2022. április 19.
A magyar zenekarok már rég javában koncerteznek itthon, amikor csak tehetik, egy ideje pedig már a nemzetközi színtér is mozgolódik, egymás után érkeznek a turnébejelentések és a halasztott koncertek pótlása, így az Amenra régóta várt visszatérése is. Számomra a De Doorn a tavalyi év legjobb lemeze lett, a belgák pedig különleges helyet kaptak a kedvenc együtteseim listáján, pedig nem vagyok ősrajongó, csak pár éve ismertem meg őket, de szinte azonnal beszippantott a sajátos atmoszféra, amit pedig 2019-ben a Hajón adtak a rajongóknak, arra azóta is élénken emlékszem és részemről nem is fog egyhamar feledésbe merülni. A mostani koncert eredetileg a Dürer Kert falai között került volna megrendezésre, aztán nagy örömömre újfent az A38 hajó lett a helyszín, így április 8-án elindultunk, hogy végre ismét átéljünk egy utánozhatatlan hangulatú estét.
Kezdés előtt fél órával érkezés, merchpult-látogatás, ahol gazdagodtam még egy Amenra pólóval és egy kitűzővel, majd irány a pult, hogy legyen mi felett beszélgetni rég nem látott ismerősökkel. Mire végeztünk minden előzetes körrel, már fel is lépett a színpadra Jo Quail, akivel a történetem elég rövid, párszor ajánlották ismerősök és otthon kellemes volt hallgatni a csellóval és loop pedállal varázsoló hölgyet. Élőben is kétségkívül megalapozta a hangulatot a cselló szomorkás hangja, viszont bennünk ott feszült több élmény, amit szerettünk volna megosztani egymással, így felkapaszkodtunk az orrbárba, és ott vártuk be a headlinert. Azonban a fenti monitoron keresztül figyelemmel kísértem a művésznő előadását és láthatóan elég sokan voltak rá kíváncsiak.
Odafent is kezdett megtelni a hely, majd egy sokadik pultlátogatás után haver szigorúan bejelentette, hogy márpedig most lemegyünk a színpad elé, vita nincs. Még fél óra volt a kezdésig, viszont pont ennek hála egész jó helyünk lett a negyedik sorban, rendezői bal oldalon. Toporogva folytattuk az eszmecserét leginkább az aktuális zenekarról, miközben még a hangolást és beállást is meghallgathattuk, aminek a legemlékezetesebb pillanata az volt, mikor Tim De Gieter a bőgőt megragadva lefogott öt hangot és lerobbantotta a fejünket a helyéről. Hálát adtam annak, hogy ismét a hajón élhetem meg ezt a bulit, mert iszonyat, hogy mennyire jól szólt. Végül aztán lassan megtelt a hely, elsötétült minden és kezdetét vette az előadás, mindenféle csúszás nélkül, pontosan a menetrend szerint.
Legutóbb nagyon sajnáltam, hogy a Boden nem fért be a setlistbe, most viszont fülig ért a szám, amikor felcsendültek az első hangok és a nagyon hosszúra nyújtott intró alatt lassan mindenki elfoglalta a helyét a színpadon, legutoljára természetesen Colin H. Van Eeckhout, majd megdörrentek a málházós riffek, és köröttem mindenki egy emberként mozdult a ritmusra. Hibátlan, de szó szerint hibátlan volt a hangzás, minden hangszert ki lehetett hallani, bár nekünk a basszusból kicsit több jutott, mivel épp azon az oldalon álltunk. Az emelkedett hangulat már a kezdő taktusok alatt is jelen volt, megtöltötte a levegőt, magával ragadott, és le sem tudtuk venni a szemünket a színpadról, ahol a szokásos felállásban öntötték ránk az olykor álomszerű, csendes dallamokat, olykor pedig masszív riffekkel ostromolták a hallójáratainkat. Minden tag velünk szemben, Colin háttal, szokásához híven csak néha fordult felénk egy-egy jelentőségteljes részlet erejéig, ezzel is fokozva az atmoszférát. Sajátos show-eleme ez a zenekarnak, amit kicsit később még fokozni is tudnak. Az első dal gyorsan véget ért, feleszméltünk, bólogatva egymásra mosolyogtunk, azt üzenve: ez az, ezt vártuk. A Razoreater című darabbal folytatódott a műsor, ami az egyik kedvencem, végigbólogattuk, miközben lúdbőrzött a hátunk is, aztán az új albumról érkezett a Het Gloren. A setlisttel tisztában voltam előzetesen, akkor kicsit sajnáltam, hogy ezen kívül csak a De Evenmens kapott helyet az új albumról, a Voor Immer kimaradt, pedig az fogott meg a legjobban, de a koncert közben egyáltalán nem jutott eszembe a tételek listáján morgolódni. Egy Amenra-koncert az elejétől a végéig olyan, mintha kilépnél a saját elméd állította rácsokon túlra, és csak néha eszmélsz fel arra, hol is vagy. Mindegy, mi a setlist, biztos, hogy elérik a kívánt hatást.
Bár az előttünk játszó zenészek mozgáskultúrája kimerül az egy helyben állás és a lendületes headbangelés váltakozásában, mégis hihetetlenül csúcsra tudják járatni a légkört a zenén kívül a megvilágítással, ami csak fehér fényekből, villogásokból áll, vagy a háttérben levetített rövidke videóbejátszásokkal is, és persze a dalok közötti csenddel. Nincs semmilyen átvezető beszéd, bölcselkedés, köszönetnyilvánítás, ez egy másik világ, ahová egyáltalán nem illik az ilyen jellegű kommunikáció, mindent a zene ural. A Plus Prés De Toi és a Ter Ziele is hasonló érzelmi állapotokban telt, aztán jött az Am Kreuz, ami az egyik legkiemelkedőbb Amenra-dal, nagyon sokunk kedvence, és öröm volt látni, ahogy ennyi ember ugyanarra a ritmusra mozog, mint egy metronóm. Számomra ez volt a koncert csúcsa. Colin rátett még egy lapáttal az amúgy is felemelő hangulatra azzal, hogy levette a pólóját és láthatóvá vált a hátára tetovált hatalmas szimbólum, az úgynevezett todesrune, vagyis a halál rúnája és egy fordított akasztófa elegye, később pedig ismét felénk fordult, úgy üvöltött. Két külön szegmense volt minden dalnak: a visszafogott, néhol már andalító, halk dallamok, lassan lélegezve szinte kiürítettük a tudatunkat és hirtelen a monumentális riffek hatására megtisztultunk a pszichés mérgektől, amit naponta halmozunk magunkban. Felszabadító élmény volt. A számok között egyre könnyebbnek éreztem magam, pusztán a levegővétel is jobban esett, más volt, mint azelőtt. Tényleg olyan egy Amenra-koncert, mint egy rituálé – gondoltam.
Sajnos nem mindenki osztotta a meglátásaimat a közönség sorai közt, mert bár a többség önmagán kívül másra is tekintettel volt, még mindig akadtak olyanok, akik a csendes epizódokat végigpofázták valahol tőlem nem messze, a kedvencem pedig a bankkártyaterminál pittyenése volt, ami egy kis időre szépen szilánkosra törte a hangulat derekát, de nem volt nehéz ismét elmerülni benne. Volt, aki ott előttünk kolbászolva keresett valakit, vagy nem tudom, mi végre téblábolt össze-vissza, de pár embert kizökkentett azzal, hogy a lábukra lépett, miközben azok épp valami transzcendens ébredéshez hasonlót élhettek meg. Koncerten ugyanúgy figyelni kell a többi emberre, mint az utcán, a BKV-n, a munkahelyen. Ha lehet, inkább akkor indulj vissza a tömegben a helyedre sörbeszerzés után, ha épp vége az egyik dalnak. Ha pedig keresel valakit, akkor arra ott a telefon, úgyis azon éled az életed, épp most felejted el, baszki?
Először élőben hallani a De Evenmenst nagyon különleges volt. Már felvételen is kuriózumnak számított a zenekar életében, hogy Colin szaval, így élőben egészen más volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Az A Solitary Reignt szintén nagy örömmel fogadtuk, az Am Kreuzhoz hasonlóan szintén az egyik leghíresebb és legkedveltebb daluk, érezni lehetett a levegőben az örömmel vegyes elragadtatást, én pedig végképp meggyőződhettem arról, hogy Tim volt a legjobb választás Levy pótlására, mert valami kegyetlen érdes és magas sivalkodásra képes. Végül pedig, mint legutóbb is és szinte mindig, a Diaken zárta az estét. Tökéletes választás zárótételnek ez a dal, mert a végső szelete egy dallamos torzított riffmenet, majd az utolsó akkorddal nagyon hirtelen ér véget, ekkor lekapcsolnak minden fényt, csak a csend és a sötétség marad, de csak egy másodpercre, a közönség ugyanis orkán erejű ovációval hálálta meg a műsort, hosszan tapsolva és ujjongva, miközben a vászon nagy betűkkel hirdette: „liefde en licht”, vagyis „szeretet és fény”. Ráadás persze nem volt, nem is vártuk. Az szintén nem illik az Amenra univerzumába.
Egy ilyen koncert után nem tudsz azonnal magadhoz térni. Nyilván mindenki ismeri ezt az érzést, az egyik legjobb a világon, számomra legalábbis biztosan. Lassan, kissé kábán az élménytől a tömeggel mozogva ismét felhágtunk az orrbárba, egy ideig csak bámultunk egymásra és ráztuk a fejünket, hogy ez már megint mi volt, nem találtuk a szavakat. Nagyon vártuk már ezt az estét, kíváncsiak is voltunk, übereli-e az első koncertet, és igazából nehéz megmondani, így volt-e. Az első alkalom mindig kiemelkedő lesz, pusztán azért, mert az az első. Még most sem tudom, jobban tetszett-e ez a műsor, az viszont biztos, hogy felért az előzőhöz. Igazából mindegy is. Lényeg, hogy ott lehettünk és átélhettük, barátokkal, idegenekkel, együtt rezgett sejtszinten mindenki, együtt szabadultunk meg egy órára minden kínunktól, bajunktól, így jóval könnyebb szívvel szívhattunk újra friss levegőt a Dunán.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
