2022. május 3.
Tehetségkutatók. Mind ismerjük őket, láttunk már legalább egy adást belőlük, vagy csak valaki mutatott egy válogatást valamelyikből a „legröhejesebb” fazonokról. Most nem mennék bele külön, hogy maga a tehetség mennyire elvesztette létjogosultságát ezen műsorokban, és hogy szinte kivétel nélkül mindegyik a puritán, lecsupaszított (szinte már kisstílű) szórakoztatást helyezte mindennel szembe, a kötelező konfliktusokkal, érzelmekkel és az önmagukból hülyét csináló karakterekkel – elég ehhez bármelyik hazai produkciót is megnézni akár. Az ezen műsorokkal szemben meglévő keserű szájízt próbálta orvosolni Ash Avildsen legújabb agyszüleménye, a No Cover.
Avildsen neve nem lehet ismeretlen a metalrajongóknak, ő ugyanis az alapítója a Sumerian Recordsnek, ami olyan zenekarok pályáját indította be vagy egyengeti mindmáig, mint az Asking Alexandria, a Born of Osiris, a Veil of Maya és még sorolhatnánk. Ashnek viszont ez nem volt elég, és pár éve már Hollywoodot is ostromolja a középszerű (zenés) filmjeivel, mint az Andy Biersack (Black Veil Brides) főszerepléseivel készült American Satan (2017) és Paradise City (2021). Most pedig úgy érezte, hogy ilyen renoméval a háta mögött ideje betörnie a szórakoztatóipar egy általa még meg nem erőszakolt válfajába, ennek eredménye a No Cover. Kicsit az az érzésem vele kapcsolatban, hogy ő a zeneipar M. Night Shyamalanja, egy meg nem értett „zseni”, akinek igazából mindegy is, hogy mit beszélnek róla, amíg beszélnek egyáltalán róla.
A No Cover egy teljesen „forradalmi” formula mentén készült el: az itt fellépők saját számaikkal kell hogy ostromolják a zsűrik és a mi hallójáratainkat – erre utal maga a műsor címe is. Húh, na most felkeltettétek az érdeklődésemet (nem). Egyéb „újító” tényező, hogy a streaming-szolgáltatók térnyerése ellenére a show egy meglepően „hagyományos” platformon kapott helyet: a YouTube-on. Ez valahol érthető is, Ash karrierjét is tulajdonképpen a videómegosztó oldal robbantotta be, enélkül valószínűleg nem tartana ott, ahol, így vissza kellett szolgáltatni a megtekintések számát. Természetesen senki nem menne el „csak úgy” lejáratni vagy épp felfuttatni magát bárminemű motiváció nélkül – nos, a nyertes produkció többek közt lemezszerződéssel gazdagodik (kettőt tippelhetsz, melyik kiadónál), felszerelést kap, klipek, fesztiválfellépések, licencszerződés stb., vagyis mindent megkap ahhoz, ami elengedhetetlen a valamirevaló rocksztársághoz. Egyvalamit nem értek. Manapság bárki, de tényleg bárki (egy sima, szaros tojás is) lehet internetes szenzáció, attól a pillanattól számítva, hogy bármilyen tartalmat feltölt a világhálóra. Akkor minek ez a körítés? Mármint nyilván értem, hogy minek, csak így mivel kéne a No Covernek kiemelkednie a középszerű posványból? Bármivel is, azt sajnos nem tudja produkálni. A műsor unalmas, izzadságszagú, gagyi és a jelző, ami a legtöbbször átszaladt a fejemen, miközben az első epizód irtózatosan hosszúnak tűnő negyven percén szenvedtem át magam: lélektelen. Hogy miért bukik meg a dolog, azt három külön kategóriába soroltam (lényegében az összes többi ilyen műsor is ezeken áll vagy bukik), és ezeket fejtem ki a továbbiakban.
Az első a zsűritagok, műsorvezetők és egyéb nagy nevek szedete. Az már az előzetesből is nyilvánvaló volt, hogy itt a büdzsé legnagyobb része arra ment el, hogy minél eklektikusabb szereplőit vonultassák fel a popkultúrának. Olyan ez, mint mikor a telepi hülyegyerek szanaszét optikai tuningolja a kettes Golfját, csak azért, hogy a zöldre váltó lámpánál egy erősebb gázfröccsel operáló kisnyugdíjas rommá alázza a húszéves Skoda Fabiájával. Szóval az ítélő bírák a következők: a látszólag a fő karakternek beállított Alice Cooper, aki azon túl, hogy klasszikus boomerként rácsodálkozik minden produkcióra, tulajdonképpen annyit tesz hozzá a műsorhoz, hogy ő Alice Cooper. Meg bemutatja, hogy hogy festene Steve Carell, ha súlyos meszkalinfüggő lenne. Aztán itt van Lzzy Hale a Halestormból, az ügyeletes „kemény” csaj és hivatásos közhelydurrogtató; Gavin Rossdale, a Bush énekes-gitárosa; Bishop Briggs, aki valószínűleg azért kellett, hogy legyen egy „lányosabb” lány Lzzy mellett, és aki hiába az alternatív pop egyik legnagyobb felfedezettje az elmúlt időből (de tényleg, a The River című száma egészen zseniálisan fülbemászó), itt szinte csak hüledezik és dadog. Egyetlen reményem az utolsó taggal kapcsolatban volt, aki talán legközelebb áll az oldalunk tematikájához: ő Tosin Abasi, az Animals as Leaders virtuóz gitárosa, de sajnos ő is alaposan leszerepelt. Vagyis a tagon látszik, hogy fogalma sincs, mit keres itt (lesznek még ilyenek, mindjárt kitérek rájuk) és már bánja, hogy egyáltalán valaha is aláírt bármit Ashnek. Az egyetlen folyamatos érdemi felszólaló Rossdale, aki legalább kicsit próbál úgy tenni, mintha ez az egész bármi halovány szart is érne.
Aztán a zsűrin kívül kapunk még két műsorvezetőt, Caity Babset, a csinos, tetovált rádiós entitást, akinek legalább tényleg van valami tapasztalata a rábízott feladatot illetően, az ő társa pedig nem más, mint a Sleeping With Sirens énekese, emós tinilányok bálványa, Kellin Quinn. Ez a srác… óh, te jó ég… neki lövése sincs arról, hogy mit, miért, és hogyan került oda, ahol van. Kicsit olyan az a – szerencsére – kevés szereplése, mint amikor a körzeti szavalóversenyen egy tízéves nebuló lámpalázas lesz és elfelejti a soron következő versszakot. Kellin szíve szerint felhívná a Pierce the Veil-es Vic gyereket, hogy jöjjön érte kimenteni, és hozzon egy tiszta gatyát is. Mellettük még ott van egyfajta „kegyelmi bizottság” (itt még maga Avildsen is feltűnik a második részben), akik az első körből tovább nem jutók közül választhatják ki a szerencsést, aki a zsűri ítélete ellenére bandukolhat tovább a versenyben, de ők is elvesznek a jellemtelenség és a kínos poénok emésztőgödrében.
A másik probléma a fellépő zenészekben és zenekarokban eszkalálódik, és itt újra megemlíteném, hogy fogalmam sincs, mi szüksége van bárkinek is erre az egészre egy olyan világban, ahol ha van egy kiállásod és minimális tehetséged valamiben, akkor akár milliókat kereső TikTokker is lehetsz főállásban. Nem kell feltétlen egy ilyen kíntengerben berobbantani a karrieredet. A produkciók a már megszokott felállás szerint zajlanak: a kevésbé érdekesek kapnak fél-egy percnyi szereplést (hacsak nem mindenki egy perc alatti számokat ír, de grindcore-banda nem volt a repertoárban, szóval kötve hiszem), a többiek pedig szinte az egész játékidőt megkapják a vágótól. Ebből már könnyedén ki lehet következtetni, ki is lesz a továbbjutó, szóval oda az maradék rejtélyesség is, amit valami csoda folytán magára tudott aggatni a műsor. A stábtagoknál már csak a fellépők nyilatkozatai semmilyenebbek és érdektelenebbek. Az általános mantráknál többet senki se tud kipréselni magából, senki sem törekszik arra, hogy minimálisan a zsűri, de akár a néző kegyeibe férkőzzön, tisztelet az igen csekély számú kivételeknek. Ha már kivételek, természetesen a több „no name”, független előadó közé kell egy „nagyobb” név is, így az első rész fel nem fedezett felfedezettje egy idős úr, név szerint Tony Kaye, aki többek közt rendezőként és operatőrként is felügyelte a díjnyertes Amerikai história X (1998) elkészültét. Oké, ez mondjuk menő. Ezzel szemben a bácsi olyan hervasztó wishes Johnny Cash produkciót tol egy szem akusztikus gitárral (ami ironikus, hiszen Cash God’s Gonna Cut You Down dalának klipjét is ő készítette), amit – akármennyire is próbálok nem szőrösszívű lenni, de – bármelyik nagyobb város bármelyik random utcazenésze lepipálna. Természetesen a zsűrit megveszi, tiszta sor, így van megírva. Kell ez a „különlegesség” egy fiatalok uralta mezőnybe.
A harmadik baj a No Coverrel, az pedig sajnos a műsor egésze. Bármennyire is próbál egyedi és törtető lenni, az alapötletet leszámítva mindenben elhasal, amiben csak el lehet. Ötlettelen, élettelen, sótlan az egész. Mint ahogy az elején már kitértem rá, ezek a fajta műsorok a „tehetségkutató” címke mögött tulajdonképpen nettó bugyuta szórakoztató fellegvárak az egyszeri nézőknek, akik javarészt a társadalom alsóbb rétegeit képviselik. Nos, itt a szórakoztatásnak egy körömpiszoknyi írmagját sem véltem felfedezni, hiányoznak az érzelmek, a tényleg jó humor, de akár még a konfliktusok is, és most nem feltétlen mikrofonhajigálásra gondolok, van különbség érdemi vita meg prosztóság közt. Az első részben az egyik versenyző azt mondja a kegyelmi bizottság tagjának, aki amúgy Ozzy bőgőse, hogy a zenéjük segített egy rég elveszett párnak újra egymásra találni és szerelembe esni. Vagy valami ilyesmi, őszintén szólva már nem is figyeltem és nem is érdekelt, a srác is olyan fapofával meséli ezt, mintha a háttérben olvasná le egy tábláról. Ez pedig a legnagyobb baj: hogy egyáltalán nem izgat a versenyzők sorsa, az első résznek semmilyen aspektusa nem érte el azt a hatást, hogy minimálisan is érdeklődjek a következő epizód(ok) iránt. Ha kíváncsi vagyok a műsorban látott bandákhoz hasonlókra, maradok a jól bevált módszernél: Bandcamp, Spotify, vagy tulajdonképpen bármi egyéb zenei website, és addig is legalább abba a hitbe ringatom magam, hogy nem ennyire jellegtelen figurákból áll az adott formáció, mint amiket itt láttam.
Neked pedig azt javaslom, ha feltétlen a tehetségkutatók és a rock/metal világ párhuzamára vagy kíváncsi (valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag), akkor ezekkel a kulcsszavakkal nagyon jó kis szösszeneteket lehet találni az ominózus platformon – legalább messzire se kell menni. A No Cover se egy, se negyven percet nem ér az életünkből, ezt pedig a készítőknek is be kellett volna látniuk, de a mazochista hajlamúaknak azért idebiggyesztem az első részt, hogy lássák: nem minden arany, ami fénylik.
