Házibuli Attilával – Attila: Closure

Mit lehet még elmondani az Attiláról, ami már ne hangzott volna el számtalan alkalommal? A metalvilág talán (ha nem a) legmegosztóbb és legpolgárpukkasztóbb csapata termékeny, 14 éves pályafutásának kilencedik nagylemezét adta ki idén a Closure képében. Természetesen ezekből a számadatokból – joggal – következtethetnek a laikusok arra, hogy a minőség a mennyiség rovására ment, és tudod, kit érdekel ez? Őket biztosan nem. Az Attila a kezdeti deathcore-bohóckodásból nőtte ki magát egy mindent és mindenkit leszaró nu metalcore stand-up produkcióvá. Ennek pedig továbbra is Chris „Fronz” Fronzak énekes a főkolomposa, az őt épp körülvevő, a habitusát megtűrő srácok élén, akik részt vesznek Fronz játszóházában, állatkertjében, iszapbirkózásában, vagy nevezzük a jelenséget, aminek akarjuk. Zeneileg a generic metalcore-tól kezdve az arcba mászós nu metalon, trapen, hard rockon át a suttyó, marhaszaros déli redneck zenén keresztül a leheletnyi deathcore-ig kapunk mindent. Hogy ez érdekes egyveleget eredményezhet? Felejtsd el! Említésre sem méltóan közhelyes az egész. Szemléljük meg inkább a Closure által felvázolt sztorit, noha a tíz dal nem alkot egy koncepciós egységet, de ha hegyezzük a fülünket és elég Xanax-morzsalékot szívunk fel egy összecsavart krisnás szórólappal, egy igencsak destruktív életvitel jellemzői körvonalazódhatnak előttünk.

A Closure óriási túlzással egyfajta modern Az ember tragédiája – azon embertársaink, akik egyszerre Attila– és Madách-rajongók, most elégedetten csettinthetnek. Mind a ketten. Rögtön bele is vágunk főhősünk litániájába – és hogy ki ő? Nem mondom, hogy Fronz lenne, ez mindenkinek a saját fantáziájára van bízva. Szóval rettenetesen szarul van, fáj mindene, szorong, összecsapnak a feje fölött a hullámok, ahogy az Anxiety zilált felütése betekintést nyújt a szétroppanó elméjébe. De jön a megoldás: a csacsi öreg Xanax, ami – ha kis időre is, de – megnyugvást hozhat. Ez pedig pont elég energiával és eltökéltséggel vértezi fel, hogy meginduljon az éjszakába. Bejövő hívás az exedtől? Az Empty Clip segít levezetni a frusztráltságot. Küldd el melegebb éghajlatra, alázd meg, éreztesd vele, hogy semmit sem ér – legalábbis ebben hisz hősünk, aki időközben meg is érkezik egy buliba. Kinek a bulija? Hívták egyáltalán? Tök mindegy. A lényeg, hogy vannak csajok. A csajoknak pedig muszáj flexelni. Pörgeti a kocsikulcsot, villogtatja a láncait és bármilyen másik ragadozóval közli, hogy az ő “sunaskalpja” hosszabb, mint egy templomtekercs, mert ő a Metalcore Manson. Hősünk rendkívül duzzad az önbizalomtól, miközben a home-pornóját mutogatja a telefonján, ehhez nem kis alkoholmennyiség is elengedhetetlen hozzávaló. Ezt egy egész napos tivornyázás, a.k.a. Day Drinking szponzorálta, ahol nem szégyen, ha már délben tequilázol és arról fantáziálsz, hogy előző este az exeddel kavartál. Azzal, akit korábban már a vonalban sárba tiportál. Ugye, milyen időutazásokra képes pár órányi józanodás és orrlyukon keresztüli buborékfújás?

Aztán valaki érdeklődően viszonyul hősünk faszagyerekségéhez. Hoppá, story time! Gyűljetek körém, el is mesélem hogy is vót’ az régen a Broke & Happyben. Mert hát ő is az “utcáról jött”, csórón és boldogan tengette mindennapjait, kemény narkózásokkal és törvényszegésekkel taposta ám ki az utat oda, ahol jelenleg tart, úgyhogy senkinek nincs joga megkérdőjelezni a trúságát. Aztán csend lesz úrrá a szobán: elfogyott a pia. Ideje az utcára vinni a bulit a G-Squaddal. Miután az összes csajt felszedtük (vagy a barátjától elszedtük), az összes szórakozóhely Shots for the Girls-akcióját elpusztítottuk és az összes rendőrautó szélvédőjét bezúztuk, ideje betérnünk egy sztriptízbárba. Itt folytatódhat a jampiskodás, a Viva Las Vegas-i kalandok ecsetelése, hősünk villantja a bankót, ha a lányok villantják a cickót. Itt már olyan mértékű a szervezetbe bevitt “fickósítók” aránya, hogy ideje beverni még egy pár rövidet, illetve nem kevés orrot. Bele is áll abba a tagba, aki molesztálja a hölgyeket – csak épp máshogy, mint ő. Minden gyűlöletét, ellenszenvét és dühét rázúdítja. Ahogy az elméjét elönti a vörösen izzó lávafolyam, úgy kerülnek elő a szúró- és vágóeszközök és a hajlam a totális eltörlésre. Valaki Cancelled lesz, az már nem derül ki, hogy pontosan melyik szereplő, ugyanis az adrenalin termelődése egy nem várt függönyhullást eredményez hősünknél. Néma csend és hullaszag. Másnap reggel, ahogy magához tér, kósza elméje az emlékek összepuzzle-özésére még teljesen alkalmatlan, de ott motoszkál a háttérben a megbánás, a jobbá válás iránti vágy, illetve a beletörődés, hogy semmi sem változik, bármennyire is próbálkozunk. Ezt nevezhetjük megvilágosodásnak, tisztánlátásnak vagy egész egyszerűen Claritynek. És az egész kezdődik elölről, egy vagy két év múlva pedig újra nyomon követhetjük az eseményeket.

Ehhez az egészhez még érdemes legalább annyi fuck és shit indulatszót hozzáképzelni, mint ami A Wall Street farkasában elhangzik. Vagy a dupláját. Ugyanakkor annyi felbujtást “nyalókázásra”, ami még egy profi felnőttfilmes művésznek is akut torokgyíkot eredményezne. Lehet így is értelmezni a Closure-t, vagy teljesen másképp. A lényegen nem változtat: az Attila ezt nem azért csinálja, hogy te vagy én mély elemző frázisokban próbáljuk pragmatikusan kipuhatolózni, hogy ez és az mit jelent és miért van ott, ahol. Hanem mert ők szeretik ezt csinálni, tesznek a véleményünkre, és egész addig csinálni is fogják, mi pedig meg fogjuk hallgatni, amíg tragikus véget nem ér ez a fajta életvitel. Vagy amíg el nem fogy a bolygóról a kábítószer. Ez hát a Closure, egy hamisítatlan Attila-lemez, amiből nem tanultunk semmit és ez az írás róla is teljesen felesleges, ennyi erővel tölthettem volna azzal is az időt, hogy megszámolom, hány kis szőrszál borít egy átlagos kiwit. A pontszám a szakmaiság hiányában elmarad.