2022. április 28.
Új rovat kap szárnyra itt a NuSkullon, Megborítók néven. Ezzel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a grafikai körítés, vagy nevezzük artworknek, mennyire szerves részét képezi egy kiadványnak, illetve hogy egy jól eltalált, szemet gyönyörködtető darab akár arra is ösztökélheti a bizonytalan hallgatót, hogy nekiugorjon egy ismeretlen anyagnak. Ugyanakkor a világ még mindig kicsit vacak hely, így arra gondoltunk, hogy nem a jó alkotásokat veséznénk ki. Természetesen már ide hallom a bicska nyílását a zsebben, illetve az örökös “csinálj jobbat!” mantrát, de előre leszögezném, hogy nem tét nélküli fikázás a célunk, hanem hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy mennyiben tudja befolyásolni az egyén hozzáállását bizonyos albumokhoz egy lélegzetelállító vagy kevésbé jól sikerült előlap. Jelen esetünkben utóbbiakat pellengérre állítva. Az is lehet, hogy egy csúnyácska mű mögött egy igen értékes lemez és sztori rejtőzik, ezért zenét is mutatunk a delikvensektől.
Tehát még egyszer: nem célunk megbántani senkit, ugyanakkor célunk egy jót szórakozni, ehhez pedig hoztunk is öt albumot az év első hónapjaiból, amelyek külalakja néhol bohókás, minimalista, vagy egész egyszerűen tré.
A borító elkövetője: Oskari Räsänen
Az Iron Griffin egy fiatal kéttagú finn formáció, akik a metalt fantasy köntösbe bújtatják, és hát ezt nem is aprózzák el, van itt minden a doomos heavy metaltól a dungeon synthen keresztül egészen a folkos progresszív elemekig, tényleg minden. Ehhez a fajta zenéhez nyilván elengedhetetlen egy, a témába vágó borító, amit meg is kapunk, hellyel-közzel. Nos, ez a festmény inkább bájos és cuki, mintsem valami, ami azt sugallná, hogy itt bizony helyenként a ‘Sabbathot idéző kardvívós, boszorkányos mötált kapunk női énekkel. A képet a duó férfi tagja, Oskari készítette és hát mentségére szóljon, hogy ő csinál mindent IS: dalírás, az összes hangszer feljátszása, háttérvokál, stúdiómunkák, keverés, úgyhogy tényleg egy szuperhős lett volna, ha még az artworköt is flottul összehozza. Ami amúgy azért érdekes, mert ha az ember átnézi a korábbi kiadványaikat, ott is mindnek ő alkotta meg a képi világát és ha nem is sokban tért el a stílus, de legalább kissé sötétebb volt a hangulatuk, kellően találó a zenéhez. A mostaniról viszont csak azt tudom elképzelni, hogy a törpök élete nem csak játék és mese, Sziamiaú pedig már lesben áll a híd alatt, törppörköltre fenve a fogát.
A borító elkövetője: Sean Mott
A The Last Ten Seconds of Life egy, a tegerentúlon közepesen jól futó deathcore-banda volt. Hogy miért beszélek múlt időben? Mert a januárban kiadott hatodik, azonos című lemezük után egy hónappal a banda tagságának ¾-e lelécelt, magára hagyva az alapító gitárost, Wyatt McLaughlint. Az okokat máig nem tudjuk, és ha Wyatt még kerít is maga mellé egy funkcionáló tagságot, a TLTSOL-nak ebben a formában vége, mint ahogy Keith nélkül sincs Every Time I Die. Ha belehallgatunk a lemezbe, talán körvonalazódik a miértekre a válasz. Az albumot leginkább az összevisszaság jellemzi, nagyon sok slamet és beatdownt akar a deathcore-ral házasítani, meg azért nu metalt és trapet is, ugyanakkor legyen humoros, emós (Vampire (A Blood Ballad)), meg mocskosul acsarkodós panterás is (Glory Be 2 Misery) és így összeesik az egész. Ezt remekül alátámasztja az album borítója, ami leginkább egy Cadillac elején lévő emblémára hajaz, vagy egy Notorious B.I.G.-féle fuxra. Ez utóbbihoz remekül illik a faszagyerekséget szimbolizáló szecskavágó, a boxer, a koporsók és még a fordított kereszt is, na most már biztos minden br00tal kid a gatyájába csurrantott. Szomorú vég egy szebb napokat is látott bandának, de van, amit nem szabad túltolni.
A borító elkövetője: Andrew Thomas-Hwang
Sasami egy Los Angeles-i énekes-dalszövegíró és elsőre talán kissé kilóghat az oldal tematikájából a ’90-es éveket idéző country nótáival. Aztán mégse, amikor a következő dalban meg a ’90-es évek nu metalját eleveníti fel. A Squeeze egy ilyen kettősség mentén játszadozik a hallgatóval, leginkább Poppy “begrunge-ulás” előtti I Disagree-je jutott sokszor eszembe, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi jön legközelebb, mikor vált egy Shania Twain-es búslakodást egy Kornra hajazó riffhalmaz. Ezt az egészet fogja egybe a borítón látható gésafejű, pók- (vagy rák?) lábú kígyó-izé, ami talán a BMTH mostanában előszeretettel használt, kényelmetlen stílusát juttatja eszembe. De akár említhettem volna a freakségre marketinget felhúzó zenész e-girlöket (Mimi Barks, Zheani, Ashnikko stb.) is. A lényeg, hogy előbb hinném, hogy valami ótvar Soundcloud-rapet fogok kapni ilyen artworkkel, mintsem egy amúgy egész érdekes elegyét ezen stílusoknak. Azt pedig csak merem remélni, hogy a jobb felső sarokba nem az van írva, hogy “illatos, omlós csirke”.
A borító elkövetője: Frank Maddocks
Oké, Slash elképesztően nagy sztár, ehhez kétség sem férhet. Mondhatjuk úgy is, hogy ha mostantól nem csinálna semmit, akkor is kalapot emelhetnénk a… kalapja előtt. De az van, hogy csinál, és amíg mellé ilyen borítóval házal, addig azt fogom érezni, hogy a zenéjébe is pont annyi effortot öl, mint ebbe az “alkotásba”. Lehet a minimalizmust ízlésesen is művelni, ez viszont egy látszólag elég lusta szárnypróbálgatás (abba meg aztán pláne ne menjünk bele, hogy az album címe is pusztán annyi, hogy 4, ez megint csak másik sztori). Pedig itt is az történik, mint az Iron Griffinnél, hogy a Miles Kennedyvel közös Slash-lemezek azért elég szép és színes grafikákkal voltak megáldva. Itt viszont kapunk egy szürke alapon fekete/piros betűs unalmas plecsnit. Komolyan meg lennék lepve, ha ez a készítő életéből tíz percnél többet elvett volna. Az meg tényleg csak a cserkó a pofátlanságpiskóta tetején, hogy a Slash neve alatti szalag is a legalapabb clipartok egyike. Kíváncsi lennék, hogy Miles és a “konspirátorok” vajon belementek abba, hogy ott szerepelhessenek, vagy nekik már a kész művet mutatták azzal a címszóval, hogy “Hát ha nem tetszik, ott az ajtó!”?
A borító elkövetője: Hyver
Ezek a franciák középkori tematikájú atmo-blacket tolnak. Ami amúgy teljesen jól működik. Azt is értem, hogy amikor a borítóra került a sor, az alapvető elképzelés az lehetett, hogy nagyjából az azokra az időkre hajazó ábrázolásmódot adják vissza. Nos, ha ránézek az Ordalies artworkjére, leginkább valami bootleg Shrek intró jut eszembe. Meg is lehet tippelni, hogy vajon nekik is jobbak voltak az előző darabjaik? Hát majdnem, az előző 2019-es lemez egy sárkányos festményt kapott, ami szintén nem egy Bondone, de legalább autentikusabb és kilométereket ver erre a középkori jedi-leszámolásra. Nem is tudom mit kéne kiemelni róla, az egyértelműen lángoló kardokat, az integető kezekre emlékeztető fűcsomókat, vagy hogy a látszólag két tök ugyanolyan – csak színben eltérő – lovag egyike fifikásan egy sarkantyúból meríti a mindent lebíró erejét. Meg kell hagyni, a két torony/diadalív(?) viszont egészen pofásra sikeredett. A lényeg, hogy inkább hallgasd a zenét és próbálj nem ránézni a vizuálra, különben úgy jársz, mint én, hogy percekig lemerevedve csak vigyorogsz, mint egy klinikai eset.
Cikk borítóképe: Radó „a szar lemezborítók rovatának igenis legyen szar borítóképe” Richárd
