Fiatalság, bolondság – Frank Carter & the Rattlesnakes: Sticky

Gondolom, hozzánk hasonlóan sokan már a hátuk közepére sem kívánják ezt az egész járvány témát, de hát mit lehet tenni, ha egyszer olyan életformáló esemény lett ebből, ami sok zenészt ihletett meg, amikor épp nem volt a házuk táján szakítás, gyász vagy mondjuk a környezetszennyezés miatti felháborodás. Így történt ez az angol fenegyerekkel, Frank Carterrel is, aki éppen belelendült volna a 2019-es End of Suffering lemez megjáratásába, mire a világot szépen le is zárták. Mondhatni ez volt csak a „beginning of suffering”: kalickába vágták a tasmán ördögöt. El is kezdett íródni a következő lemez, és egy olyan embernél, mint Frank, számítani lehetett rá, hogy az elszigetelődés okozta bánat és méreg gigászi robbanásba torkollik majd. Így született meg a Sticky, a ‘Rattlesnakes negyedik lemeze (ha nem számoljuk az EP-ket, live-okat és remixeket), és hát pukkanni pukkan a cucc, csak kérdés az, hogy sípol-e utána a fülünk.

A Stickyt nagyon egyszerűen lehet egy szóval jellemezni, az pedig a *dobpergés* jellegtelen. Ez most ebben a formában lehet, hogy degradálónak tűnik, de igazából arra gondolok, hogy minden eddigi lemezből ragadt rá valami, önálló arculata viszont nem igazán van. Ami nem feltétlen baj, szerettük az eddigi ‘Rattlesnakes cuccokat, mi baj lehet egy nem hivatalos compilationnel?! Hiszen van rajta acsarkodós csörte, mint a debüt Blossomon, kis komolykodás, mint a Modern Ruinnál, és nem hiányozhat a szívfacsarás sem, mint az End of Suffering esetében. De ha mégis ki kéne ragadni ezek közül a leghasonszőrűbbet, az a Blossom lenne. Merthogy a Sticky egy dühös lemez. Nem olyan dühös, mint az első anyag, vagyis inkább nem úgy: a hardcore hangzást speciel kapásból felejtsük el, viszont mentalitás terén ez is egy punk lemez, csak jóval befogadhatóbb a szélesebb közönségnek – erre még később kitérek. Hiába, hat év eltelt a bemutatkozás óta, változnak a trendek, változnak az emberek.

Na de lássuk is a konkrétumokat: tíz dal, nem egész félórás játékidő. Mondhatni tökéletes a mai “figyelmetlen” generációnak. A kezdő címadó mindjárt be is robban, mint az album egyik legerősebb tétele. A mondanivalója tökéletesen körbeírja azt a szituációt, hogy a „szabadulás” utáni első erősebb hedonizmusba torkolló estére egy hajnali hármas buszmegállóban csücsülés teszi fel a pontot valahol egy isten háta mögötti angol kisvárosban. Busz már nem jön, sehol senki, az egyetlen társaságod egy róka, aki a kezedből kiesett kebabot majszolja, amit a dzsekid belsőzsebéből kifelé csordogáló dobozos Stellával öblít le. A cigid vége az ujjaidat perzseli, te pedig épp utazol az Alfa Centauri B felé, ha már máshova úgysem tudsz. Mindez pörgős punk rock aláfestéssel, teljesen pozitív nyitány. Aztán van itt 180 fokos fordulatos romantikázás a következő Cupid’s Arrow-ban és a lemez vége felé a Cobra Queenben, politikával fűtött köpködés az Off With His Headben és a Rat Race-ben, vagy épp “szarni mindenre”-féle következménynélküliség a Bang Bang és a Take It to the Brink egymásutániságában.

A lemez szinte tömve van vendégzenészekkel, a tíz dalra kapásból négy jut (ebből a queer-mozgalom feltörekvő művésze, Lynks két dalban is szerepel) és ehhez a gyülekezethez kapcsolódik a lemez abszolút tetőpontja. A My Townban a zseniális Idles énekese, Joe Talbot üvölti az arcunkba Frankkel karöltve, hogy az elménk olyan, mint egy város: ha nincs időnként tisztán tartva, hamar ellepi a szemét és a mocsok. Ez nem csak, hogy az év egyik legjobb dala lett a műfajban, de személy szerint nekem eléggé be is talált, aki szintén érdekes zugait vélte felfedezni a tudatalattijának a bezártság alatt, miközben próbált a normalitás talaján maradni. Pozitívumnak még megemlíteném a Go Get a Tattoo-t, ami nemcsak egy óriási rocksláger – és itt kanyarodnék vissza a korábban pedzegetett populárisabb irányhoz való húzáshoz -, de könyörgöm az ég szerelmére, hát a BBC Radio 1 reggeli show-jában játsszák! Hát mi ez, ha nem megmosolyogtató? Ami viszont már nem felettébb az, hogy a középszerű dalok a rövid játékidő miatt jóval szembetűnőbbek, pláne ha egymás után helyezkednek el. Így a Sticky hiába egy pörgős, frappáns, közvetlen lemez, távolról sem hibátlan.

Frank azt nyilatkozta az egyik albumkibeszélő során, hogy valaki azt mondta neki, a fiatalságát juttatja eszébe az album. Ez amúgy totál érthető, a Sticky pont olyan, mint a korai gondtalan évek, hallatszik rajta, hogy nem kíván kompromisszumot kötni és tojik arra, hogy mit gondolunk róla. Az biztos, hogy nem ez lesz az első számú hivatkozási pont a Frank Carter & the Rattlesnakes-életműben, viszont az a pár kifejezetten jól sikerült dal pont elég arra, hogy kicsit kiengedd a gőzt vagy csak újra átéld azt az időszakot, amikor mindegy volt, mi lesz holnap, a boltba pedig piáért jártál, nem pedig kopaszodás elleni samponért. 7,5/10