A kedvenc Hatebreed-lemezed, Dimebag előadásában – Malevolence: Malicious Intent

Mondhatni ambivalensek voltak az érzéseim a Malevolence harmadik lemeze, a Malicious Intent kapcsán. Nyilván elsőre mindenképp meg akartam hallgatni, noha sosem voltam a stíluszsonglőr sheffieldi titánok elvakult rajongója, mégis érdekelt, mire képesek. Első próbára nem vágott hanyatt a dolog, de minél többször indítottam el, úgy lett egyre inkább kecsegtető és mutatta ki jobban a foga fehérjét. Valószínűleg titkon akartam, hogy működjön, csak hát kevésbé szalonképes egy olyan dolog, amit azelőtt már (minimum) féltucatnyi banda kőbe vésett és akár mindmáig használ is. Ennek ellenére a Malevolence úgy tűnik, mindvégig ezért a soundért küzdött, és kicsi rá az esély, hogy visszatáncoljanak a Reign of Suffering érába. Ami a bandának természetesen nem baj, de bárki másnak, aki hallott már életében Pantera-riffet (és van olyan szőrszálhasogató, mint én), talán egy kicsit igen.

A Malicious Intent amúgy teljesen barátságos terjedelemmel bír: tíz dal, nem egész negyven percben. Mindjárt az elején kapunk is egy jó varacskos címadót, csak hogy véletlenül se felejtsük el, kik is a fiúk és honnan jöttek. Vaskos beatdown riffelde 99 másodpercben, húzós kiállásokkal, csordavokálokkal, prímán megalapozva a hangulatot egy kis two-stephez. A Life Sentence is hellyel-közzel ezt a tempót viszi tovább, itt viszont már a gitáros, Konan Hall kiengedi karcos, telt, és mondjuk ki: kibebaszott férfias énekhangját Alex Taylor hácés arcba köpködése mellett. Ez magasan a Malevolence egyik erőssége, még akkor is, ha az All That Remains-es Phil Labonte vagy a Twitching Tongues torka, Colin Young jobban uralják ezt a fajta tónust. Ez mellesleg jól megágyaz a Malevolence által előszeretettel alkalmazott sludge-elemeknek, a New Orleans-i iszap még sosem volt ennyire délutáni tea esszenciájú. Külön kiemelném még az ezután következő On Broken Glasst, ami a lemez egyik legnagyobb refrénjét tartogatja, mielőtt rá is térnék, mi az, ami megszakítja a “Hogyan tolj Hatebreedet Dimebaggel” előadást.

A Higher Place a lemez első igazi meghitt balladája. És nem azzal van a gond, hogy borbélytól frissen szabadult, jókötésű, Champion-szabadidőnadrágos ladek tolják, se nem azzal, hogy ezt a Five Finger Death Punch is meg tudná írni (ha lenne dalszerzői vénája), hanem hogy ezzel ki is maxolták a fiúk az eszköztárukat. Innentől már teljesen ugyanabból áll a repertoár: trappolós beatdown hardcore, újrahasznosított Pantera/Crowbar/Down-riffek, duzzadó nyaki ütőeres kórusok, Randy Blythe rasztáiból szőtt groove-ok, és kész. Valamelyest javítana az összképen, ha a lemeznek nem lenne tompa és lapos a keverése, pedig vannak pillanatok rajta, amik igazán pofán vághatnának, de sajnos elmarad a katarzis. Érdemes megnézni a Malév’ pályatársait, a Kublai Khant (az ő énekesük, Matt vendégeskedik is egyet a lemezen), a legutóbbi Lowest Form of Animal kislemezük úgy szól, hogy az párnahuzatba tömött telefonkönyvekkel veri szét a fejem. A Malicious Intentnek is így kéne dörrennie, az minimum +1 színtérpontot érne. (Ha már Matt, akad még egy Matt a kiadványon, ő nem kisebb forma, mint Heafy a Triviumból, de az ő nevével fémjelzett Salvation sem hozza el a címében beígért megváltást.)

Összességében minden apró bakija ellenére a Malicious Intent egy nagybetűs JÓ lemez. Az biztos, hogy nem ez lesz a 2020-as évek Perseverance-e (vagy Supremacyje, kinek mi ugyebár), de jóval könnyebben fogja a bandát nagy színpadokra juttatni. Ha pedig már a színpadnál tartunk, sikerült belátnom, hogy a Hacktivisthez hasonlóan ez a zenekar is jóval nagyobbat képes szólni élőben, mint lemezen. Ezzel nyilván nem azt mondom, hogy ne csináljanak több albumot, hanem inkább írjanak koncerthimnuszokat, amire egyszerre ugrik, izzad és rázza a fejét a nép. Ja, és ha lehet, ehhez ne az elmúlt 30 év legnagyobb bandáinak levedlett témáit használják fel. 7,5/10