2021. december 26.
Mivel sajnos idén is jóval kevesebbet foglalkozunk a hazai death metal különböző leágazásaival, mint amennyit azok megérdemelnének, ezért úgy döntöttünk, hogy hiba lenne az évet legalább egy felületes összesítés nélkül lezárni. Bőven van mit hallgatni, már csak azért is, mert mindent összevetve igen kiemelkedő évet tudhat maga mögött a magyar death metal-színtér, mely nagyon úgy néz ki, hogy továbbra is igen termékeny, és egyre jobban kacsingat a nemzetközi lehetőségek felé. Az alább felsorolt öt lemeznél jóval több említésre méltó anyag is megjelent 2021-ben (Monastery, Damnation, Spreading stb.), így ez a cikk inkább csak egy rövid áttekintés a színtér jelenlegi, csúcskategóriás zenekarairól, akik nem kerültek rá az év végi listákra, de mindenképpen említésre méltóak. A lényeg: soha rosszabb évet a magyar death metal-közeli bandáknak!
Újabb infernális kapunyitogatással jelentkezett a budapesti Brygmus, a második anyag pedig mind külsőleg, mint zeneileg jóval élénkebb árnyalatot kapott elődjénél. A tavaly a Her Highness és a Grrrmba tagjaiból alakult banda továbbra is a doom, a death, a sludge és a black metal nászában mondja ki a boldogító igent, ám így második nekifutásra már csak a formátumból adódóan is sokkal töményebb, változatosabb és hosszabb kínlódást kaptunk. Nagy Miki (Boru) kiegyensúlyozott keverése, a torz és gyomorforgató vizualitás, a felköhögött dalszövegek és a dalok fenyegető tónusa az a négy hozzávaló, melyek igazán keservessé teszik ezt az eltaknyolt hangulatot. A Vitiate egy igazi gonoszságtól csöpögő, gyötrő lemez, melynek amúgy sem kellemes atmoszféráját a végén még egy Beherit-feldolgozás is tovább nehezíti, kéz a kézben egy indusztriális elektornikával élénkített levezetővel.
Első delikvensünkhöz képest a Rothadás egy kissé más végénél kapaszkodik bele a death metalba, mivel itt leginkább a nyersebb hangzás, a temetői kriptahangulat és elsősorban az egységesebb, lecsupaszított death metal-dalok dominálnak. A kiváló Tyrant Goatgaldrakona és a Cryptworm tagjabó alakult szegedi doom/death metal-zenekar jóval tempósabb területen mutatja meg a stílus egyik legszimpatikusabb leágazását. A mély és magas hangszínek rivalgása egy igazán mocskos, áporodott fátyollal borítja be a dalok alvilági atmoszféráját, melyet a végletekig feszít a hullavonszolás és a darabolás váltakozásának dinamikája. A Kopár hant… az alvilág felé a szcéna legjobb hagyományaival, autentikus hangzásával és az év legszebb hazai borítójával vált 2021 egyik legjobb death metal-kötődésű magyar anyagává, pedig bőven volt még szimpatikus versenytárs.
Nagy változásokra nem kell számítani a Deprived of Salvation harmadik anyagán az előzőekhez képest, de a több évtized óta bevált recepten nincs is nagyon mit finomítgatni. Ez bizony a vegytiszta svéd láncfűrészhangzás, melyet itthon igen kevesen művelnek ilyen magabiztossággal. A karakteres gitárhangzás még inkább előhozza a stílus igazi erejét: a belső szervekig hatoló bizsergést. Az ipari döngölés mellett egészen váratlanok a minden dalban megjelenő, minimalistára hagyott gitárkiállások. Nem túl tolakodóan, de mégis a legjobbkor jelennek meg a dallamos gitárvezetések és szólók, kiemelve, és egyben változatos összképet kölcsönözve a The Era of Disdainnek. Itt sincs feltalálva a spanyolviasz, de nem is ez a cél, ez pont az a terület, ahol jóval inkább a dalok minősége, mintsem eredetisége a mérvadó, ebben pedig a stockholmi hangzásba némi göteborgi hatást vegyítő zenekar továbbra is az egyik legjobb itthon.
A Mephitic Grave bemutatkozó anyaga nem véletlenül tudott rögtön akkorát durranni a saját színterén, hogy arra rögtön a stílus egyik őshazájának számító Kaliforniában is felkapta a fejét egy kiadó (Carbonized Records). A banda mind a diszharmonikus, ütlegelő gitárjátékot, mind a belassulás/hentelés kontrasztokat tekintve Chris Reifert (Death, Autopsy) death/doom-örökségét követi, egyfajta sejtelmes kelet-európai vibe-bal kiegészítve. Az old school, lerúgott gitárhangzás, a nyers, háttérbe tolt, pincehangzású ének és a kaotikus légkör mind kihagyhatatlan elemei annak az utazásnak, melynek középpontjában az emberi jelentéktelenség kozmikus filozófiája áll. A stílustól elvárt elidegenítő atmoszférát teremtő, szürkéskék színárnyalatokkal elkészített borító pedig ezúttal is telitalálat.
A szeged környéki Coffinborn / Cryptworm / Gravecrusher alkoltóközösség újabb torzszülöttje, a Molis Sepulcrum egy igazi, vérbeli old school lemezzel toppolt rá az év végi halálmetal-listákra. A Left for the Worms drasztikus hangzással (természetesen a puszilgatni való HM-2 szellemében), maszatos, csattogó basszerrel, szusszanásnyi szünetet sem hagyva idézi meg a death metal korai, tévedhetetlen, koszos és rothadt korszakát, melyhez a mai napig csalódás nélkül lehet visszakanyarodni. Több helyről is hallottam, hogy az anyag egyetlen gyenge pontja a hangzás, holott ha valami, akkor pont ez adja meg leginkább a hamisítatlan, áporodott hangulatot. Az acsarkodások mellett igen komoly gitármegoldások pörgetik fel az amúgy is ezerrel lüktető lemezt, mely újabb lökést adott az ismét virágzó hazai színtérnek. A stílus egyik jól felismerhető fegyverténye, a vizualitás pedig itt is felejthetetlen, Mark Riddick-i magasságokba emelkedik.
