy olyan hatása, hogy erőltetnünk kellett a jó ötleteket és nem volt időnk a végtelenségig veszett dalkezdeményeken ülni. Ami nem működött, azt hamar eldobtuk, amit pedig jónak éreztünk, azt hamar véglegesítettük, közben dalról-dalra finomítva, hogy mi is lesz a pontos irány a zenénkben.
Peti, a The Heartless Aishában angolul énekeltél és írtad a dalszövegeket. Milyen mindezt az anyanyelvünkön tenni?
Nehezebb… sokkal. Egyrészt belülről megvan a nyomás, hogy ötletesebb próbál lenni az ember, hiszen mégiscsak az anyanyelvem. Nekem is hamarabb leesik, ha valami megúszós, vagy klisé, míg az angol szövegek esetében az ember önmagával is megengedőbb.
Továbbá a külső nyomás is nagyobb. Ha egy rím kimarad, vagy a prozódia nem stimmel, akkor az rögtön kiböki a hallgató fülét. A mondanivalóra is jobban odafigyelnek az emberek, angolul bármilyen tré dolgot csinálhatsz, mindig bele fog férni az “elmegy” kategóriába, a magyar nyelv esetében ez nagyon nem így van, tényleg jól kell írni. Arról nem is beszélve, hogy így rögtön ki van téve az ember az összehasonlításnak, hiszen akad az underground színtéren pár brutál jó szövegíró, akik mindig mérce lesznek… egyébként ez így van jól, hozzájuk kellene majd idővel felnőni.
Honnan jöttek a szövegek témái?
Nekem a szövegeim kicsit “emo” stílusúak, abban a tekintetben, hogy mindig személyes, velem történő eseményekről szólnak. A nagyobb lélegzetvételű témákat, például társadalmi folyamatokat – amikkel mondjuk egy hardcore- vagy punkzenekar foglalkozik – nehezen tudom megfogni egy dal keretein belül, ezért nem is nagyon próbálkozom vele; nem lenne őszinte.
A teljesség igénye nélkül azért egy-egy mondatot írok a kedvenceimről. A Levegőt egy barátomnak írtam, akivel szinte együtt nőttünk fel, viszont kissé eltávolodtunk. Az Ördöglakat alatt II. sztorija egész érdekes. Farkas Feri gitáros előállt ezzel a punkos lüktetésű, dühös dallal, viszont nekem abban a pillanatban épp nem volt semmi negatív gondolatom – a zenészembernek pedig – lássuk be – alapból kín, ha nem agonizálhat -, így a refrén egy fricskaként arra utal, hogy kellene már valami gyötrelem az életembe, hogy tudjak miről kiabálni. Erre rá pár hétre már javában zajlott a karantén, amitől pont be lehetett golyózni annyira, hogy meg tudjam írni a két versszakot is. Végül pedig a Minden rendbent említeném még, ami valójában egy kicsit szatíra jellegű, ami azt fejtegeti, hogy azokban a párbeszédekben, ahol egy ismerős megkérdezi a másiktól, hogy “mizu”, a válasz legtöbbször annyi, hogy “minden oké”, de ezekben a szituációkban jellemzően nem kíváncsi a kérdező sem, a válaszadó pedig nem akar terhet okozni azzal, hogy igazat mond. Nyilván ez nem egy munkahelyi beszélgetésre értendő, hanem mondjuk a felszínes barátságokra, vagy a rokonságra, ahol elvárható lenne némi intimitás és őszinteség. Azt gondolom, lehetne jobb hely a világ, ha tényleg érdekelné az embereket a válasz.
Hogy zajlik nálatok a dalszerzés?
Nincs egyetlen folyamat. A leggyakoribb verzió az, hogy Feri hoz egy dalt, ami teljesen vagy nagyjából kész van, mi pedig csak kicsit beledolgozunk. Bandi (Pál-Szabó András gitáros – a szerk.) egy dalt hozott a lemezre, azt viszont kulcsrakészen. Ferinek hagyta, hogy írjon pár díszítő gitárt, én írhattam szöveget és éneket, ettől eltekintve senki nem nyúlhatott hozzá (nem is kellett). Illetve néha én is hozok ötletet, amit egy gagyi, akusztikus gitár + ének verzióban elküldök a srácoknak, hogy hangszereljék meg; a Levegő például így született.
Hogy került szaxofonszóló a záródalba?
Része volt a koncepciónak, hogy középre tegyünk egy kiállást, ami leülteti a zenét a lemez utolsó nagy hajrája előtt. Feri előállt a tisztagitáros témával, illetve az abból felépülő outróval, és ezzel ez a fele meg is volt. Továbbá ezen a ponton már tudatosan írtunk szólókat – ezt egy kifejezett Foxriver-elemnek szántuk, amitől úgy gondoltuk, inkább rock, mint metal lesz a lemez – viszont a gitárszóló nem emelkedett ki eléggé, ezért kerestünk más megoldást.
Nem fogom azt mondani, hogy saját isteni szikra volt, hiszen nyilván inspirálódik minden zenekar. Amikor ezt a dalt írtuk, nekem sokat pörgött a Silverstein – A Beautiful Place to Drown című lemeze, ahol az egyik dalban történik valami ilyesmi, innen jött az ötlet, hogy megnézhetnénk, passzol-e ez a hangszer a dalba. Meghívtuk Falaty Bencét a Synema zenekarból, hogy vegye fel a szólót, így az is elmondható, hogy élőzenés felvételről van szó, nem pedig midiről, ami külön öröm. Az egyik kedvenc pillanatom lett a lemezről!
A Fekete méreg áthangolt változata miért maradt le az albumról?
Ezt a dalt decemberben szerettük volna kitenni és eredetileg sem szántuk a lemez részének, csak egy kis apróságnak. Aztán olyan lassan haladtunk, hogy egy negyedévet csúszott. Így már időben ugyan lett volna értelme, viszont ez egy külön mix, amit otthon készített Feri, és bár nagyon jól szól, mégsem ugyanaz a hangzás, mint a lemez. Viszont élveztük megírni, úgyhogy lehet, majd lesz egy ilyen EP, amire majd többedmagával felkerül. Addig viszont megmarad egy YouTube-os deep cut tartalomnak.
Terveztek fizikai megjelenést? Ha igen, milyet?
Tervezünk, bizony! CD lesz, 150 darab, erősen limitált (ez is ránk fog rohadni, de azért nevezzük csak limitáltnak :D) és ha minden a rendben halad, akkor a lemezbemutató bulin már hozzá lehet majd jutni!
Mik a jövőbeli terveitek?
Kicsit még a lemez körül fognak történni az események, merch és koncertek vannak most terítéken. Elsősorban a június 2-i lemezbemutatóra készülés a közvetlen feladat, utána reméljük, hogy nyáron és ősszel minél több helyre eljutunk. Jó lenne minél többet koncertezni azután, hogy hosszú ideig tényleg csak a négy falról szólt ez a projekt. Közben egyébként már van egy csomó dalötletünk, azokkal is kezdeni fogunk valamit idővel.
Fotó: Balog Tamás (BTP Pictures)
