Senser – Stacked up

Kezdésnek:a kritika hosszú lesz/lett, rapmetal igényes körítéssel, akinek zsánere olvassa!
Továbbá: Gyakran vélem érezni, hogy kritikáim csak egy bizonyos célközönséget érintenek, s olvasom a beszólásokat, miszerint a Nuskull nem egy death metál oldal… Bizony nem, éppen ezért írok most egy olyan lemezről, mely stílusát tekintve ízig-vérig szószerint crossover, hiszen itt a break alapoktól a punkon át a HC-ig, funky, ambient, folk, jazz, rap, electronikus és még a jó ég tudja, mi keveredik és süpped egy albummá…

Senser (Érzékelő) mint a neve is jelzi egy politikailag túl fűtött, lázadó hangvételű, erőszakkal és innovatív töltöttséggel rendelkező Angol banda, eredetileg Dél Nyugat Londonban alakult egy baráti körből a '80-as évek végén (pontosabban 1987-ben), Nick Michaelson (gitár), Heitham Al-Sayed (vokál/rap/ütősök), Kerstin Haigh (vokál/fuvola), John Morgan (dob), James Barret (basszus) és "Haggis" (gépkezelő, producer, programozó) és 1992-ben Spiral Tribe D.J, Andy Clinton csatlakozott. 1993-ban, a sikeres Glastonbury koncertjük után az Ultimate kiadóhoz szerződtek, s ezzel elindult az a lavina, melynek első komolyabb megméretettése a „Stacked up” (Felhalmozott), mely 400000 eladási rekordot ért el.
A Senser stílusa teljeségében kategorizálhatatlan a zenei sokszínűsége végett, bár ennek ellenére mégis leggyakrabban rapcore-nak titulálják (mely csak részben fedi a valóságot).

A rap és a rock fura kombinációja a ’90-es évek végére klisékbe torkolva zárta a piacot, olcsó másolatokkal és alternatívákkal ékesítve a zeneipart, ezzel ellentétben a figyelőnk éppen jókor és jó helyen kezdte meg tevékenységét; hiszen a 94-ben kiadott lemezükkel végigsöpörték az Atlanti-óceán mindkét partján az újonnan felfedezett energiáival. Ez az energia a változatosság, mely mégsem zárja ki a különböző zenei stílusok kedvelőit, avagy az egész lemez egy komplex tétel, külön-külön barázdába hasítva. A banda dinamikusan keveri a homlokellenkező variánsokat, s mégis egységet és egészet ad közre, s teszi mindezt úgy, hogy közben a 12 év eltelte nem tűnik érezhetőnek.
A producer Haggis segített a bandának, hogy egy sűrített albumot készítsenek anélkül, hogy csökkentené a groove hangzás minőségét. Ebből kiindulva hasonló sounddal baszottan és szellemiségben a Public Enemy felvételeihez hasonlít a korai '90-es évekből (ugye emlékszünk az egykori Bring the Noise-ra az Anthrax-el 1991-ből?!).

Az album igencsak nehezen indul be, mint valami öltöző háttérben történő örvényből kipattanó break zene, melyre az indiai ízekkel kecsegtető női vokál épít rá kellemes dallamos a prüttyögő electronika és tört ritmusok adta masszából, melyből egy sípoló gitár és egy kihúzott még őrjöngő vezeték léptet ki és indul meg igazán a maga kapkodó ingerültségével és kárörvendő röhögésével a State of mind (Elmeállapotok). A Senserre jellemző rapcore jelző egyik legjobb ismervénye ez a track; melyből csak úgy spriccel a harag és a gyűlölet illetve a kemény bíráló szavak: „I am tireless, sub zero, comin' from the wireless… Fáradhatatlan vagyok, fagypont alatt, a vezeték nélküliből jövök. Nem lesz díszlet, nem lesz géprész. Megyek és megyek, de sosem lenn, úgyhogy látsz most és tudod. Megnézheted és mehetsz, mert annyira unom magam, hogy áltatni sem tudom magam annyira szánalmas, hogy gurulok a földön nevetve, egy nagy viccen…”
A levezetés és gyönyörű átmenet itt sem maradhat el, bejön egy indiai vokál rész, electro és dobbal ütve fel (a Clawfinger — Clawfinger 1997-es lemezéről a Two Sides kezdő szám nagyon hasonló témákkal dolgozik), melyből újból tovább gördül az egész. Majd a női és férfi vokál oda vakkangatod válaszolgatása rappelős odamondogatással, a végére marad a refrén és pergetős dobokkal és ritmusos filmbevágás sikolyokkal zárja…

Azt ezt követő The Key (A kulcs) egy bálna bőgéssel kísérletező lassú és vontatott electronikus és hip-hop, melyben a gitár is szerepet kap, de csak visszafogottan. Majd a leállós dob és skrecs is jól ütemezett hatást kelt a női elszállós oda-vissza térő lépegetésével.

A kapcsoló (Switch) már valamivel pattogósabb, olyan, mint valami túlburjánzott élő hangszerekkel feljátszott rap tétel.

Az Age of panic (A pánik kora) egy hatalmas sikere volt a lemezről, a zene egy jól eltalált basszszinti melyre lassan ráépül a dob, gitár és női illetve férfi vokál, a végére nagyon jó a leállás.

Ami történik (What's Going On) már egy sokkal inkább gitárcentrikus tétel, melyben nagyon jól vegyül a fuvola, fura hatást adva az egésznek. A női refrén betekintést ad abba, hogy milyen mélysége is van és mennyire tud játszani hangjával Kerstin Haigh illetve milyen mesteri módon építi bele a HC-be a hangszerét. A számot nem egyszer törik meg különböző pattogó leállások, és a gyereksírástól (ez a régi Biohazard lemezeken volt jól eltalált kiegészítő elem) a funky-s bassz pattogásokig oly sok mindent megtalálható.

„A webcore szívén keresztül jövünk,
áttörve a hátsó ajtót,
a világ tánctérre kapható.
Ez a jövő primitív ritmus biztosan;
lépésre késztet, lépni ösztönös,
adni, amit adni tudok,
élni úgy ahogy mindig is éltem.
Így próbálj meg készenlétben lenni és mindig figyelni
mert unom már, hogy másodrangú állampolgárként kezelnek!”

One Touch One Bounce (Egy érintés, egy hencegés) amolyan élődobokkal előadott ambient, ahol a bálnák újból szerepet kapnak, s töltik be az egyetlen vokál szekciót, igaz ők is csak háttérben.

Az ezt követő Stubborn (Önfejű) egy igazán masszív track, melyben rengeteg düh és gyűlölet tömörödött egy helyre, a vége felé van egy teljes leállás, ahonnan a rádió bemondásokból már csak a fokozódó feszültséget gerjesztő gitár zakatolás áramlik, majd zajos-morajló beszéd és ének foszlányok köpködnek dobhártyánk felé súlykolásokat: „Fucked over in a small pressurized cabin…”

„Szétbaszva egy kis túlnyomásos kabinban,
a seb egy biztonságos hely mászni.
Egy meleg hely, és el kéne dobnom az egészet?
Befejezni? A fájdalom annyira megbízható.
Mire emlékszem? Régi szavak.
Új szavakat tanulok, elnyelés, fölfedezés.
Ess le a porba,
s érezd az esőt, oly fémes!

Mikor elbukok, újra föl fogok állni, makacs fiú…
Betegségek haladnak át rajtam, mint lelkek.
Mikor eltörök, meg fogok gyógyulni,
s mikor elbukok, újra föl fogok állni!!!”

A végét itt is egy keleties/indiaias téma zárja, mellyel valójában kezdődik is, ha újra hallgatjuk, csak a végén hangsúlyosabb.

A Senser erőssége a változatosság és a stílushatártalanság, illetve a műfajok komplex tördelése számon belül és kívül. Ez utóbbira példa a maga idióta címével Door Games (Ajtó Játék), hiszen egy kellemes lágy electro ambient élő hangszerekkel keverve, melyben a domináns szerep a női vokálon van, s csak a vége fele jön be a férfihang, ott pedig egyfajta alternatív ragga hangszíneket megütvén.

Ezt követi a fura stílusok sorában egy ultra modern koszos blues rock alapra épülő rapelős, skrecselős, néhol törzsi dobokat adagoló Peanut Head (Földimogyoró fej), melyben a végére egy szép szólót is kaphatunk, s ha eddig nem rajzolódott ki bennünk, hogy zenészek alkotják ezt az abszurd lemezt, nos… a megerősítést itt meg kapjuk.

A gitárok háttérbe kerülnek a lemez ezen részén, hiszen a 10. szám Peace (Béke) egy újabb ambientes, lassú és lágy tétel, melyben a női ének szerepe az egyetlen; nagyon kellemes és lenyugvós, amolyan tekerj egy szál cigarettát, dőlj hátra a fotelben, és aprókat szívj… ez az elmélyülős-„zöldes fámázgatás”, amúgy a Stacked Up 13 számából durván 8-ra ráhúzható. Bár azt is tudni kell, hogy igazából az egészet akkor látjuk át, ha egymás után hallgatjuk a számokat. Ekkor rajzolódik ki a szövegek adta gondolat zuhatagok, illetve az érzések sugallata.

Aztán a nagy visszatérés az Eject (Kidob) lázongásával, masszív punkos HC lépegetéseivel és az erőszakos női énekkel igazán azt az arcát mutatja meg a bandának, ami az előző számoknak az ellentéte.

Ezt erősíti az utolsó előtti tétel is, a maga elszállásával, olyan, akár a címe; No comply (Nem teljesít)… változatos a refrén és az egész zene remekbe szabott váltásokkal gazdagított, a vége fele kapunk egy skrecs szólót is, de sokban építkezik az előző szám témáira.

Az album vége egy abszolút furcsaság… de legyünk már őszinték!? Mit várhatunk el zárás gyanánt egy ilyen bohóc bandától, mely úgy ugrándozik a stílusokban, mint politikusaink az igazság és a hazugság meghasonlásai között. Mivel is zárhatna egy ilyen lemezt, egy ilyen zenekar?! Hawaii virágfüzéres parton szívószállal limonádét kortyolgató electro ambienttel, mély basszussal, szinte már trip-hop alappal, melyben a nyugalom és a teljes harmónia kavarog egymással. Képzavart jelenthet a zárótétel címe Worth (Érték), de könnyen megérthetjük, ha figyeljük a rekedt hangon közvetített jó tanácsokat…

A végső konklúzió az, hogy a Stacked Up egy hihetetlenül változatos lemez, olyan örökzöld és életre született, mint a természet tavasszal. Rendelkeznek mondani valóval, fasza elképzelésekkel és megvalósításokkal, jó dallamokkal és tudással. A zene valahol a Gunjah, Clawfinger, Biohazard között lépdes más (szub)kultúrák ismertetőit is magába olvasztván. Kevés zenekar mondhat el magáról ilyen erős debüt lemezt, ekkora sikerrel pofán baszva.
Ha valami kielégítőt akarsz, ami metálos, néhol lázadó, de alapjában mégiscsak békés és a végletekig kísérletező hangzást is biztosít, akkor ezt neked találták ki. (s ha nem riadsz vissza az electro és industrial dolgoktól, akkor a banda ezt követő briliáns lemezeit is).

10/ 10 (érdemes elmerülni ebben a korát meghazudtoló csodában!)