A régisulis black metal modern köntöse – Witchthrone: This Place Is Hell I Call It Home

A mosonmagyaróvári black metalos Witchthrone 2019-ben mutatkozott be a Circle című dallal, majd lassan csepegtetett még két szerzeményt, mielőtt idén tavasszal megjelent a This Place Is Hell I Call It Home című lemezük. Már első körben is felkeltették az érdeklődésemet, mert az előzetesen kiadott tételek alapján nem egy szokványos black metal-brigádot üdvözölhetünk, bár a műfaj sajátos hangulata hiánytalanul jelen van, mégis inkább dallamosabb, kicsit kísérletezős irányba indult el a zenekar. Köztudott, hogy ebben a stílusban innovatív útra lépni nem egy életbiztosítás, köszönhetően az elitista trve fanoknak, akik szerint ha nem Mayhem-demót szívtál magadba az anyatejjel együtt, akkor minek élsz, de egy maroknyi zenekar mégis képes úgy újdonságot hozni a black metalba, hogy az kifejezetten jól sült el. Éppen ezért kíváncsian vártam a Witchthrone nagylemezét, hogy vajon sikerül-e nekik megformálni a saját elképzeléseik szerint ezt a stílust.

A lemez egy szokatlanul hosszú intróval nyit, majd a Failing Conscience fel is húzza a tipikus black metal hangulatot, de inkább a régi iskolás hangzásban érzi otthon magát, és ez igaz a lemez fennmaradó részére is. A rémálomszerű riffek, a karcos ének és a blastbeatek mind kötelező elemek, így ezekben nem is szenved hiányt az anyag, mindezek mellett apró adalékokat is tartogat, mint például az Infernal Portal sci-fi filmbe illő és gyakran visszatérő billentyűs aláfestése, amitől valóban egy idegen bolygón tátongó, pokolba vezető portál előtt állva érezzük magunkat, vagy a Shallow-ban lüktető breakdown, amit a black metal stílusában maradó gitártéma és ének színesít és tesz izgalmassá, teljesen egyedi hangulatot teremtve, hatalmas dobás. Ez a modernizált irány nem érződik erőltetettnek, de pár esetben gyenge lábakon áll, például a Hell Campaign refrénjében hallható felkiáltások nem hozzák azt a kellő plusz fájdalmat, amit előidézni hivatottak, a mély hörgés pedig gyakorlatilag semmit sem tesz hozzá a dalhoz. Ha pedig már negatívumokról van szó, akkor azt is meg kell itt említeni, hogy néhol az egyébként a hangszereléshez és a koncepcióba jól illeszkedő ének egysíkú, emiatt megkopik és erőtlenné válik. Nem arról van szó, hogy olyan változatosan kellene károgni, mint ahogy például egy deathcore-szörnyeteg sikítozik és hörög, de ebben az ágazatban is lehet színesíteni a vokált, ami egyébként itt-ott meg is valósul, csak éppen nem elég sokszor.

Annál inkább szembetűnő ez a probléma, mert például a Horns akkora fagyos északi roham, hogy a bőrödön érzed a jeges szél karmait, gyakorlatilag minden benne van, amiért szeretni lehet a black metalt: szédületes blastbeatek alatt száguldanak a nyomasztó és epikus riffek, itt a vokál is patent, energikus, lendületes, kellően gonosz hatást kelt. De igazából mindegyik darab hozza az elengedhetetlen légkört, még a Circle is, annak ellenére, hogy ez a legkevésbé blackes dal a lemezen, mégis illik a koncepcióba. A hangzást sikerült a stílushoz megfelelő helyre ültetni, illetve a dalok struktúrája is abszolút megüti a mércét, a hangszerelés otthonosan lavíroz a stíluselemek vizén és emellett a saját megoldások is biztos kézzel vannak beékelve oda, ahova kell. Igazából ez a legnagyobb erőssége a Witchthrone debütlemezének, ami összességében nem lett a műfaj sötét messiása, de úgy hozza a kötelezőt, hogy közben nem érződik sokadik copy kiadványnak.

A This Place Is Hell I Call It Home egy jó lemez lett, aminek vannak gyengeségei, de bemutatkozó anyaghoz képest igazán szép teljesítmény. Bár olykor megcsappan a nyersesség és a lendület, elhomályosul a velejéig romlott gonoszság, mégis meg tud fogni. Az atmoszféra és a hangszerelés kiemelkedő, érezni a zenekarban azt a fantáziát és potenciált, ami miatt megérdemlik a figyelmet, és kíváncsian várjuk, mivel rukkolnak elő legközelebb. 7/10